Délmagyarország, 1959. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-22 / 45. szám

Vasárnap. Iff59. február tZ. 4 S Z E GEDI ——a '• " S>—_ r " SZÉP SZO ^ -- -•- -y H

ajnali kettő óta a piros ászt várta, ezt a csodás, babonás lapot. Nem a szépséget szerette benne, talán meglepődnék a kérdezésre: — Milyen a piros ász? Pedig szép, a négy piros sziv, félig feketével árnyaltan. Tavasz leánya a rónán, rokokó-öltözékkel, piros masnival kötött szalmakalapjával, távolba tűnődőén, kezében tavaszt sejtető virágcsokor, a háttérben szürkén emelkedő lankás, hegyes táj, zöldellő fenyőszegély a Sáfrányos róna végén. Banalitás. Idegeit az élet súlya ingerelte a piros ászért. Először szelíd izgalom futott végig gyötört emlékezetén, mely fölengedett és kéjes gyönyörűség fogta körül. — A piros Asszal nyertem meg a Pannóniát — mosolyogta diadalmas örömét és újraélte a nyerés izgalmas idegjátékát. — Most is azzal boldogulnék, ...csak a piros ásszal. Nem sajnálta a kis Purót, a fiatal parasztgyereket, hogy az ősz elején elkártyázta a Pannónia motorját. — Majd vesz másikat az apja, futja az újszegedi ró. sdskodásból, hiszen Pestre rí szállít Puró kertész, azt se tudják, mennyi a pénzük — mondta, amikor Puró a hétezres bankra bebukta a motort. SIKLÓS JÁNOS; Valaki mindig vészit — Négy — felelték ketten is, az Őt közül. — Abbahagyhatnánk, hideg van — válaszolt a bankos. — Itt az ideje a csikorgásnak, azért január a január — szólt közbe Becsei —, ráérünk, van még egy óránk. Ideges rángás szaladt végig fehér, aszalódott arcán. — Csak a piros ászt kapnám, istenem, most ha kiA bankos osztott, közben mormogta: — Utolsó játszma, mert... — Mert megkerestél másfélezret, mi — vágott a mondatba Blagolya. — Megfordult a szerencse — gúnyolódott a fatuskón ülő kártyás. — Addig osztom, amig jónak látom. Az én házamban én parancsolok. Becsei félve emelte a la1 r nkább önmagát sajnálta, hogy a kővetkező héten a semmirevaló Blagolya, ez a risszrossz lókupec nyerte el a motort. Még annyi ideje sem maradt, hogy átírassa a saját nevére. Azóta meg mintha Atok fogná: kerüli a piros ász. Már arra rí gyanított, hogy Puróné, az öregasszony szitkolódása lebeg körülötte, hogy elhessegesse a szerencséjét. — Gyalázatos élet! — csapta az asztalra osztás után a kártyáját. Makk felső. — Ez a Teli Vilmos, ez, ez üldöz. Már huszadszor kapom — sziszegte mérgét A hires vadászra, Íjászra nem rí szórtak annyi átkot egész életében, mint ezen az éjszakán. — Ha ez a Telt kerül hozzám, istenbizony vesztemet érzem — motyogta a többiek előtt. — Az agyadra megy a piros ász, Becsei — gúnyolódott vele a bankos. A többiek meg cinikusan röhögtek. — Ez nem anyagmozgatás, nem úgy mén, ahogyan akarod, hanem a kártya járása szerint... — Ne okoskodj, te félkegyelmű — morgott vissza Kóróra, a környék szégyenére, aki többel ült már, mint amennyit szabadon járt. A megvastagodott füstből semmit sem éreztek. Vegetatív idegrendszerük működése levegőhöz juttatta őket, figyelmük meg lankadatlanul összpontosult a négylábú, piszkos konyhaasztalon fekvő bankra. A kornyadozó sifon, meg a két sárga ágy, repedezett dobkályha. három szek, meg két fatuskóból rögtönzött ülőke olyan összképet teremtett, mint egy hirtelenkészült cipón vpufri. Az egyik ágy végén két Iskolás formájú gyerek nyelte a füstöt öntudatlan álmában. K

ormos, a házigazda osztotta a bankot. Foglalkozás híján kártyázott, felesége dolgozott a Kenderben. Divatjamúlt őrmesternek csúfolták a többiek, de Kormos nem haragudott érte. Nagyra tartotta a régi ranpot. — Hány óra van? — kéraezte, miközben keverte, vágta a kártyát jönne a lépési — kívánta magában t bolondos-babonás lapot. Füstcslpett vörös szemmel nézte a bankot Szokásból kérdezte: — Mennyi a bank? — Kétezerhárom — válaszolt a bankos. Csak most ne kapjon hetest, vagy királyt, mert kilép a bankból és mindennek vége — rimánkodott magában. Szorongás fogta meg Mindjárt Öt óra. Hatra a gyárba, tegnap óta nem járt otthon. Az asszony,,. mell* hártyagyulladással.., rajta a három gyerek gondja.,. Félve emelte meg a kiosztott lapot. Zöld nyolcas. Gondolkodott. Utolsó százasát nézegette. Feltette, és nyert. A szorongás enyhült. Belesimooatott rövidre nyírt fekete hajába. — Még egyszer osztom és befejezzük — szólt Kormos, a bankos. A szorongó félelem újra meglepte. Erezte, hogy reszket a keze. Idegessége üres gyomráig ért. Megborzongott. A többiek észrevették. — Megvan a húsz fok — nyögte a kupec. Senki nem válaszolt. A bankos kevert, vágta a kártyát. Becsei cigarettára gyújtott, fáradsága elmúlt, világosszürke macskaszemei kitágultak, hirtelen frissnek érezte magit. Gondolatai sebesen pörögtek-forogtak körte formájú fejében. Egy másodpercre újra a család került elébe. — Legalább ötszázat félretettem volna. Bármit kapok, bankot ütök. L

elkiismeretének egy szikrája annyira égette, hogy megfogadta újra: — Törjön le a kezem szára, ha még egyszer kártyához nyúlok. pot. Lélegzetét is visszanyomta és húzta a kártyát végig az asztalon, le az ölébe. — Piros ászt — ujjongott magában, vonásai nem árulkodtak. Nyomasztó gondolatai, kétrégéi úgy elhagytak, mint száraz falevél a fát. Kedélyesen élcelődött. — Divatjamúlt őrmester, valóban nem osztasz tovább? — Nem, te is elkésel a melóból, Blagolya bukott kétszázat. — Ha előttem buktak, én nyerek — jegyezte meg hangosan Becsei. — Na, mit adjak neked? — nézett rá a bankos. — A bankot, mennyi az? — kérdezte hetyke hanghordozással. — Ezerkilencszáz. Tedd mellé a pénzt, addig nem kapsz lapot. — Itt van kétszáz — másodpercnyi szünetet tartott —, meg a télikabátom. Űj. Karácsonyra vette az aszszony. — Nem áll. A kabát nem ér ezerhetet. — Hót mennyire áll? — Nyolcszáz — Nem, ez rablás, őrmester. — Ezer. — Ezerkettő, itt van mellé a kettő, ezernégyet ütök. — Ezer — többpí egy vassal sem a kabátra. — Jól van, pióca. Ezer, itt a kettő.' Számold ki az ezerkettőt a bankból . bankos tizenkét darab százforintost külön emelt. — Add le a lapot. Becsei egymásra illesztette a két kártyát. Megfeszültek az idegek, csönd keletkezett, csak a nikotinos tüdők sípolása hallatszott és az ablak alatt elhúzó sietős léptek a csikorgóra fagyott hóban. A bankos kezében enyhén reszketett a kártyacsomó. Becseit nézték valamennyien. Az meg a piros ászt, a tavasz megejtően szép lányát., a sokszínű, harmonikus egységbe foglalt természetei nézte, de nem látta, A bal felsösarkon állt a szeme. A fehér lap széléről tolódott ki n hátsó lap fekete csíkja, lassan, tizedmilliméterenként. — Huszonegy! Mondjad már! — hangzott a csendben a bankos ijedt nyekergése. — Kuss! — válaszolt ingerülten Becsei. A fekete vonalat látta és egy milliméterre a makk sárgabarna kupakját, és Teli Vilmos halványkék vadászsapkáját. Ernyedten ölébe hullott a karja. Mozgás támadt, s a bankos hangja is erőt kapott. — Mi az? — Még egy lapot. — Ezt már szívesen adtam. — Fogd be a pofádat. Becsei újra gusziált, keze reszketett, szájaszéle is mozgott. A leghátulsó lap csúszott föl, lassan, milliméterenként, amíg az iksz, a római tízes két felső vonalából kilátszott egy hajszálnyi, Leejtette a kártyát az asztalra. — Sok — ugrott fel a bankos. — Becsei szó nélkül talpraállt, csöndesen szedegette a maradék cigarettákat és közben maga előtt látta Telit, a vadászt, szinte ijedten menekült előle, fiit az ijász hegyes nyílvesszőjétől. Fejibe húzta új bőrsapkáját. Köszönés nélkül lépett ki a putri ajtaján, ki az utcára a kapun. A túloldalon, meg az útkereszteződésnél behúzott fejjel, felhajtott télikabátgallérral sietős léptű emberek mentek kis kézitáskával. — Boldogok vagytok, nagyon boldogok — motyogta magában a sietős munkások után. •mráhány percet ATlt hlJ_y degben, felmarta a friss levegő. Sorsába I törődött, fáradt ember hangján állapította meg a hamiskártya törvényét: — Valaki mindig veszít, nagyot vészit. Erezte a hideget. Megrázkódott. Támolygó lépésekkel indult kerülőúton, hogy senki ne lássa klskabátban. A sugárút sarkáig, fagyosannyikorgó lépteinek ütemére ejtegette a szótagokat: — Töb-bé nem kár-tyázom... Töb-bé nem fcórtyá-zom... — Sietősre fogta járását... Kényszerképzet vette üldözőbe... Az ijász emelkedett ki a játszótér tejfehérségéből, félelmetesen, szótlanul jött feléje. — Menekülni előle. Üldöz a Teli. Tönkretesz. A Puro anyja, a vén zsugorl küldte rám, a motor miatt... — lihegte beteg idegeinek képtelen képeit. — Lassított — melep van kiskabátban is törölte vörös kézfejjel nedves homlokát. . — A nagy sietség — fújtatta senyvedt-sipolós tüdeje az éjjel dohányos-italos levegőjét. Nyugodtabban szedte lábait, és tudat alatt új gondolat csírája fészkelődött benne. Birkózott, vergődött magában. "Visszanyerni a kabátot, meg a család élőrevalóját* — nőtt, erősödött csirájából gondolattá, cselekvést irányító elhatározássá. — Most... pedig én nyernék, az éjjel veszítettem. Az üzem kapujához ért. Ugy szaladt be a kapun, mintha bentről jött volna már, most csak cppen kinézett az utcára. — Honnan kerítsek pénzt, kitől kérjek ... Ma én nyerek — motyogta a blokkolóóra előtt, miközben durva ütésre emelkedett ökle. A kivilágított óra számlapjában a piros ász mögött megjelent az íjász. Ütésre emelt ökle erőtlenül hanyatlott a blokkoló fémkarjára. A békesség szerelme Aidalak békesség áldalak lelkeket nyugtató bizonyosság áldalak te az emberiség örök lámpása háborús korok, átszenvedett evek sistergő viharára orvosságként hulltak cseppjeid. Fontosságodat csak azok tudják, akik szenvedték hiányodat. Azok, akik a felforralt Európán keresztül verekedve megvetették az ágyadat. akik átkozott bolygóként járták a földet hirdetve az eszmét. hogy lesz még diadala az igazságnak. az észnek. Es a békesség. a teremtő hétköznapok rőtszinü zászlaját kibontották tizenhétben a vöröskatonák. Azóta öt világrészen lángol a békesség lelkek mélyéről lobbanó szerelme. Azóta kétmilliárd ember kiáltja, tengerek dübörgik, villámban sistereg, erdő zúgja, sztyeppéken hullámzik és a szél hordja szét: békét: békéit békét! mert e század tüzénél új korok pántját kovácsoljak a békesség szerelmesei, új korokét, hogy eltöröljék a szolgaság testet-Ielket sanyarlté szemetét. Új kort, úi embert, új világot gyúrni a régi anyagból új istent teremteni — és egyet, a munka óriás istenét. Új oltárt, ahol a munka és a béke imádatát tanulhatják meg az emberek. A fényeket még részeg félelmek üldözik bennünk. azoktól félünk. akik szintén emberek, de gonosz terveket hajszolnak és más isteneket imádnak amelyek csak az ők isteneik és amelyek nem isteneik. Remegve, az érvényesülés szalmaszálat) hintázva tartják fenn magukat s eredményeinkre mér fügét nem mutat a tőkések zsíros ujja. de meghökkenve szaladnak össze és sápadtan törölgetik homlokukat s ha szavuk el nem akadna üvöltenék: elég! elég! elég! ne mutassátok eredményetek hosszú seregét. De az idő halad és a történelem roppant cséphadarúján loccsantják szét zsarnok-agyukat. fen, mint minden normális ember békét akarok, tudást igénylő nagy feladatok megoldását. Azt akarom, hogy homlokomon ne a félelem, hanem a munka verejtékeit lássák. Azt akarom, hogy mindannyian megtanuljuk becsülni a békét, s az ember tevékenységét ne az önérdek gyönge korlátai determinálják. hanem a testvériség mesterséges holdjai vigyék forró üdvözletünket a világűrnek és ha hevülnek kohóinkban a drága ércek. ne legyen azokból fegyver. a világnak nem Auschwltz, hanem Kujblsev kell. És látom, hogy a történelem terebélyes fáján kinyílik a békesség egészséges, szép virága, és vérbefúlt századok után sistergő formába öntjük az új világot, ahol zengő kupolákkal borulnak ránk a munkásélet szorgalmas napjai, ahol hangtalan vonatok futnak beleszédülve a távolságba végtelen sebességgel. De harcaink még beletorkollnak egy rothadó világ mocsarába s nekünk győzelmet kell aratnunk a régi felett mert csak igy jöhet el a békesseg szép világa. QAL SÁNDOR