Délmagyarország, 1959. december (15. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

r Péntek, 1959. deeember 25. •555—53*-395- 10 gC> C3TA Z ősz végén Muha Lajost is leszerelték. Kiszolgálta katonaidejét és tndu.lt haza a faluba, ahonnan jött. Az állomáson, ahogyan a vonatindulást várták, beálltak a resti sarkába, aztán csak úgy talpon, literes üvegből húzták a •mérgesi rizlinget. Ez jogos is, jár is a kivénült katonának. Hazafelében még egyszer sor került a literesre, csak most már illemhez valóan, fehér asztalnál, kisebb bandában, azok, akik a Békéscsaba felé induló vonatra vártak. Búcsúzás után Lajos beült egyik kupé tarkába, az ablak mellé és gondosan vizsgálta önmagát. Mi húzza haza? Apja, anyja? Vagy a gyerek, amelyik anya nélkül nevelődik? Nehezen bogozta élete csomóját, mivel annyira meggubancosodott benne az utóbbi néhány esztendő. Már hétéves korában »intéző úr*-nak csúfolták a béresek meg a cselédek az uradalomban, mert folyton a vezető emberek nyakán lógott: — Intéző úr, mié kő tárcsázni? — Vagy Intéző úr, mié kő ilyen mélyen szántani? ... Intéző úr, föl vesz-é masinisztának a traktorra, ha megnyőlök?... Jött a változás, az uradalom fölbomlott, a földet széjjelmérték a béresek meg a cselédek. Az apa, Muha Gábor éves cseléd, a "hűséges szolgáló* is hétholdas kisgazda lett. A gyerek meg elvégezte az iskolát, kitanult agronómusnak... és éppen itt... itt keletkezett az első baja a fiatalabb Muhának. ff iemberesedett. ügy került haza az iskóláról négy esztendő után, hogy megváltja a rozoga falut. Jól kigondolta a tervet, milyen módon is állítsa talpra ezt a volt cselédfészket. Apjával nemigen tudatta a szándékát,' hanem felkereste egyik estén a községi párttitkárt, Józó Andrást, akit azért is becsült, mert annakidején segítette az iskoláját. A kölcsönös üdvözlés után Lajos előadta a jövetelének célját. — Csak úgy boldogulunk, ha őszre már összefogva, egy akaraton, egy erővel leszünk... — ez volt a kigondolás lényege. — Igazad van, gyerek... igazad van —• bólogatott Józó, de kényelmes ültéből nem mozdította magát. Az ifjú ember nekibodorodott a beszédnek és a párttitkárban mintha mozdult volna valami: — A Kis-ér vizét bevezetnénk ide a nagytábla közé — rajzolta az íróasztalra mutatóujjával a jövőt. — Olyan kertészetet állítanánk elő a semmiből, hogy minden ember lakkcsizmát vehetne magának ... Az uradalmi gyümölcsöst meg felújítanánk és ... és ... —• Megállj, Lajos fiam — intette a párttitkár —, ezek szép tervek, de tudódé, emberek nélkül semmit se érnek. Az ifjú titán először meglepődött. Tizenkilenc esztendős, értelmes, barna arcára pillanatra értelmetlen csodálkozás telepedett. De hirtelen élénkre változott szép zöld szeme, vastag barna hajába fúrta nagy kezét és már készen volt a válasz: — Beszéljünk a faluval, András bátyám, ezt mindenki akarja, hiszen boldogul,... még apám is... és... , — És ha nem akarja — szólt közbe a titkár nyugodt hangon — éppen apád ellenzi legjobban... Inkább felakasztja magát ... de a hét holdat... -— Lehetetlen ez, András bátyám! «— Hát csak beszéljél vele,... majd meghallod. Az agronómus csüggedten ment fci a pártirodából, nagy megindulását leforrázta Józó András. — Mert maradi, tunya... talán nem is érti a jövőt — dohogott a gyerek. Apjával hajnalban váltott szót, amig az a lovakat vezette elő. Idős Muha türelmesen végighallgatta fia gyors beszédét. Csak annyit válaszolt rá: »azért taníttattalak, hogy az én gazdaságomból csináljál aranybányát!*... — kis szünetet tartott és így folytatta: •— Öleget cselédeskedtem én már. A hűs hajnalban olyan alázatosan állt apja előtt a magastermetű, széles vállú agronómus, mint Krisztus előtt a tanítvány. — Gondolom, értjük egymás szándékát — zárta le a vitát idős Muha. A gyerek csak annyit, mondott még halk hangon, hogy öt az állam taníttatta. Az apa csak félvállról vetette oda maga alkotta államelméletét: — Az állam én vagyok... én adom az adót, meg a beszolgáltatást... aztán jó lesz már, ha összeszeded magadat, holnap anyád helyett velem jössz aratni. A fiatalember visszasomfordált a gang alatti lócdhoz, letilt és két tenyerébe temette kócos fejét. Ismerte a®ját, konok természetét. Nem beszélős ember idős Muha, csak muszájból mond, de annál inkább forgatja belülről eszekerekeit. Sok mindenről megvan a véleménye, fölfogása, de mindig magában tartja. A fiú valami megfoghatatlan furcsaságot érzett... Olyasmit, mintha becsapták volna... vagy valami fontosat, életbevágót nem tanítottak ott... Ennélfogva félembert neveltek belőle az agráriskolában. — Igaza van Józó A ndrásnak..." tantárgyakból, meg az iskolai rendszerből a legfontosabb hiányzik: az, hogy az élet emberekből áll — dörmögte magában és lúd bőrösen visszabújt a pokróc alá. Délelőtt szép, kerek betűkkel megírta a levelet az iskola vezetőségéhez. Emelkedett hangon, válogatás nélküli jelzőkkel mondta el, hogy az agráriskola nem nevel életre való, vezetéshez értő embeSIKLÓS JÁNOS: APA ÉS PIA reket. Megcímezte a borítékot, leragasztotta és elindult a postára. A vonat zihálva lassított, megráncigálta a kupékat, aztán prüszkölve megállt. "Szolnok ... Szolnok... tíz percet áü a csabai.* — A gyereknek valami ajándékot — ébredt fel benne az apa. A cukorkás bódéhoz ment, majd a restibe, egy nyelet borra. A gőzös erősen meglódította a szerelvényt s Muha újra visszatért a nagy életkérdésekhez. Behunyta szemét, hogy a többiek ne háborgassák. A gyerek... szegény az is nagy baj, mivel úgy jött, hogy senki sem várta. Akkor iskola után, a nyár végén, augusztusban alkotmány ünnepi mulatságot rendeztek. Ezen az ünnepségen ismerkedett meg Balmann Idával, a nyárén végzett tanárnővel. Gyuláról járt ki. Mivel a község nem biztosított részére lakást, Muháék fogadták be kvártélyra, ha rossz időben lóvéval sem lehetett utazni, vagy ha munkája a vonat indulása előtt nem ért véget. Ez' a faliisi albérlet is inkább Lajos műve volt. A mulatság után addig játt Ida nyakára, meg folyton regnált anyján, kedvébe .járt apjának, hogy végül a tanárnő szeptember derekán odaköltözött a belső szóbába és hetenként csak egyszer-kétszer járt haza. Idus — ahogyan Lajos elbecézgette — szép, ápolt lány volt. Barna hajabúb jávai éppen egyforma magasak. Történelmet, meg földrajzot tanított. Muháné észrevette, hogy fia vonzódik ehhez a szolid, • helyes, barna bőrű lányhoz és magában örült, ha együtt látta őket. Egy vasárnap úttörőszemle volt Ida irányításával. Lajos is elkísérte az iskoláig. Muháné kiállt az utcaajtóba és nézte őket, amíg a tanácsháza előtt befordultak a sarkon. Örömösen mondta a konyhában matató emberének: — Hallod-e, Gábor, szép pár lenne ebből a két fiatalból... Tanult emberek... Két évvel idősebb ez a tanárnő, az nem Olyan sok. Idős Muha nem méltatta szóra az aszszonybeszédet. December első vasárnapján a szomszéd községben temették Muháné édes testvérét. Idős Muha korán hajnalban előkészítette a kocsit, hogy még pirkadat előtt induljanak, mivel az asszony is elmond még néhány virrasztó üdvözlégymáriát, nénje további boldogulása érdekében. Ezen a napon Idus nem utazott haza. Lustán nyújtózott a nagy dunna alatt. Odabenn kellemes meleget tartott a tegnap este fölfűtött kemencének a szobában lévő karéja. — Meleg van — állapította meg Idus és kirakta lábait a vastag takaró hideg tetejére. Enyhén gömbölyű, barna arcára pipacsos foltok telepedtek, ideges rendszertelenséggel szedte a levegőt. — Borzongok, pedig melegem van csodálkozott magában. Szerényen kopogtak az ajtón. Tessék. Lajos állt a küszöbön, ingujjban ét akadozó, furcsa hangon kérdezte: — Sza bad... be ... jön .., ni? Ida nem válaszolt. A fiatalember néhány pillanatnyi tanácstalanság után belépett a szobába, szögletes mozdulattal csukta be az ajtót. Jplkésett az eljegyzés és az esküvő is olyan hamarjában történt, hogy a falu szája nem állt be. Embertelenül kegyetlen törvények jártak akkor az aszszonyokra, meg a lányokra. Próbálkoztak több helyen, de a kísérletek meghiúsultak a félelem páncélburkán. — Megsemmisültem itt — mondta az újasszony. Arcán végiggurultak könnyei, miközben csomagolta holmiját. — Ne búsulj, majd rendbe jövünk. Nekem sincs itt életem... megfulladok apám hét holdján... Hidd el, rosszabb ez, mint a deportálás. Ida hazament a szülőkhöz, Gyulára. Ott szült a kórházban. Eltervezték, hogy Lajos majd elhelyezkedik végre a szakmájában, állami gazdaságban vagy egy nagy termelőszövetkezetben. Később majd Idus is ott kap állást az iskolában. A sors közbeszólt. Szeptember elején Lajos címére távirat érkezett: "Ida a szülés után — embóliát kapott — tragikus hirtelenséggel ma reggel meghalt.* A temetés után Muha Lajos elhozta a gyereket, a legifjabb Muha Lajoska is az idős asszony gondozásában nevelkedett. Muha Gábor naponta átkozta fiának minden lépését, mivel egy munltaerő kiesett a hét hold földön. — Temetéssel kezdődött, avval is végződött — motyogta magában a kupé ablakának fordított arccal a kiszolgált katona. — Nézze csak, testvér, valami kacifántosai álmodik a szomszéd, lökje oldalba — hallotta a vele szemben ülő ember megjegyzését. A bökdösésre fölébredt, úgy adta, mintha aludt volna, miközben azon dilemmázott: érdemes-e hazamenni. MM uha Gábor éppen az 'istállóajtót tá'"•*• masztotta be a hosszú sínvassal és magában latolgatta annak okát, hogy miért nem hívták el Józóék az egyes típusú szövetkezet alakuló ülésére. — Én is vagyok olyan ember, mint a többi — sóhajtotta és a hajtástól gémberedett derekát nyomkolászta. Kemény léptű ember vágott át az udvaron, a Bogár kutya ugrándozott körülötte. A gang rostélyánál megállt, kémlelte a világos konyhát, félrefordítottfejjel fülelt a szüremkedő hangokra. — A fiam! — ismerte föl Lajost, de nem szólt, veszteg maradt az istállóajtóban. Csöndesen kopogtatott, aztán belépett. Anyja a rakott tűzhely előtt állt, vörös fazékban kevergette a gőzölgő levest. A kis Lajos meg a sámlin ült és egy hoszszúkás fával kotorászta a parazsat a hamuládában. — Jóestét, édesanyám. — Jóestét, isten hozott... Hát nem is írtad, hogy érkezel? — Nem • tudtuk, hogy melyik napon adják ki az obsitot. -4- Lajoskáin.. / nézzed csak,, itthon van édesapad ''ér szólította a nd'gymama ••• a gyereket. ..»*> , ' — Nem. hiszöm én, ninc • bájcá... A tatának mög van bájcá... Féjéj" bájca — válaszolt ,anélkül, hogy figyelemére ráéltatta volng. az érkezőt. " •'..s/1' .'/• Az apát .szívenütötte, hogy á fiá* ilyén közömbösséget tanúsít iránta* Letette zöld katonaládáját, kinyitotta és egy zacskót húzott elő, meg néhány szelet csokoládét. — Nézd csak, Lajoskám, ezt neked hoztam •— szólt és ölbe vette a négyesztendős gyereket. — Mind medehetem? — vált barátságossá hangja. — Igen. A tied. Nézte a fiát, jobbról is, balról is. — A szeme az enyém, az arca, meg az álla az anyjáé. A szája mindkettőnké —> állapította meg hangosan. Karjára emelte a gyereket, benyitott a szobába, világot csinált, aztán levette a falról esküvő utáni képüket és mutatta a gyereknek. — Látod? Ez anyukád, ez meg apukád. — Ezt mán jég tudom. *— Csak anyuka nincs itt. Elutazott. — Dehodis, a temetőben van... Elpusztdjt. — Ugyan, ne beszélj butaságokat. — A tata mondta a mamának, azéj van vejem annyi baj. Lajosban megdobbant az ütő. Hangosan. A családi melegség még csak bontakozott, de máris becsukódott, mint alkonyat után az estike. — Nem lesz veled baj, fiam, semmi haj — válaszolt a gyereknek üresen, tompán — és közben visszaültek a konyhaasztal mellé. Idős Muha lépett be. Í— Jó estét apám! —Jó estét fiam!... Itthon vagy? — Csak néhány napig — felelte kézfogás közben. — Hát leszereltél? Nem? — Igen. Csönd következett. Nehéz csönd, melyben végletek tombolnak, némán, irgalmatlanul, de árulkodás nélkül. — Vacsorázhatnánk •— szólt az idős asszony. Olyan szótlanul kanalazták a levest, mintha beszédtilalom ülne rajtuk. Másnap reggel Lajos levelet írt, aztán elvitte a postára. Útközben nem váltott szót senkivel, hamar érkezett. Előfogta a gyereket, tanítgatta mesékre, meg malomjátékra. Lopva nézegette anyját. Megöregedett nagyon Muha Gáborné. Hajlott háta, vékony teste árulkodott a hét holdról. Sajnálta. Gondolatban már vitte is magával, valahova, ahol nem esik rá annyi munka öreg korára. Tp sténként idős Muha a konyhaasztalhoz ült, félkönyékre támaszkodott és mereven nézte az ajtót, mintha várna valakit. Vékonyinú ember volt mindig, de most valahogyan egészen megsoványodott, sárga arcára ráégett ráncos bőre. Szakállas arcáról csak fehér bajusza, meg nagy Zöld szeme világított. Szégény öreg szolga — sajnálta meg apját —, régen az uradalom cselédje volt, most, meg a hét hold földjének a rabja. Egyszeresük megszólalt, szokatlanul és váratlanul az idős Muha: — Te, Róza/ Hallod, az éjjel Gábor fiam felől álmodtam. Életben láttam. Nem maradt oda a háborúba. Kivette a kezemből az eke szarvát, aztán mondta: — Üljék le idesapám, oda a fa alá a/-* mutatott a mezsgye szélén húzódó akácosra. Az asszony kötője szélét gyűrkélté, sóhajtozott magábaii. Idős Muha meg elhallgatott, nem szólt semmit. Hétfői napon öreg délután ajánlott levelet hozott a posta Lajos címére. Meg' gyújtotta a villanyt, ideges mozdulattal tépte a borítékot. Apja, anyja szótlanul figyelt. Elolvasta a levelet, gondosan zsebregyűrte, aztán csöndes hangon mondta: — Holnap hajnalban Lajoskával elutazunk, a besnyői gazdaságban kaptam állást meg lakást... Megköszönöm, hogy á fiammal vesződtek, amíg odavoltam, ezért én megfizetek. — Ugyan, fiam... Hát itt nem tálalod meg a dolgot?... Mi már kifelé megyünk-, — válaszolt az anya. Nem, anyám, nekem itt nincs dolgom. Én nem tudok... hét holdon... Nem dudvahordónak készültem... — Hagyjad, mindenki a maga útját járja — intette le az asszonyt Muha Gábor. • H

egyesen fújt a februári szél, úgy bedudált a kéményen, mintha a megboldogult Cecei Vendel marsolna nagy tolcsérű rézdudájával, a rezesbanda elen. Mostanában, inkább tavaszelőn van a tel harapódása, de azért a farsangolasi kedvet nem tudja elmarni a fiataloktól Üreg Muhának meg két esztendejenel is több idő óta olyan kacskaringós gondolatai akadtak, hogy még legénykorában sem volt különb. A fiatalok bálozásaxra járt, aztán még az asszonyt is magával vitte. Ott meg csak belekeveredett a táncosok közé, hol ezt a lányt, hol azt a menyecskét kérte táncra: — Na kis menyem, melyónk bírja jobban— tette a szépet itt is, ott is. Fizetett is egy-két litert a legényeknek, közébük telepedett nótázni, az asszony meg a fal mellett gubbasztott a padon. A legények meg a lányok ölelgették, hogy ilyen jó, meg olyan derék ember a "mi Gábor bátyánk*... A hivatalosokkal nemigen beszélt,'igáz aZok se nagyon keresték , á társaságát. ... , . 1' Otthon meg alig váltott szót. Néha megállt. a Lajosék ' esküvői képé 'előtt,' szótlanul' nézegette.' Egyszer "Róza asszony azon fogta, hogy kapatosan. Gábor fiának katónaképét, meg áz unoka rámás, nagy fényképét simogatja és úgy potyognak a könnyei, hogy nem is mert a közélébe menni. Nemrégiben meg az istállóban matatott italosan, az asszony vacsorára szólította volna, de amint áz ajtóhoz ért, hallotta ám, hogy az ember beszélget almásderes lovával, a Sárkánnyal fogta a nyakát, szelíden simogatta: — Ugye Sárkány, mink megértettük egymást? Te nem hagytál el engem, én megbecsültelek téged ... Jobb vagy, mint a fiam, az még a kis unokámat is elvitte. A ló megdörzsölte orrával örea Muha vállát. Ott is sírt az istállóban: — Megbír engem a te kotoféked .'.. ugye Sárkány?... Jó gazdád voltam én... Az asszony megijedt. Néhány lépést hátrament és kiabált az istállóajtó irányába: — Gábor...! Gábor, hé! =— gyere vacsorázni Ezen a vándorfogyasztó februáron, az utolsó vasárnap olyan szép idő kerekedett, hogy megindultak a jégcsapok az ereszei alatt. Dél felé váratlanul beköszöntött Balázs Zsiga, a tanácselnök. Nem járt a Muha-portán már négy esztendeje. Nem beszélt sokat. Arinyit mondott, hogy alakítják most tavaszon a hármas típusú szövetkezetet. — Gondolkozzál, Gábor... Eszes ember vagy... Meg... Meghát a fiadat is... meg az onokádat is... Látjuk, hogy szenvedsz. * T ajos, a főagronómus három esztendő alatt kitanulta azt is, amit az iskolában nem oktatnák. Megbecsülték. A kormány is kitüntette. Még nem akadt nekiváló asszony, mert Ida után, _ a kedves Ida után nagyon nehéz... A kis La jost az állattenyésztésben dolgozó agronómuscsalád nevelte, gondozta. Karácsony előtti napokban a fia szokásához híven — iskola után az .irodába ment, jelentette a napi eredményt; — Apukám, két ötösöm van. Az egyiket azért kaptam, mert hiba nélkül mondtam el a hatos szorzótáblát, a másikat meg nyelvtanból adta a tanító bácsi. — Jól van, kisfiam. Csak szorgal.,. — Egy ajánlott levél, Muha elvtárs —a nyitott be a gazdaság kézbesítője. Muha nézegette a levelet, közben az íróasztalon kotorászó gyerekre is ügyelt, de aztán figyelme egészen a levélre fordult, az aláírást nézte. A baloldalon: -Józó András elnök*, a jobboldalon meg a vezetőség írta alá a levelet, legalul: »Muha Gábor* kacskaringós névaláírása. Hívnak, haza... hívnak... — akadt el a lélegzete. Hét esztendő álma rajzolódott ki előtte: a Kis-ér, a kertészet, az uradalom gyümölcsöse ... apja ráncos arca, hajlotthátú, sovány anyja... meg a falu, a régi cselédfészek. Kis szelet papír hullott ölébe. Olvasta: -Kedves fiam! Gyere haza, a falunak nagy szüksége van rád... Hozzad az unokámat is. Apád*. Könnyei végiggurultak a tintával írott levélen. "Apa és a fia*... — dadogta, maga sem tudta, miért. A kis Lajos csak annyit kérdezett: — Apukám miért sírsz? Te ilyesmit nem szoktál csinálni. — Azon sírok, fiam, mert legtöbbször a boldogságot nagy-nagy szenvedéssel lehet megváltani... Hirtelen elharapta a mondatot. "Ostobaságokat beszélek, a gyerek nem érti ezt* — gondolta magában. — Lajoskám!... Hazamenjünk ... a nagymamához, nagyapához? — Menjünk, már úgy szeretném látni őket! — válaszolta a kisfiú. I I t