Délmagyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-07 / 104. szám

ITT a tdeoíziés lemez Antonio Rubbiani, egy fiatal olasz feltaláló, elkészítette a "televíziós lemezt*, amelynek segftségével a televíziós készülék tulajdonosa a képernyőn bármilyen felvételt lejátszhat. Az új találmányt már 52 országban szabadalmaztatták, mielőtt az Ipari gyártást megkezdték volna. A probléma, amelyet most bizonyos mértékig a szerencse segítségével megoldottak, évek óta elmélyült kutatás tárgya, különösen az európai laboratóriumokban. A "Vldeo-fotografikus előhívó* tulajdonképpen nem más, mint egy közönséges lemez, s a plck-up-öt egy vékony fénysugár és egy rendkívül érzékeny fényelektromos cella helyettesíti. £méí és ,,$cUocki'' Ugye, mindenki lud 7 ' — a jó hir szárnyon jár —, hogy egy-egy tábla külföldi csokoládét kaptak a minap Szeged gyerekei az iskolákban? Még én is megtudtam ezt, pedig ritkán szoktam felfigyelni a világ apró jeleneteire. De ezt észre kellett venni. Mindjárt munkából hazamenet kezdődött: házigazdám kisfia az utca túlsó feléről átkiabált hozzám: — Meg ne mondja Miklós bácsi anyukámnak, hogy csokit kaptam! Meg akarom lepni. Nem értettem, de ráhagytam .:; — Légy nyugodt, öcsikém. Azután együtt léptünk anyuka elé, s rögtön kiderült, hiábavaló a legszigorúbb titoktartás. A házban mindenki tudott a csokoládéról. Ezzel fogadtak, apu, anyu, a szomszédok, az egész összcsereglő ház, kórusban szinte: — öcsi, hol a csoki? Nincs, nem tudunk róla. — Már hogyne volna! Itt van ni, itt az enyém, itt a levél is, amit írtak vele — Szaladt be ekkor a társbérlő kisfia, s diadalmasan mutatta az ő csokiját. Ezek után az én öcsim se titkolódzhatott tovább. — Hát persze hogy van — mondta. — Nagyobb, mint a tied! — s előhúzta a farzscbből nz ő „Milká"-ját. Felmutatta: — Itt van ni! Mindkét gyerek arca ra—— gyogott az örömtől. Elmosolyodtunk. Am, ekkor valaki emlékeztetett a két ajándékcsoki különbségére. — öcsi, te kibontottad a csokidat. Hova tetted a levelet? — A levelet? — álmélkodott öcsi —, de hiszen én nem kaptam levelet — Kaptál bizony. Pityu is kapott Pityu mutatta az övét Németül volt írva, néhány sor, egyebek közt ez: „Liebes Ungarkind!... die Schocki wird Dir ganz sicher Freude bereiten, und 'wünsche Dir guten Apetit". Most már öcsi is keresni A csehszlovák divat szép újdonságai közé tartozik a képünkön látható ízléses egyszerű szabású, angolos szürke, tweed-köpeny. A modell bevarrt újakkal, steppeléssel díszítve készült. A modern nő öltözékének fontos kellékei az Ízléses kézitáskák, amelyek kiegészítik az öltözetet. Képeinken ezekből látható néhány, kezdi a levelet. De nincs, ö ilyet nem kapott — Hova tetted? — Elszórtad, kibontottad — mondják* szemrehányóan a körülállók. Keresi mindenki a levelet. Legfőképp öcsi, kibontja a szlaniolt, már a csokit is széttöri, mert hátha benne van. De nincs nincs levél. » — Nekem nem írtak, anyuka. Miért nem írtak? — kérdi öcsi letörten. Ők keresik 8 levelet, én ————— az ablakhoz lépek. Különös érzés szállt meg, zavaros, vegyes. Mert — gondolom — van igazán valami megható is ebben: „Boldog hús véti ünnepeket, te magyar gyerek ;;: örömet szerez biztosan a csoki;;, jó étvágyat hozzá"; mondom, megható is ez az egész, csokoládéküldés Bázelből, bizonyos Werner Simontól, a Poststrasse 16 alól Simon Pityu nak, a szegedi Teleki utcába. Ismeretlen kéznyújtás országok határain át, világok távlalából, testvéri kézfogás, ismeretlen összetalálkozás és összebékülés egy csokoládéküldés emlékét őrző időre, két apró emberé .. ; De valami mégis zavar, igen, nyomasztó érzéssel tölt el, s értem is már: ferde szándékot sejtek itt az ártatlan gyermeki kedvesség mögött, olyasmit, ami a kis Werner Simon viszonzást nem váró csokoládé ajándékával, az ő tiszta szándéka mellett is, valahogyan mintha a szegedi Simon Pityu szánakozó megalázását foglalná magában. A kis „Utttfarkind" ——-—__ ban, íme, nem a csokinak örül jobban: Látom a pityergő öcsit, aki nem talált levelet, és látom Pityut, aki gondosan elrakta ezt a kedves ajándékot, ezt a furcsa hangzású írást;:. — Anyukám, elküdjük neki a fényképemet, jó? — ballom Pityu szavát. Eltűnt, ami zavart. Kis Wemer Simon, amott Bázelben, a Poststrasse 16 alatt! Érezze a te kis szíved ezt a leveled szerezte nagyobb örömet, az igazit, amit Simon Pityunak, s levélküldő társaiddal Pityu társainak szereztetek, ök erre emlékeznek soká, eljövendő életüknek a tieddel, a tietekkel mégiscsak összetartó útján. Kováct Miklós SIKERÜLT közős hangversenyt- rendezett a Tömörkény és RadnóH Gimnázium Az egyetem két gyakorló gimnáziuma, a Tömörkény István leány és a Radnóti Miklós fiúgimnázium va. sárnap délelőtt szép sikerű hangversenyt rendezett a Zeneművészeti Szakiskola nagytermében. A két intézet énekkari produkciói között egész sor hangszeres szólistát hallottunk, s a színes műsor valóban a tavasz rügyfakasztó hangulatát éreztette, amint azt a meghívó és a műsorközlő is kiémelte. Zenei szempontból igen örvendetes a gimnáziumok óratervébe beállított énektanítás, amelynek eredményeként a Radnóti Gimnázium férfikarának szép madrigál előadását említjük meg. Ami a fiúknál a hangváltozás időszakában érthető, a tiszta intonáció még némi kívánnivalót hagy énekükben, de a leánygimnáziummal karöltve bemutatott vegyeskari számokban szinte önmagukat szárnyalták túl, s bebizonyították, hogy a hallás vonalán semmi muzikális hiány sincs. A Tömörkény leánygimnázium létszámában is figyelemre méltó női kara már „múlttal" rendelkezik. Ezúttal különösen Kodály-számaikkal nyújtottak színvonalas teljesítményt. A Békedal csengő szólamainak harmonikus együttese szívvel-lélekkel harsogta az ifjúság békeakaratát. Technikai szempontból kiforrott előadásban hallhattuk a jóízű Egyedem-begyedem kodályi feldolgozását. A szlovák Schuchony pompásan hangzó kórusművére is felfigyeltünk. Dicséret illeti Surányi Terézt, aki Koposzov nálunk is népszerű Csengetyű című dalában árult el komoly zenei képességet. \Aihálka György, a fiúk és leányok énekkarának vezetője nagy munkát végzett az igényes számok betanításával. Mint karvezető, biztos kézzel kormányozza fegyelmezett, lelkesen éneklő együtteseit. Kevés mozdulattal, de igen szuggesztíven adja át elképzeléseit. Kerüli az öncélú dinamikai árnyalásokat, természetes kifejezésre törekszik, s gondosan kicsié szolja a szövegeket. Ajánljuk figyelmébe a hangképző munkát — amennyire ezt a kevésszámú óra lehetővé teszi ,— hogy a kórusok hangindítása és intonációja biztosabb alapon nyugodjék. Ugyancsak Mihálka György érdeme a két gimnázium és a zenegimnázium közös zenekarának bemutatkozása. Ebből a szerencsés kezdeményezésből kell kifejleszteni a szegedi ifjúsági zenekart. IV emes versenyre keltek egymással a hangszeres szólisták, s nehéz volna eldönteni, hogy a hegedűsöké vagy a zongoristáké a pálma; Csapó György Nagy István kitűnő zongorakíséretével Viotti hegedűversenyében (amoll) csillogtatta meg jövővel kecsegtető virtuóz képességeit. Bach II. szólóhegedűszonátájának két tételét Csonka Zoltán játszotta el azzal az őszinte elmélyedéssel, amely máris a stílus lényegéhez jutott el. Wernke Adrién Debussy interpretációja színekben és felépítésben hibátlan. Deák Tibor zongorázó egyénisége a technikai virtuozitást tűzte ki célul, s ebben meglepő fejlettséget mutatott Chopin Forradalmi etűdjének előadásával. Zámbó Zsuzsanna zongorajátéka is magasabb igényű. Végül még a gordonkás Ábrahám Máriát kell kiemelnünk, aki meleg tónussal és csiszolt technikával muzsikált Halmos Anikó hozzásimuló zongorakíséretével. A zeneszámokat Fráter Lóránd konferálta hangulatkeltőn. A szépszámú hallgatóság nem fukarkodott az elismerő tapsokkal. Jelentős eseménynek éhezzük a középiskolák összefogását a zenekultúráért, amihez a Zeneművészeti Szakiskola értékes szakmai segítséget nyújtott. Szatmári Géza (69) „Mit csináljak vele?" — rágódott magában a főhadnagy — „szentséges isten, micsoda hülye pofája van", < Svejk jóságos, ártatlan szeméből pedig végtelen kedvesség és gyöngédség sugárzott, s ezzel egyidejűleg a legtökéletesebb lelki egyensúly kifejezése, hogy minden rendben van, és nem történt semmi, és ha történt valami, hát az is rendben van, hogy valami egyáltalálym történik. Lukás főhadnagy felugrott, de nem ütötte meg Svejket, ahogy kigondolta. Ököllel hadonászott az orra alatt, ezt üvöltötte: — Maga ellopta azt a kutyát, Svefk! — Úbérlajlnant. úrnak alázatosan jelentem, hogy ilyen esetről én az utóbbi időben egyáltalán nem tudok, és legyen szabad figyelmeztessem az óberlajtnant urat, hogy délután el tetszett menni sétálni Maxszal. úgyhogy nem is lophattam el. Nekem mindjárt feltűnt, mikor kutya nélkül tetszett hazajönni, hogy valaminek történni kellett. F.z aztán a szituáció. A Spálená utcában van egy Kunes nevű böröndös, és az nem tudott lemenni a kutyájával sétálni, hogy cl ne veszítse. Rendszerint otthagyta valami kocsmában, vagy kölcsönadta és elfelejtette visszakérni .., — Svejk, maga barom, himmellaudon, (Osztrák katonai káromkodás. Laudon tábornok nevével.) fogja be a száját! Micsoda maga, egy rafjináit gazember vagy egy leve, egy tehetetlen do hi? (Kihalt mndúrfnjta.) Maga mindenre tud példát, de énvelem ne. tréfáljon, hallja? Honnét hozta azt a dögöl? Hogy jutott hozzá? Tudja, hogy az ezredes úré volt, és véletlenül találkoztam vele, és elvitte? Tudja, hogy ilyen botrányt még nem látott a világ? Mondja meg az igazat, lopta vagy nem lopta? — Oberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem loptam. — Tudta, hogy lopott kutya? — Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tudtam, hogy lopott kutya! — Svejk. a szűzmáriáját, himmeiherrgntt, én agyonlövöm magát, maga marha, maga barom, maga ökör, maga piszok. Ilyen hülye maga? — Ilyen, óberlajtnant úr jelentem alássan. — Mért jött nekem ide azzal a lopott kutyával, mért varrta a nyakamba azt a bestiát? — Hogy örömet szerezzek az óberlajtnant úrnak. Es Svejk jámboran, lágyan belenézett a főhadnagy arcába, s a főhadnagy leült és felnyögött: — Miért büntet az isten ezzel a marhával? Csendes rezignációban ült a széken, s olyan érzése volt, hogy nemcsak Svejk pofonvágásához nincs elég ereje, de még egy cigarettát se tudna megsodorni magának; aztán maga se tudta miért, leküldte Svejket egy „Boliemiá"ért meg egy „Taghlatl"-ért, hogy elolvastassa vtlc az ezredes hirdetését az ellopott kutyáról. Svejk csakhamar visszajött a, hirdetések oldalán kihajtott újságokkal. Egész arca sugárzott, és boldogan jelentette: — Benne von, óberlajtnant úr kérem, olyan gyönyörűen leírja az óberszt úr ezt az ellopott szálkásszőrű pincset, hogy öröm olvasni, és még száz korona jutalmat ígér annak, aki kézre keríti. Nagyan tisztességes jutalom. Rendszerint ötven korona jutalmat szoktak adni. Kosirében veit egy Bozetech nevezetű, az kizárólag ebből tartotta fenn magát. Mindig kutyákat lopott, aztán kereste a hirdetésekben, hogy hol veszett el, és mindjdh. odament. Egyszer ellopott egy szép fekete spiccet, és mert a tulajdonosa nem hirdetett az újságban, megpróbálta és ő maga telt be egy hirdetést. Így Hhirdetett öt egész koronát, amig a végén jelentkezett egy úr, hogy a kutya az övé, elvesztette, és azt hitte, hogy fölösleges lenne keresni. Mert ö már nem hisz az emberek becsületességében. De most látja, hogy azért mégis vannak még becsületes emberek, és ő ennek borzasztóan örül. Es ö elvből cliene van. hogy a becsületességet jutalmazzák, de emlékbe neki ajándékozza a könyvet, amit a házi és kerti virágok ápolásáról írt. A kedves Bozetech erre megfogta azt a fekete spiccet a hátsó lábainál és a fejéhez vágta ennek az úrnak, és attól fogva megesküdött rá, hogy nem fog hirdetni. Inkább eladja a kutyát valami sintérnek, ha senki se akarja hirdetni az újságban. — Feküdjön le, Svejk — parancsolt rá a főhadnagy — maga képes lenne reggelig hülyéskedni itt nekem. 0 is lefeküdt, s éjszaka azt álmodta, hogy Svejk ellopta a trónörökös lovát, elhozta neki, cs a trónörökös ráismert a lóra egy szemle alkalmából, amikor ő, a szerencsétlen J.ukás főhadnagy] ezen'a lovon léptetett a százada előtt. lláilialban a-főhadnagy úgy érezte magát) mint egy átzüllött éjszaka után, melynek lefolyása alatt még fel is pofozták. Valamiféle különösen súlyos lelki lidércnyomás üldözte. Reggel felé még elaludt, kimerülve a szörnyű, álomtól, s arra ébredt, hogy kopognak az ajtón, Svejk bedugja jámbor arcát, és megkérdezi, hogy mikor költse fel a főhadnagy urat. A főhadnagy felnyögött az ágyban. — Mars ki, barom, hát ez valami borzasztó. Később, amikor már felkelt, Svejk behozta neki a reggelit, és a kfivetkező kérdéssel lepte meg: — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem tetszik parancsolni, hogy szerezzek a főhadnagy úrnak egy kutyát? — Tudja, Svejk, liogy kedvem volna hadbíróság elé állítani magát — mondta nagyot sóhajtva a főhadnagy — de felmentenék, mert egy ilyen kolosszális hülyét még ott se láttak soha életükben. Nézzen a tükörbe. Nem lesz rosszul attól a hülye arckifejezésétől? Maga a természet legostobább tréfája, amivel'eddig találkoztam. Na, mondja meg őszintén, Svejk, tetszik maga saját magának? — Alázatosan jelentem óberlajtnant úrnak, hogy nem tetszek magamnak, mert a tükörben rgy kicsit tojásalakú a fejem, vagy mi. Ez a tükör nincsen kicsiszolva. A Stanck-féle kínai üzletben volt egyszer egy görbe tükör, és ha belenézett valaki, mindjárt rókázni kellett neki. A pofája így, a feje mint egy mosogatóvizes stödör, a. hasa mint egy részeg kanonoké, szóval egy jó figura. A helytartó úr is arra ment egyszer, belenézett, és mindjárt le kellett venni azt a tükröt. A főhadnagy elfordult, felsóhajtott és úgy vélte, jobb lesz, ha *Svcjk helyett inkább a tejeskávéval foglalkozik. Svejk már a konyhában lett-vett, és Lukás főhadnagy behallotta vidám nótáját: Masírozik Grenevil, száz nagy ablak is [kinyíl, csillog neki a kardja, de sok széplány [siratja.. < S a konyhából tovább szólt az ének: Katonának mindent lehet minden kislány minket szeret, pénzt eleget faszolunk, (osztrák katonai műszó: vételezünk.) Ksnesert gondunk és baptrsk, „Neked biztos, hogy nincs gondod és bajod, te bitang" — gondolta a főhadnagy és kiköpött. Az ajtóban megjelent Svejk feje: — óberlajtnant úrnak jelentem alássan, itt vannak az óberlajtnant úrért o kaszárnyából, hogy azonnal tessék az ezredes úrhoz menni, egy ordonánc van itt. 'Es bizalmasan hozzátette: — Talán amiatt a kutya miatt lesz. — Már hallottam — mondta a főhadnagy az előszobában, amikor az ordonánc jelentkezni akart. Fakó hangon mondta ezt, s egy megsemmisítő pillantást vetve Svejkre, eltávozott. Nem raportrn hívták, még ennél is rosszabb volt. Az ezredes igen komoran ült karosszékében, amikor a főhadnagy belépett az irodába. — Két évvel ezelőtt, főhadnagy úr — mondta az ezredes — ön áthelyezését kérte a budejovicei 91-es ezredbe. Tudja, hol van Budejovice? A Moldva pariján, igen, és ott ömlik a Moldvába az Oliro, vagy valami hasonló. A város nagy, hogy úgy mondjam, barátságos, és ha nem tévedek, rakpartja is van. Tudja mi az a rakpart? Az egy fal, amit a víz partján építenek. Igen. Egyébként ez nem tartozik ide. Olt voltunk hadgyakorlaton. Az ezredes elhallgatott és a tintatartóba pillantva, hirtelen más témára váltott ál: — .4 kutyám clronto'ta önnél a gyomrát. Semmit se akar zabálni. Ni csak, egy légy van a tintatartóban. Különös, hogy télen is legyek hullnak a tintatartóba. Ez rendetlenség. ..Bökd már ki, te vén gazember" — gondolta a főhadnagy. Az ezredes felállt és körbejárta néhányszor az irodát. — Sokat gondolkoztam rajta, főhadnagy úr, mit is csináljál; önnel, hogy az ilyesmi ne ismétlődhessen meg, és eszembe jutott, hogy ön kérte áthelyezését a lúlcncvcncgycsekhez. A főparancsnokság nemrégiben közölte velünk, hogy a kilcncvenegyeseknél nagy a tiszthiány, mert a szerbek megölték az egész tisztikart. Bc. csületszavamat adom önnek, hogy három napon belül a budejoviegi 91-es ezredben lesz, ahol marsbatalionoluitiáVitanak össfe. Nem kell megköszönnie. A hadseregnek olyan tisztekre vaii szüksége, ahik .'.. S mivel nem tudta, hogy mit mondhatna még,'_az órájára nézett, és igy szólt: — iFél tizene/ff/. legfőbb ideje, hogy regiortot*mrtsak. (Polj tatjuk? |