Délmagyarország, 1960. április (50. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

Vasárnap. 1360. április 3. 3 .'.- Jl -U' ..-.'"J.'l'l.' A „kögyelmes paraszt66 Kényé, nemhiába, benne van az a nótában is. Különösen mikor már ide korosodik az emborfia. Csak morog vénségire, mint a bolháskutya. Sehogy se jó nek:. Az egész környékbeli tanyákkal szömbe vagyok mán. A fene tudja, miért Mind a feleségit félti tülem. Pedig hát... Nem a. A imitkor is, hallják — ledobja kalapját a lopokróccal takart nyoszojura és fejet mutatja, teli van béli eggedt sebekkel — elvertek, mint a kartévö macskát. A semmié. Hat hónapja csak a tehenemmel beszélők, mög a tejesembörrel. Az nem crrevalosi. Nagyokat iszik, nagyokat sóhajt. Egy köllene néköm. De mán nem mék utána, mert háromszor is utánam hajította mán a kalapomat. Most oszt itt vagyok, egyedül, mint az ágas. Amúgy nem félők en a dologtúl. Többet birok, mint három mas. De mit érök így magamban, asszony nélkül. Az mög... Sokáig szótlankodik, pipája füstjét nézi. Azután minket vizsgálgat fölcsillanó szemmel. Száját szólásra nyitja, dc csak nyel egyet. Újra hallgat. Pajtáskodva biztat az ivásra. — Ne sajnáljuk, van még belüle. Magam iszogatom. Hanem ideíigycljönek, ha mögtönnének néköm valamit, tán meg én is nekiindulnék. — Mondja csak! Ha rajtunk múlik, megtesszük. — De igazán? — Csillan meg az öröm a szemében. — Ha rajtunk múlik! — Hogy mögtögyck, az magukon. Idefigyejjönek, ha az a lány azt mondaná, hogy igön, akkó mán hónap ott is vagyok a csoportban, így, ahogy mondom. Dc magam? Mög aztán, tudják, azért költenek níjguk ehhön, mer nem vagyunk bizalmas viszonyba az ertevalósiakkal. Én mög mán többet nem mögyök. Nem szívlelném el, hogy ne(tyedször is hozzámvágja a kalapot. E

lvállaljuk. Reggel már vittük is néki a lánytól a jelzést, muskátlivirág képében. — Hinnye, a betyár úristenit neki, hát hun az a piapír? írják! Irtuk. — Most az áldomást! Ittunk. Vadul ugrott a nyakunkba, • ostoba, nyálas csokokat nyomott az arcunkra, miközben őszintén magahoz ölelt bennünket. — Uj az ingóm, új a gatyám, új az clctöm, ujjujjúj! — ögyünk! Amit akarnak! Hurka, kolbász, szárma, julisajt! De mi nem estünk. Indulnunk kell. — De a lakodalomba csak kigyunnék tán? Gyüjjenek el násznagynak, elvárom magukat! Az idevalósiakat tigysé szeretöm. i — Majd kibékülnek, együtt dolgoznak. — Szóval, nem vállalják? — Ha épp úgy akarja ... Felírta a címünket. Násznagyok tnfg úgy sem voltunk. M

ásnap, mielőtt indulnánk a faluból, hivatalosan közlik velünk, hogy a falu lakosságának egynegyede bement a csoportba. Az úton sokat farol velünk az autó.' Az éjjel sok hó leesett. Kétszer is rlákadunk, mire az iskoláig jutunk. Ni. most aztán elkötni a nadrágszárakat. jön a térdigérő hó. Dc tévedtünk. Csapás van húzatva tuskóval a dűlőúton. Feltűnő. Takarítják előttünk az utat? Nem csalódunk. Valódi csapás. Kényelmesen mehetünk benne. Egyik másik tanyabejáró is hasonlóképp el van húzatva a dűlőül tói. Még viccelődünk is. Amelyiknek tiszta az útja oda nem kell bemenni, az már belépett.. Mintha lenné benne valami kis igazság. Uj tanyaszámunkhoz nincsen csapás. De megyünk, neki a földeken, a&s-irónt Uj ház a tanya. Nem nagyon módos, de takaros. A ház körül fiatal barackos föld ül a hóban. Az ágak közé két-három szál kukóricaszál van lökve. Egymást keretezzük felőle, miért lehet ez. A f jgytól nem védi meg. Biztosan a TvWak ellen. Zörög a levele, nem merik megrágni a gallyakat. Mikor megkérdeztük, kiderült, jól gondolkoztunk. A gazda nincs itthon. Mér is lenné? De nem mondjuk. Szemtelenségitek éreznénk a heccelődést. Fiatal asszonyka főz. gyors tűz pattog a PÍBtni alatt. Finom ételszag dsap föl B fazékból, füstölt hús-féle főhet. Amikor beszélni kezdünk, nem alpár tudni semmiről. Heveién felrángatva a vállát válaszol. — He, n»m én gondom, az emberé a föd. Ü tudja, tögye ahogy De hát, maga meg a hűséges oldalbordája. Maga nélkül nem igen Msz az semmit. Erre nem szól. Egy esküvői kép lóg szemben velünk, fiszinte, beállítás nélküli boldogság sugárzik le a képről. Hosszan elnézegetjük. — Maguk szeretik egymást, ugye? Vg«y legalább is szerették. Nem szól- erre semív Hány "éves házasok? Hallgat Tanvári ilvenekról beszélni legalább elvan nehéz, mint a téeszcséről. Szerelem, Még maguk közbtt se igen lordul a szó, hogy beszéltek-e is sirattuk, (RÉSZLET) szóbeszéd tárgya az Van, ahogy van, nem kell arról beszélni.' — Másfajta képük van-e az urával? — Van hát. Majdnem minden évben csináltattunk. S már nyúl is értük a szekrényfiókba. Egy marékravaló kép előkerül. Az ember, szelíd, parasztarcú valaki. Jó vállas. — Derék egy ember lehet az ura — mondjuk. — Ismeri? — csodálkozik ránk, a kanál is megáll a kezében. — Most már igen. — Ja, csak a kép után? Hát deréknak derék, szó se rúla, hátha még látnák. — Ezzel az erővel láthatnánk is, ha mór itt vagyunk, teljes életnagyságban Szóljon már neki, legyen szíves, hogy jöjjön be. Beszelni szeretnénk vele egy kicsikét. — Nem tudom én, hallják, merre lehet, de nincs itthon, annyi bizonyos. — Dehogy nem, biztosan elbujt a lisztesládába előlünk. — mondjuk nevetve. — Nem olyan gyáva az. De tényleg nem tudom, merre vitte a lába. — s ő is nevet. — Akkor adjon neki jelt, hogy jöjjön haza. — Jelt? Hát honnét tudják maguk, hogy jelezni szoktunk? — Vélünk hozzá. Ezt már maguktól tanultuk. — Azt a mindönit neki! Hát ha man fgv belelátnak fazekunkba, akkor várjanak csak. Azzal kipenderül, s felhúzza a fagyosan csikorgó gémet, a vizet a vödörbe hagyva, cementkávára állítja. Azonnal viszszatér. — Hogy maguk is mindönt kitanulnak. F

< már róla — Már meg annyit. — Aztán mért kell sími? Maguk még fiatalok, ne ijedjenek meg. — Maguk könnyen vannak. Mindönt alájuk hordunk. Csak kimennek a piacra", ott mindönt mögvóhetnek — Maguk mög csak kimónnek a kertbe, kihúzzák a földből, ami kell, és ott van. — Ja, de mit köll ahhon vergődni, míg kihúzhatjuk. < — Nekünk ls vergődni kell, míg kimehetünk a piacra. Füttyszóért, nem adnak portékát. Az asszony megint nevetni kezd. — Magukat se lehet, hallják, kiforgatni. Tudjuk mink azt, hogy maguk is a kezük után élnek. Azért mégis csak nehéz ám ez. Azt hittük, hogy most már egy kicsit levegőhöz jutunk, aztán éhun van e. A nagy igyekezettói sietve ruktat haza az ember. A havat is csak épp lecsapkodja bakancsáról, adjistenölve kezel le velünk. Az arcán látszik a zavartság. Szemöldökét ráncoltatva néz feleségére. — Nincs semmi baj, csak hát ezök az emborök kitudták ám a titkot. Tudták, hogy jelzésünk van. Az ember mély lélegzetet vesz. Kicsit nyugodtabban ereszkedik le egy székre. — Hát mégis csak mönni köll? — fordul felénk. — Itt az ideje. — Dehát azt maguk se tudják, hogy lösz odabenn? — Azt maguknak kell elrendezni, hogy legyen. A dologkerülőket, csavargókat szorítsak rá a munkára. — Hiszön, ha csak ezön múlna... — Máson pedig nem múlik, csak a szorgalom, meg az odaadás. Mint ahogy kívülről is. Maga helyett senki sem dolgozik. — Igaz. De mi lösz az öregökkel. Neköm is vart1 apám. Regen kiöntötték a fürösztő vizit. — Majd kap földjáradékot, meg háztájit. Ha még bír dolgozni kicsit, a csoportba is tehet-vehet. — Hisz, ha úgy lönne. -De ilyenkor ígérnek mindent. — Tőrvény van erre, embér! — Ml lösz, ha betegök löszünk? Ki viseli gondunkat? — SZTK is van a világon! Ingyenes gyógykezelés! — Maguknak is ilyenkor mög van mindöníe a kádenciájuk. De hogy ugy lösz-e? Kiljöz a kegyelmes úristenhöz mönnyek én panaszra, ha aztán a végin lecsavarnak az ígéretbül? — Ezekre törvény van, ezt nem lehet lecsavarni. — Idefigyeljenek! Jól van, én belépek, de elóbb adják ide a személyigazolványukat. — Aztán ugyan minek az? — De már nvúlunk is a zsebbe érte. — Ha csak ez a híjjá. Ráérős alapossággal vizsgálgatja mindkettőnként.- Leakasztja a Kincses Kalendáriumot, pici ceruzavéget kotor elő a szivarzsebből, könyökét mereven tartva ír" a tiszta lapon. A címeket írja be. — Na. most már kezdhetjük, s vissza adja ezután igazolványainkat. Belépők, de ha nem lösz mit önni, vagy a legkisebbet is szükségöt. látok maguk miatt, bizonyos, hogyelmögyök magukhon, oszt a nyakukra ülök, mint most maguk neköm. Nyilatkozat a zsebben, szedelődzködünk. — No, asszony, hát most már osztón el kelt mindönünk. Kesernyés humorral nevet, dq susogásában mintha benne rejtőznék egy picinyke optizimlzmus is. Erezzük, hogy bízik, hogy most bennünk van ezek után a bizodalma. Melegen nyújt kezet. — Oppá! — mondja az ajtóban — az áldomást! özei van a tanya, ahova megyünk. Környes körül gyümölcsös öleli. Borostás arcú K Kopasz Ildikó: ember fogad, úgy nevet ránk, mintha pénzt hoznánk neki. — "Hát elgyüttek énhozzám is? — Mér ne jöttünk volna. — Már azt hittem, elkerülnek. — Dc mér kerülnénk el? — Jegyös embör volnék én, tudják. — Jegyös. — Hogy kell ezt érteni? — Hát, hogy bélyeges. Mert voltam én már téeszcsés paraszt, de ki rúgtak. — Mikoriban? — Még 54-ben. Tudják, olyan or dílós vótam. hogy nem tűrt meg a vezetőség. Én bizony mögmondoni. nem fogom be a pofámat. Aztán az lótt a vége, hogy egy szép napon azt mondták, le is út, föl is út. Mehetek, amerre a part szakad. Azt akar ják kérdezni ugye, hogy miért? Mögkérdezhetnek akárkit, a belül, meg a kivülvalpk közül is, hogy torzsalkodó soha nem voltam, csak hát a gazembörségöt, azt nem bírtam látni. Mikor azt köll, hogy nézze az embör. hogy szándékosán kórt csinál nak valamiben. Aztán tudják, pedig azt csinálták 53-ban is. Gyümölcsön kapáltunk, sárgabarackon arattunk. Barackon. De ez nem túlzás, úgy van, ahogy mondom Kértük a vezetőséget, legalább erre a nehéz dologidőre adjanak egy kis zsírzófélét. ígérték is, még a megyei PB-ről is volt kint egy elvtárs, az is megígérte külön. De ahogy beült azautójába, el is felejtette az ígéretet 56 Után aztán, úgy hallottam, ennek is letűnt a csillaga. Na, én aztán ordítoztam ám, hogy az nem lehet. Aztán meg csak elnéztem én, hogy egyik-másik a vezetőségből, mikor eljött az este, hordogatja a kukoricát, innen is onnan is. Neköm sé köllött több, kipakoltam, ami a szívemön vót. Azt mondták a kizárásnál, hogy ellensége vagyok a téesznek. Én, mondom, mér lennék ellensége? Ellensége az, aki csal, lop, hazudik. Azúta a vezetőség is megváltozott, de nem hívtak. Ezekkel jóban vagyok. De úgy látszik, nagyon rossz lehet a hírem, hogy nem invitálnak. Pedig hát bennem mögvolt mindig is a hajlandóság, hogy téeszben dolgozzak. Rúzsán könnyű helyen van a bor. pillanatok alatt az asztalra kerül, azután pohárba és a szabadkozásnak csaknem semmi foganatja. Átmenet, nélkül kérdezi — párttagok vagyunk-e? — Véletlenül mind a ketten. De van közöttünk kívülvaló is. — Mán nem azé. de én is az vagyok, kommunista. A pohárért nyúl. koccintunk. Akkor hát egészségötökre, elvtársak. Még azt akarnám a leikötökre kötni, hogy hát most, mikor megalakul a falu, ne hagyjatok magunkra. Nagy felelősség ám ez. Gyertek kifelé, amikor csak szerit ejthetitek. Minél sűrűbben. Jöjjenek a tudósok, a tanárok, írók, művészek, emberek, igaziak. Nem köll kapálnotok. Azt elvégezzük ml is. T

i nem tudjátok, mit jelent ez, segítenetek kell. Hiszen igaziból még most kezdjük, és ezen a földön ezt az utat még nem látj'uk világosan. Sok szem, sok jó szem kell hozzá. Mert a gaz. jaj, de rohamosan gyökerezik mög a fődben Olyan hévvel esdekel segítségért, hogy alig kap levegői. Ertitek-e. elvtársak? Ezt meg kell ígérnetek, fíem óm, hogy most egy a falu, aztán boldoguljatok, ahogy tudtok Amibe mi móst beleindulunk, abban gyerek az egész parasztság. Az mellé oda köll álljop az egész ország Ez a kollektivizálás, az égig ránthatja a népet, dc minden idegszálunkkal vigyázzuk, mert ha a gyöplű kiesik a kezünkből, a poklok fenekére sülylyedünk. Beledöglünk. Itt nem lehet hol előre, hol hátra. Ha ez a generáció mögfaról, mögcsalatkozik, az többet nem áll neki. Most aztán minden figyelmet ide,,ha egyszer elkezdtük. l-egyen ez a dológ olvan takaros, hogy még a szakállas királyok is kalaplevéve emlegessék. Háború után Két fi éli > folyó partján Az egyik görcsös fűzfa Félve bujkál a szél az ágán meg-iüegrezzien mintha sírna Fiam szaladt kitárt karral az anya A bokrok félrehajoltak útjából a kövek meglapultak s az ösvény lába elé kanyarodott Fiam kiáltotta s megállt az éjazakaban a fiam Neve már elkopott számon térdem templomok kövein s én egyre keresem őt Már minden katonavonat megérkezett s én fcgyre keresem őt Már békében fogant életet ápolnak a pök. s én egyre keresem őt Már miéden rombadőlt házat felépítettek s én egyre keresem őt Már nem maradt föld bevetetlen s#én egyre keresem őt Neve már elkopott számon trédem templomok kövein Fiam akit szültem akit felneveltem a fiam többé nem keresem én Egy ág lehajolt hozzá a hűvös fű lábát simogatta A madarak összeszorítottak csőrüké1 füttyük bentrekedt pici torkukban úgy figyeltek Mily szép sudár legényke volt sudár fiatal vessző Még szeretője sem volt talán asszonyt még nem ismert 6 Még embernyi sem volt talán szárba szökkenő kalász Jaj sudár hajtásom letörött Magot n«m hintó kalász kzárba szökkenő kalász elszáradott A fiam az egyetlen szép fiam többé nem várhatom en Mellőlem lassan elmaradtak az apjukért síró gyermekek a férjüket hívó nők Mellettem legtovább szaladtak útatlan utakon az anyák a vérüket keresők Sokan voltunk A fiam névét nem mondom többé számadat volt csupán melyhez zubbony fegyver tartozott számadat volt csupán melyhez arc nem tartozott számadat volt csupán mely már régen elveszett számadat volt csupán Ó madarak fák füvek mily sokan voltak ősz haját a szél megsimogatta a holdfény elkergette az árnyakat Fiaim — mondta csukott szájjal A háborút ó csillagok ti tudjátok a háborút értem én Állt leeresztett karral fáradt szemekkel B mert hívta a fű , ledőlt pihenni a parton Álmát féltve vigyáztak rá a madarak « Két fa áll a folyó pártján A másik karcsú nyárfa Csillagot himbál a szél az ágan nyújtózik, mintha égbe vágyna Simái Mihály: KIÁLTÁS A PÁRTRÓL Feszülő korszakunk "gerincet Flőresikló egyenes sín! Elő mozdony! millió mellkas eszmékkél átfűtött kazánja! Zöldarany táj — minden paraszté — Kenyerek kirsattanó arca! Sugárzó gyári vörösizzás! Országot hordozó ideggór' repett okol, — tusák, halottak, vértanúk domború sebével! — Villámokkal cirádás csákón Auzrszárnyakkal rohanó f Erő, amely lobog, kilendít, a nap küllőit megragadja, Káoszt tipor, s a régi űrből új Kozmoszunkat meg teremti! é