Délmagyarország, 1958. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-05 / 4. szám

.4. Vasárnap, 1958. január 5. Ö

irkapaprikás... A falusi embernek összefut a nyála erre a szóra, mert nincs ennél ünnepibb, igazibb étel. Persze, nem úgy. ahogy a városiak csinálják, két kiló húsból, a gázláng fölött, hanem úgy. ahogv a tágas portákon szokás: egész birkából, bográcsban, lassú tűzön ... Asszony ne Is fogion hozzá! Rideg, pusztai ember érti ennek a módlát. ezt a magasztos szertartást, aki a tilos grófi lószágot csenve főzte a fasorban, vagv ott leste el a soha senkinek ki nem adott receptet. Minden faluban megvan ennek a szertartásnak az egyedüli főpapja, pontifex maximusa. ö öli le az áldozati állatot, ő trancsírozza a húst. s maga teszi a bográcsba is szigorú rend szerint, nehogy összekevered ien az oldalas a zsigerrel. s a comb a nyakassal. Sót. paprikát, hagvmát maga hint rá. ő rakia a sohasem lángoló, de mindig eleven parázzsal izzó tüzet, s a forgatást se bízza másra Akkurátosan terpeszt csinál a tűz fölött, két kézzel marokra kaoia a bogrács fülét és ügyesen kanyarint vele háromszor iobbra. Egy szem hús seü pályázik el eközben a másik mellől, csak éppen kanyarodik kicsit a bográcsban. A bor. az me« külön tudomány. Ha nem erös és nem tűzpiros, mint a templomi AmlUoc betek öbitydeMi ednek a szectactávba •.. családnak, ez is kitesz anvnylt. mint egv napszám, s ráadásul azt is meglátia. milyen vígan lesznek a téeszcsések: hány munkaegvségnyi íut.ia nekik az evés-ivásra. Látta, hogv magas vendégek is vannak, s lobban ügyelt a bográcsra: hadd menien híre a tudományának. . Bent a nagyteremben folvt a poharazás, de úgy. mint szokott. Éppenhogv csak nyalogatták az emberek a pohár szélét, az asszonyok meg rá se igen néztek. Mindenki a vacsorát szag. hanem a csiklandós íz is vígan bugvog, s a kéttucatnyi társaságból többen nem bírták ülve kivárni a tálalást. Különösen a virgoncabb fiatalok settenkedtek ki egyenként vagv párosával a tűz mellé, azzal a kettős szándékkal, amivel már előbb ott iárt az elnök. Annvit mindenki tud a nagv szertartásból. hogv boron fő a ió birmár kanaprikás. s 6k is ÚEV volnem tak vele: ha a bor is meg a paprikás is igen-igen ió külön-külön. micsoda szentséges lehet az együtt! Az egvik kis csapat valami lánvügevel traktálta Pipáat, várta, mert arra lehet inni hogy félrevonta figyelmét. annak minden falatiára. Pipás könnyebben volt. mert egy-egy darab félfövésben levő húst megmártogatott a csöndesen rotvogó lében, azonmód melegen bekapta, s nagvot-húzott rá a demizsonból. ami kettős célt szolgált a bogrács mellett. Egyszer fűszer volt. másodszor meg vendégkínálgató. Mert amikor a hús szaga hosszúra , , , .. ,, , , , nyúlik és fölszippantják az klskancsoban. a ió szakács rá emberek, iön ám a kóstolgató se teszi a húsra. így aztán deputáció amíg egyikük kotnyeleskedik a borral, a másik meg eev marék cigarettával bolondította el. Aztán a magas vendégek akartak ismerkedni a szertartás főoaoiával. s aki addig őrizte a bográcsot, ugyancsak engedett a csábításnak, mert az úgv lesz jó.. H sel azért nem kergette magát. szedett háromszor is. mert úgv érezte, mintha tényleg önmagát múlta volna felül ezzel a birkával. Ha azt mondták, igyék. ivott is. egészségeset szuszogott utána. s várta a iussát. Észrevette az elnök, s emelkedett volna az asztaltól, de hirtelen érdekes zsibongást érzett a lábában. — Einye. csak nem tán? — villant át barna homlokán a magát vádló kérdés. — Hiszen még nem is ittam. Aztán hirtelen az iutott eszébe, hogv nem is illik a vendégeket magukra hagvni. s intett a brigádvezetőnek. — Add már oda Pioásnak azt a bort. amit kikészítettünk. meg a tál paprikást a lányoktól. Menni akar... Valamelyik asszony közben arról beszélt, hogv máma meg akarta tréfálni emberét, túl akart raita inni. de olvan ez a bor. hogy már a szaga is megzsibongatia az embert. Itt van ni. alig ivott, de máris olvan táncolhatnékia van... ifett is hamar olvan viJs galcxm. mintha tlz menyasszonyt kellett volna az úlasszonv-szoknvába rázni, pedig a bor alig fogyott. A vendégek is elcsodálkoztak. hogv micsoda varázslaÉs* iött az ünnepélyes PH- 'ttel cz a ía]usi birkapaolanat. rendszerint köze van a borvásárhoz is. A faluban, ahol a Sziljük veszter ért. Pipás Miska ennek a mestere. Más neve Is van, de azt csak a tanácsházán tudiák. mert aoia után őt is átkeresztelte a heccelődő falu. Kis. töves ember, s-szálában tényleg mindig ott tüzesedik a cseréooioa. akkor is. mikor a bográcsot forgatta. Egyszer megesett vele. hogv ilven művelet közben rákiáltott a nászuramra a Gera Panni lakodalmán — mert ott kotnyeleskedett a bogrács körül —. és a bagó a húsba pottyant, de hiába csúfolták vele. csak nem hagvia el a Dioát ilyenkor se. Már csak azért. se. mert ezután se csappant meg a falu bizalma — májusi majálison, ünnepi banketten, lakodalomban —. mindig őt kérték a bogrács mellé Igv csöppent ide a téeszcsé mulatságára ls. oedig se kutváia. se macskála a közösködőknek. Az elnök üzent neki. beígért egv pár liter bort meg eev tál paprikást a £löször az elnök fordult be a féltetejű szin alá. de éppen iókor. mert Pipást el kellett igazítani a fa dolgában. Indult is mindiárt. hogy markollan egv n ipás előtt, a bogrács körül, három fehérköténves lénv sorakozott nagv norcelántálakkal. Térültek-fordultak, s a hoszszú asztalon mindenki elöl magas gőzoszloo szállt lel a dúsan rakott tányérokról. Behónali akáctuskót. Maga az «zéd alig volt. mindenkit leelnök maradt addig a bogrács őrizőié. Kóstolgatta, kóstolgatta. a párolgó húst. s valahogy úgv találta paraszti nyelvével, mintha kevés lenne benne a bor. Nem szólt Pipásnak. mert tudta, hogv ebben nincs alku. hanem fogta a naev üveget, és egy ló liier ereiéig belekotnveleskcdett a szertartásba. Aztán a foglalt a csodálatos élvezet, a nagvszerű ízkefegés. Újra meg újra fordultak a lánvok. Elhangzott az első felhívás is — az első közös pohárra. Ahogv fogyott a szaf- meg!? rikás. Pipás közben a kerítés mögül elő-előugró csahosokat kergette végig a falu hosszú országútián és zsibongó íe.iiel tisztázta magában, hogv hol is szokott lefordulni a közelebbi útra. Az utcáink végén már a pinát is kivette a száiából és nótázni kezdett. Hirtelen iött melegségéből csak az asszonv hangia hűtötte le a gangon. — Harminc éve sose lőtt kend nótázva ebbe a hazba! Tán csak nem babonázták tos hús. úgv engedtek fel lassan a nyelvek. Mindenki Pipást dicsérte, aki ugyancsak ió étvággyal kanalazott egy tálból Szemmel láthatóbogrács fölötti gőzben össze- »n nemi fen érdekelte a koldörzsőlte két tenyerét, a csizmája sarkát is összekoccantotta, s a közeledő Pipásnak Így tett: — Ez még jobb lesz. mint amit a novemberi ünneore főzött. Pipás nem szólt rá semmit, csak a tűzre rakott nagv gonddal, s hagyta, hogy menien az elnök. Biztos volt a dolgában, de sose esküdött. Hamar híre ment a füstönfült teremben hogv odakint már nemcsak a .hosszú lektív vállveregetés. inkább azon volt. hogy idejében hazaérjen a paprikással meg a borral a családhoz. Az evés— Ugyan. no. héi alig ittam. — Akkor bizony az a nagyhírű paprikása keverte mec biztosan — csattant rá ingerkedve. S nem is sejtette, hogy miiven igazat mondott. SIMON ISTVÁN Újesztendő vígságszerző Udvarunkba csodafa nőtt. Tizenkettő annak ága, Tizenkettő csodaágon Ötvenkettő csodarózsa, Mindenik szál szép rózsának Aranyból van hét-hét szirma. Újesztendő vígságszerző, Örömünket megnövesztő. Bánatunkat elfogyasztó. Csűrt gabonával megrogyasztó. Hideg szelet elmulasztó, Gondot a szögre akasztó. Gyere, légy a mi vendégUnk, Jóllaktunk, most jól élünk! Vagyon sok-sok vígasságunk, Tartsd meg a mi nevetésünk. Vagyon házunk, nagy jószágunk Növeld nagyra a vetésünk. Vagyon hitünk, reménységünk, őrizd meg a békességet. Vagyon nótánk, most jól élünk. Áldjon az ég Jóval téged! Újesztendő, fiatal lány, Napfény legyen a kötényed. Csodakötény, mely nem éget. Hullat esőt, hogyha kéred, Hullat diót, piros almát. Újesztendő, fiatal lány, Van-é páros piros almád? Újesztendő, deli legény, Izmos karod gátat vessen Aradásnak, megszeressen Asszonynépség, ölelgessen, Adja csókját, ha te kéred. Újesztendő, deli legény, Asszonynépség ölelgessen. Udvarunkba csodafa nőtt. Föl is szökött már az égnek. Nehéz útján kisérje őt Ez a regős csöndes ének. Tizenkettő csodaágon Ötvenkettő csodarózsa... Jaj, a főidet ne fogná csak Sohase vér, soha rozsda! PAPP LAJOS MI LESZ VELED?... Vádló sorok egy fiatal apához, aki disszidált. Vitt téged is az a vad áradat, Sodort, mint falevelet a novemberi szél. Nyugtalan véred — ez a vágtató vad csikó — vitt kamasz vágyaid kitárult kapuja felé. — Cj utak ... kalandok ,.. idegen messzeség ... S mögötted — Mindent, mindent! Könnyű szívvel [elfeledtél.,. — De ha megtorpansz egyszer —! Ml lesz veled... ? MI lesz veled, ha utolér majd az emlékezet, S visszanéző bús szemed A felégetett hidra rámered? Majd veszett ebként mar beléd a döbbenet, dc út visszafelé többé nem vezet!! Olt! Túl mérföldeken, tul Óceánon. Eléd az »unt otthon- lidérce lángol S szemed majd riadtan mereng cl Egy édes, drága gycrmekarcon. Nézed... milyen erős, büszke, csupa akarat: Mintha tükörből látnád benne magadat. Látod feléd repeső kis kezét. Rád nevető bámész, kék szemét. Kezdő lépését: Tlp-top — hallani véled. Pedig nem hallod, mert csak vádló, vágyó szívverésed! Míg bámulod képét, mint távoli szent csodát — Benned egy régi érzelem, Mint hívatlan vendég, üt tanyát, 8 már nincs nélküle se nappalod, se éjszakád. Rossz sejtelmek zord kétsége rág, És kínlódva szorítod majd össze már-már sírásra görbülő szád! "Kiesi fiam!* S ajkadra tolul vádlón száz miért? Apátlanná miért tettelek én, jaj miért!? Érzed majd, hogy két erös karodnak zárt köre Milyen üres lett nélküle, S fölsírsz majd felzokogva •Mi lesz velem és veled ... ? Éátlak-c még ...?!8 a bánás keserves könnye szemed sarkában ég... Ila mégis apává érlel a kínzó messzeség. TRABEK ERZSÉBET A bukfencező szél belemar az arcba a szúnyogosi Holt-Tisza-ágnál, ahol a téli zimankóban a sporthorgászok csukáznak. A több kilométeres szakaszon vagy huszonötén várják a jószerencsét. Többségük munkás, ám van közöttük üzemi párttitkár, orvos, és fényképész is. A felszerelésük kitűnő; szépek horgászbotjaik és orsóik. A zörgó, fagyott nádasba vágott vízitisztáson két jókora parafadugót, bennük 20 centis tollakkal hintáztat a szél. Kucsmában, viharkabátban az öreg Tóni bácsi vigyázza őket. Mellette, a fagyott avarban egy másfél literes tejeskanna, persze nem tejjel, hanem vízzel és tenyérnyi csali-halakkal. A kanna m.iatt — mint később megtudtuk — bizony kis háborúság volt otthon, és a feleség amúgy huszárosán megmondta a magáét. Dehát a sport — az sport, és elvégre kell egy csali-haltartó is. — Van-e valami? — kockáztatjuk meg a kérdést. — Van ..., hideg, meg szél — gúnyolja kicsit önmagát Tóni bácsi. — De — emeli fel figyelmeztetően karját — ezután kell jönniök a csukáknak. Mert hajtanak ám, mint a veszedelem ... Fröccsen a víz a dugóktól, vagy három méterre. A „vízitigris" rárabolt az apró, ezüst színű vonuló keszegrajra. — Na, ugye megmondtam — örvend Tóni bácsi és úgy áll ott, akár a győztes hadvezér. Bizakodik, hogy most már az ő takaros csali-halára is lesz kapás. Hát nézzük. Telik az idő. Az öreg csendesen fütyörész. Mi nem moccanunk, nehogy megriasszuk az óvatos rízitigrist — a csukát. Sehol semmi, csak az öreg fütyörész és a téli szél danázik. Pedig egy óra múlott el. Már éppen odébb akarunk állni, hogy halfogást is lássunk, amikor megbukik a vízben az egyik parafadugó. — Kóstolgatja — pötyögteti halkan Tóni bácsi és kezébe veszi a zsinórt. A dugóval oldalt szalad a csuka és hirtelen elmerül az egész „jelzőberendezés". Tóni bácsi gyorsan szedi ki a zsinórt. CSUKALESEN Néha megáll, élvezi a hal húzását, hiszen ez az öröm. Aztán feljön a viz tetejére a csuka. Egy pillanat és már a parton ficánkol. Nem nagy, olyan 60 dekás lehet. — Ah, rossz „furulya" — fölényeskedik az öreg. A szeme azonban árulkodik; bizony örül a „furulyának", (így hívják a kis csukát.) Tóni bácsi nagy gonddal új csalihalat tesz a horogra. Mi elbúcsúzunk és otthagyjuk. A parton végig lesben állnak a horgászok. Az egyik fogott, a másik nem. Változó a szerencséjük, de hát amíg csalizott horog van a vízben, lehet bízni. A kedves Szabó bácsitól, a gátőrtől kis időre kölcsön kapunk egy ladikot. Elindulunk, hogy most már a villa.nt.6zókat figyeljük. A villantózók különböző színű és nagyságú fémből készült támolygó és körforgó „műhalakat" dobálnak a vízbe. A zsinór végén lévő és a kis hal mozgását utánozó villantókat a vízben húzzák az orsó segítségével. A nád szélén csónak suhan előttünk. Kecskeméti József, a szegedi horgászegyesület velünk lévő titkára azt mondja, hogy a vízinövények között, a nádasok szélén haptákban és ugrásra készen állnak a ragadozók. Hát akkor jó helyen próbálkozik az előttünk csónakázgató villantós. De úgy véljük, hogy kezdő, mert nem tudja még messzire dobni a villantót, s célt is téveszt, és a „mühalat" a nádasba vágja. Figyeljük tovább a nekifeledkező kezdőt. Újból kiröpíti a villantót. Megfeszül a horgászzsinór. Néhány pillanat és megdermedünk. A zsinórt egy kacsa cibálja. A mi horgászunk meg húzza. A kacsa csak kering és hápog éktelenül. Hát még ilyet.. . A „nagymenők" — így hívják az igen gyakorlott villantózókat — szépen fognak csukákat. Kopasz György csónakja végén a vízben „kipányvázva" három csuka lubickol. Később csónakunkba csaljuk Vasvári Miklóst, a Fényképész Szövetkezet tagját. Kidobja a villantót. A botot oldalt tartja és lassan, olykor-olykor megugrasztva húzza a sárgaréz villantót. Semmi. „Csak" hideg van, kicsit fázunk, de egy világért nem vallanánle be. Elevezünk aztán a szigeti részhez, Beállunk a nádba. Előttünk vízinövények, mindmegannyi csukabúvóhely. A villantó tízszer, s ki tudja, hányszor repül a vízbe. De nincs most szerencse. Kis pihenés Után újra dobás. Es azután a víz alatt rárohan a csuka a villantóra. Érezni az akadást. Hej, micsoda nagyszerű pillanat ez! Már az orsó fékje is szól. Következik a fárasztás. Kicsit izgulunk, még nem jött fel a hal. Kis idő múltán azonban már mutatja magát. Cirkuszi mutatványa, kat csinál. Szinte egy métert ugrik előre, valódi csukafejessel. Ismétli ezt párszor, aztán megszelídül. Már ott van a csónaknál, látni a tiszta vízben. Vasvári Miklós tartja a horgászbotot, és nyúl a szákért. Kollégánk azonban készségesen segíteni akar. Megfogja a zsinórt, kicsit megemeli a csukát, .s a másik kezével derékon kapja, hogy a csónakba emelje. A zsinór azonban meglazul, s az amúgy is rosszul akadt villantó horga kihullik a csuka csontos szájából, — a csuka meg kollégánk kezéből. A ragadozó pompás ívben fordul és elnyeli a mélység. Van jócskán mentegetőzés, sajnálkozás, és „hozzávaló" arc. Ajaj ... Vasvári sporttárs pedig nagy tanulságot von le: „Ezután senkire se' bízom a halamat". Délután 3 órakor indulunk haza. Soka r. kitartóan még a vízparton állnak. S a ködben, a parton végig, látni a horgász-tüzeket, amelyeknek kis lángjánál kezüket melengetik. Szóval legközelebb: majd, ha fagy, mert ugye, ősi magyar szokás a jeges horgászat. Akkor léket vágnak, úgy eresztik vízbe a csali-halakat. Biztos, hogy lesznek, akik lépre, azaz lékre mennek. MORVAY SÁNDOR