Délmagyarország, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-29 / 281. szám

Vasárnap, 1959. november 29. JL « A folyondárvirággal takart széles gang végén egymás után háromszor csapódott a kis rostély. Mintha a szél, vagy ügyetlen, kéz babrálna a fakallantyún. —Juli, eridj már, nézzed ... • tán csak nem apád gyütt ... már korán este kapatosan — szólította egyetlen lányát Paczukné a nyári konyhában. A húszesztendős lány köllettenflegmán emelkedett talpra, kicsit vonogatta erős, húsos vállát, napszítta arcát följebb emelte, nyakába teregetett szőke haja úgy hullámzott, mint apró szelektől a folyóvíz. Suha, a vőlegény nézte Julit, amíg eltűnt a kis ajtón az udvarra. Suha Jóska némán beszélt, a szemével, meg a lelkével, de ezt Paczukné nem fogta föl. A szép. magas lány ringó csípője, ruganyosan rezgő melle úgy villanyozta a vőlegényt, hogy azon nyomban hajlandó lett volna a lagzira. Dedig most nehéz ügyben ült * Suha itta jövendőbeli anyós kiskonyha ján. A konok észjárású Paczukné kikötése teljesíthetetlen. Ezt már elmondta Jóska... de hiába, az asszony szándéka csak nem mozdul. — Hmm, dejsz... — köszörülte ügyetlenül a hangját, meg a mondanivalót is Suha — hát... hát édes néném ... csak nem változik jobbra a belátása? Válasz nem érkezett. Csönd következett, olyan csönd, melyben Suha érezte, hogyan ver a szíve. Nyakán kalapált az ér, hevesebben a kelleténél. Közben magában számolta a múló pillanatokat, vigyázta a fagyos szótlanságot. — Hát... ellenem... személyem ellen nincs kifogása — kapott a némaságba a fiú szava — én a magam gazdája vagyok munkában, becsületben se utolsó a nevem, jó a keresetem. Nagyon értjük egymást a Julival, dehát én többet nem is mondhatok... mert... — Nem apám. Az egyik malac vakarózott a gangajtőn. Haskáné nyitva felejtette, hogy a tyúk alá yaló tojást vitte — szólt a konyhába lépő lány és észrevétlenül kacsintott a búsuló vőlegényre. — Mit is tudtál annyit beszélni délután evvel az, asszonnyal... nem hozzád való ... antikrisztusos teremtés az is, de majd megérzi a szűzanya akaratát — terelte a szót másfelé Paczukné, meg hát ezzel válaszolt mondattanul is a bánkódó Suha Jóskának. — A tyúk alá való tojást vál® gattuk — felelt Juli és nagy szürke szemét huncutul Jóskára emelte. A nyári legyek élénk regimentje Zümmögött a meleg konyhában. Lassan ellepték a fehérből szürkére vedlett plafont, egészen megfeketítették. A vályogból rakott tűzhelyen tücsök-muzsikát játszott a tavalyi kukoricacsutka, mi Vei a hét elején a kétnapos esőben agyonázott. Suha József lesunyt fejét följebb emelte, óvatosan Juli arcát kereste tekintetével. A lány is leste a fiút, észrevétlen összemos® lyogtak, Juli .melle elé tette a k® zét és hüvelykujjával mutatta, hogy még egy óra... aztán... azCSEL tán megoldódik minden, vagy örökre széjjel megy. Paczukné meg vágta a tésztát. Egyenletesen kopogott a fanyelű kés a gyúródeszka szélén. Az öblös alumínium lábasban forrt, suhogott a sós víz. — Péntek van, tésztát vacs® rálunk — mondta Juli, hogy oldódjon a nyomasztó csönd. Nem ügyeltek a szólására. Anyja a tésztát metélte sebesen, mivel a viz forrásával már megelőzte. — Két tojással gyúrok, hogy szép sárga legyen a tésztám — adta tudtul senkit nem érdeklő szakácsmesterségét. Suha gondolatai már messze jártak. Rágta magát, meg szitkozódott befelé, hogy ilyen cudar aszszonyok butaságukkal tán még halált idéznek elő éppen annál, akit legjobban szeretnek. Eszébe jutott az alkonyat a kis erdőn. Sokáig bámulta az eget azon a résen, amelyik a nagy tölgyfa villámcsapta lombján nyílt. Kezét-lábát elengedte, hanyat f® küdt, mint a fáradt ember, pedig egy hete nem dolgozik, nősülési szabadságon van. Aztán már lassan lejár a szabadság és esküvő sehol. Tegnap megkérdezte a gépállomás igazgatója is, hogy mi lesz már: — Azt hallottam Jóska, hogy 1® szavaztak a KISZ-taggyűlésen, mert kommunistának az elveiből nem lehet engedni, te meg Juli anyjának az unszolására engedni akartál, hé ... — veregette vállon a tanácstalanul ténfergő gyereket a tréfás kedvű igazgató. Most heverészve vizsgálgatta a lassan libegő bárányfelhők formálódó csipkés vonulását. Szép alakokat rajzoltak ezek a nyáralk® nyati felhők.. Néha olyan emberformává göndörödtek, mintha piktor pingálta volna oda, aztán meg oroszlánosra mintázódtak, egyszer meg valóságos traktor alakot öltöttek és kis fűrészfog szélekkel eredetien utánozták a traktor k® rekein lév* hegyes vaskapaszkodókat. — Milyen szabadok a felhők, n® kik nincs akadály, mennek, mennek a szél hátán és mindig célhoz érnek. Lehullanak, hogy aztán a nap sugarán újra fölkapaszkodjanak — állapította meg magában a felhők sorsát. A lány fényképét nézegette és beszédbe eredt: — Szép vagy kis Julikám... nekem páratlanul szép... de hiába szeretjük egymást, anyád az... az... tönkre tész mindkettőnket. De nem ... templofnba, én... igaza van a tagságnak. A kis erdő csak egy kiabálásnyira volt a falutól. Ide hallatszott az alkonyati zaj. Asszonyok terelték a szárnyas jószágot, a konda n® héz suhogással vonult a legelőről, végig a főutcán. A gyerekek lármás zsivaja élénkítette az ezerszínű falu készülő estéjét. Egy Zetor berregésére fölfigyelt — Olyan a hangja, mint az én gépemnek — mondta fennhangon. Tekintetével a fák között kutatott, hogy kilásson á Nagydűlőre. Mivel nem került eléje a Zetor, visszadőlt a zöld fűre. — Hej — haj..., Suha József traktoros megszűnik létezni. Majd a temetésemen szépen búcsúztatnak, ahogyan egy munkásőrnek és az ifjúság vezetőjének kijár — gondolta el sorsát félig hangosan. „Mióta beszélek én magamban?* — tette fel a kérdést, de nem talált feleletet. — Jóskám, Jóskám... hangzott a lány suttogó sirása. — Juli! — Talpraugrott. A lány a széles nagy törzsű fa mögül előlépett. — Minek jöttél ide? — kérdezte erőltetve a kemény hangot. Juli gyorsan beszélt: — Délben kint járt anyámnál Galambos, a tanácselnök, a megyei párttitkárral. A mi ügyünkről b® széltek anyámmal. — Na és? — csillant a fiú érdekes barna szeme. — Semmi eredmény. Anyám azt mondta, „kár a fáradozásért. Suha Jóskát nem kifogásolom, de lány® mat csak az oltár előtt adom hozzá.. „ a jóisten előtt... Ha így jó, akkor holnap már összekerülhetnek ... Ha nem jó, akkor soha. Inkább elmetszem éjjel a nyakát, aztán meg az enyémet, de nem leszek világ csúfja.* Sírva jött haza, nem szólt egyet se..., én Kiss Gergelytől, a brigádvezetőjétől tudtam meg a történteket — fejezte be Juli.' í~fctt álltak ketten a kis erdőn, a régi, megszokott helyen, ahol azelőtt annyi kedv® órát töltöttek el nagy tervezgetéssel, szelíd, gyerekes szerelemmel. — Nagyon konok az én anyám. Hiába „templom® Paczukné*-ból soha nem nevelünk egészség®, szabad gondolkodású asszonyt. Ez bizt®. — Legalább tégedet hagyna utadra. Ne tenné tönkre az életünket, mert így ... így élni, kétfelé szakadva, nem lehet. — B®zéltem Haskánéval ma délután. Nagyon sajttál minket, megpróbál segíteni... de én ettől félek, nagyon félek. — Mit mondott — kérdezte a fiú. Juli nem válaszolt. Jóska szél® mellkasára hajtotta feiét, simogat-* ta barna arcát... Majd lassan, szótagoltam mesélte el, hogy miben egyeztek meg Haskánéval. " — Apádat mégis csak tájékoztatni ... — Ugyan — vágott közbe Juli —, nem törődik az ilyesmivel, meg nem b®zél most anyámmal. Álltak egymásba fogózva, szótlanul. A nap utolsó vörös sugarait küldte a fák fölé, a tarlók szélén' megszólalt a pitty-palattyj — Indulok ... Gyere utánam ... Fél óra múlva... és kérleljed anyámat, hátha enged. — Megcsókolta a fiút és gyors léptekkel ment a Nagydűlő. irányába. M®t itt ülnek a földszínűre k® pott kis sámlin, hokedlin. Paczukné meggyújtotta a villanyt, mákot kevert porcukorral, de nem szólt, úgy csinált, mintha rajta kívül csak a doromboló Kormos tartózkodna idebent. Jóska tenyerébe hajtotta fejét, szótlanul nézte a föld® konyha apró lyukait-gödreit. Tépelődését semmi sem zavarta. Valamikor még lelenc® korában az étek meg a hajlék volt életérdeklődésének középpontjában... De m®t már, hogy háza, meg bútora van ... M®t meg újabb és nehezebb ké® dóst adott föl az élet. „Nem hagyhatom cserben a meggyőződésemet ... igazuk volt, mert a meggyőződés nélküli ember üres, tartalmatlan ... Hát még az, aki eldobja a meggyőződését egyéni érdekből, az... az meg hitvény, semmi ember* — összegezte újra kialakult álláspontját. — Nagyon sajnálnám, ha széjjelválnánk, Julika, meg én.., Többé nem találnánk ennyire egyjnásra senkiben sem — szólt Paf zuluiéhoz. — Senki nem ellenzi a házasságot, de csak templomi ®küvel, 'isten előtt — epéskedett a maka® parasztasszony. — Vagy ha ez nem j<j, le is út, meg föl is út! — Jól van, Paczuk néni... Én elmegyek. — Fáj a gyomrom ... görcsöl — kucorodott össze Juli a kis sámlin. — Mi baj van? —.lépett melléje Jóska. — Hányingerem van, émelyeg, mintha élesztőt ettem volna. — Mert agyon ideg®keded magad, már aludni sem bírsz rend® sen — mondta az asszony, és olyan mérgesen nézett a vőlegényre, hogy majd felöklelte a szemével.' —. Engedjen, anyám!... Hamar ... Mert hányhatnék — és már ugrott is Juli, ki az udvarra. — Mi történt?... Jó ®tét — áltt meg a küszöbön Haskáné. — Semmi különös — mordult rá mérgesen Paczukné. A szomszédasszony úgy tett, mintha nem is neki szólna ez. a barátságtalan fogadtatás. — Egy csipet pir® paprikát, ha adna, a büdös kölyök nem hozott délután. m®t meg már nincs nyitva a bolt. Paczukné a tűzhely feletti kis polcon matatott, levette a paprikásdobozt és evőkanálnyit újságpapírra öntött. Haskáné beljebb lépett, hogy helyet adjon a viszszaérkező, nehezen lépegető lánynak. — Ugye nehéz, kislányom ... Na, de majd megkönnyebbülsz, csak viseljed türelemmel. Paczukné a villanykapcsoló után nyúlt, mert hirtelen azt hitte, hogy nem ég, de keze megakadt a 1® vegőben. Olyan rendkívüli feszültség keletkezett, hogy még a legyek danája is abbamaradt. Négyen áll-. tak egymással szemben, mint odavert, mozdulatlan karó. — Lányom... így vagyunk hát — dadogta az anya és élettelenül botorkált az asztalhoz. — Későn vettük észre... az orv® nem vállalta — szólalt meg bűnbánó, alázat® hangon a vőlegény. — Gyalázat! Szörnyű gyalázatot hoztál tisztességes hajlékunkra.,. Óh, te . te átkozott ringyó — kezébe temette arcát és ráborult az asztalra. " — Ne bántsa azt a szerencsétlen lányt. Szidással nem segjlhet rajta — védelmezte Julit Haskáné. — Későn vették észre — emelte fel ismét fejét az asztalról az anya. — Te! te kapcabetyár... Takarodj a házamból, mert széjjelváglak — és a kezeügyébe akadt cseréptálat vágta fájdalmas dühében a fiatalemberhez. Az elkapta a fejét, a tál a falon darabokra tört. — Megyek, Paczuk néni, megyek, többé nem lát meg itten. Elég volt. Te meg Juli, add viszsza a gyűrűmet. — Ne tegyétek, ne csináljátok így m®t, hogy egymásra vagytok utalva — egyengette a kedélyeket Haskáné. U uha kifordult a kiskonyhából, elódalgott a gang sarkáig, behúzódott a sötétbe. Várt. Késő éjjelig csillapították, ecet® viz®ruhával dörzsölték Paczuknét Haskáné meg Juli. A lány most úgy sürgött-forgott anyja körül, mint akinek egyszerre elment az állapota. Paczuk Ferenc meg bor® kedvvel vidámkodott, talán nem is értette, hogy mi történt a házában. — Majd szépen egybekeltek, nagy lakodalmat csináltok és rendbejön minden; maga is megnyugszik, szomszédasszony.— igazgatta a dolgot az esz® Haskáné. — Csak gyorsan... gyorsan, hogy befogjuk a falu száját — nyögte bágyadtan Juli anyja a b® leegyező kényszeráldást. Vasárnap ®te már állt a lak® dalom a kultúrház nagytermében. Olyan szép köszöntőket mondtak, hogy a szomorú arcú örömanya is megfelejtette bánatát néhány percre. Sok ajándékot hoztak a fiatalok, meg a község vezető emberei is. — Ilyen lakodalom nem volt még a faluban — állapította meg Galamb®, a tanácselnök. — Na jöjjön ... jöjjön, hadd forgassam meg, mint menyecskekorában ... Emlékszik-e még, Annus népi? — hívta táncba Paczuknét. A _ vacsora végén Juli anyjához bújt! kihívta a színpad mögötti öltözőszobába. Jóska is utánuk ballagott és néhány másodperccel később dr. Bor®s, a községi orv® nyitott rájuk. — Tudja meg, anyám, hogy én olyan vagyok, mint tízév® koromban. Hozzám nem nyúlt férfi. Az én Jóskám ilyenre nem. is kép®. — Így igaz, Paczukné, én tanúsítom és majd az idő. A makacs örömanya görbe háta kictsit. megegyenesedett, magához vonta a két fiatalt és keservesen sírt, talán önmagát siratta. Az orv® n®ztelen léptekkel kiment a szobából. m«utjiitifnaiivii*{iiii«iftimiT*4i«t(BiTai!ii;Biiir(gi[auti;"rimTró«ii«:iMinBff«>(tHttwti»iiaH*imi<M«Mtiia«iBwnait««iH«it«T iMWnmitHiimiiiiraiMHWimtigi^ini^^ Megtérés szerelemmel Visszajöttem hozzád, mert nélküled én olyan vagyok, mint sínek nélkül a mozdonyokkerekei — rrjagányos és tehetetlen. Látod már visszajöttem, bár úgy indultam el tőled, hogy#. örökre szétszakítom a vonzások csengő láncait. De ahogy jöttem hazafelé, csókjaid, mint haldokló kis galambok égtek a platánokon és a városon álmatag tekinteted simogatta az éjszaka takaróját. Visszajöttem, mert lelkemben már felzengtek szerelmem száz hangon búgó orgonái. Hiába — ellened nem tehetek, ládd, már akaratom sin® ellened. Mint elszökött gyermek anyja fogadj hát vissza — ezt könyörgésnek is veheted. • Tudom, te szeretsz és 'lelkedben a megbántott szerelem riogó pán-sipjai sírnak, de nekem mások szerelme már nem keö megtérek hozzád szerelemmel. GAU SÁNDOR •U*ft>ltl'l|llll*ll|6|H|ll|tl||lt, IlUllllllllllllllllltUtlIIMWHlllUlUHIIiaH Virágárus Az éjszakában fölvillanva él rózsát árulva, szegfűt, ibolyát. Rogártestü kis törékeny öreg, » a szemének fényt néma szitok ád, micsoda fényt, ha rend tilalma kél kiűzni őt az asztalok közül boros fejektől hangos éjszakán, mert pénzre vár, hogy vendége fizet, 3 nem lármázik egy csokor ibolyán. leestem szemének szótlan igazát: villant, mint kés, ha fénybe ütközik, aztán parázs volt, egyre aluvó, s végül csillaggá békülte magát. Cigányszeniével rokon szememet rajtafelejtem s titkait lesem, haragvó lelkét, ahogy csendesül ötelve-szórva szegfűt, ibolyát, mig éj-haján a dohányfüst megül. Ügy tíztől négyig, hajnalig tipeg, hogy virágai meg ne törjenek, és jusson minden szeretőnek egy, amíg a nap az égre nem siet • LODI FERENC ÁJlf úsáqoin alkonyán Volt már szerelmem szőke, barna, a szemük kék volt vagy bogár. Regélek róluk versbe', dalba' ki tudja, mennyi éve már! Maradtam mégis fürge méhnek, kit messze vonz a rózsapor. A kín s az üdv, két ősi véglet véremben mint a láva forr. — Tudd meg szereim® földi vándo. a csillagom a szőke nő! Száz felhajtott pohárba' mámor, ez meg a' barna szerető. S miként dagály, apály a partot formálja folyvást, szüntelen, úgy munkálják a lányka-arcok az én szereim®, vad szívem. Hadd tépek értük még a lantba! Hadd csengjen össze föld s az ég, mig ifjúságom gyertyaszála vígan, lobogva csonkig ég! Ha meghalok, ha sírba térek, nem hull az éj sötétje rám. Száz szőke ®illag kék szemének sugara tesz a glóriám. S ha rámvet néhány holt virágot a sok barát, mig elfeled, szelíd rögök, szép barna lányok ölelik át a szivemet. RAKOVSZKY JÓZSEF.