Délmagyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-07 / 104. szám

ITT a tdeoíziés lemez Antonio Rubbiani, egy fia­tal olasz feltaláló, elkészítette a "televíziós lemezt*, amely­nek segftségével a televíziós készülék tulajdonosa a kép­ernyőn bármilyen felvételt lejátszhat. Az új találmányt már 52 országban szabadal­maztatták, mielőtt az Ipari gyártást megkezdték volna. A probléma, amelyet most bizonyos mértékig a szeren­cse segítségével megoldot­tak, évek óta elmélyült ku­tatás tárgya, különösen az európai laboratóriumokban. A "Vldeo-fotografikus előhí­vó* tulajdonképpen nem más, mint egy közönséges le­mez, s a plck-up-öt egy vé­kony fénysugár és egy rend­kívül érzékeny fényelektro­mos cella helyettesíti. £méí és ,,$cUocki'' Ugye, mindenki lud 7 ' — a jó hir szárnyon jár —, hogy egy-egy tábla külföldi csokoládét kaptak a minap Szeged gyerekei az is­kolákban? Még én is megtudtam ezt, pe­dig ritkán szoktam felfigyelni a világ apró jeleneteire. De ezt észre kellett venni. Mindjárt munkából hazame­net kezdődött: házigazdám kis­fia az utca túlsó feléről átkiabált hozzám: — Meg ne mondja Miklós bácsi anyukámnak, hogy csokit kaptam! Meg akarom lepni. Nem értettem, de ráhagy­tam .:; — Légy nyugodt, öcsikém. Azután együtt léptünk anyuka elé, s rögtön kiderült, hiábavaló a legszigorúbb titoktartás. A házban mindenki tudott a csokoládéról. Ezzel fogadtak, apu, anyu, a szomszédok, az egész összcsereg­lő ház, kórusban szinte: — öcsi, hol a csoki? Nincs, nem tudunk róla. — Már hogyne volna! Itt van ni, itt az enyém, itt a levél is, amit írtak vele — Szaladt be ekkor a társbérlő kisfia, s dia­dalmasan mutatta az ő csokiját. Ezek után az én öcsim se tit­kolódzhatott tovább. — Hát persze hogy van — mondta. — Nagyobb, mint a tied! — s előhúzta a farzscbből nz ő „Milká"-ját. Felmutatta: — Itt van ni! Mindkét gyerek arca ra­—— gyogott az örömtől. Elmosolyodtunk. Am, ekkor valaki emlékeztetett a két ajándékcsoki különbsé­gére. — öcsi, te kibontottad a cso­kidat. Hova tetted a levelet? — A levelet? — álmélkodott öcsi —, de hiszen én nem kap­tam levelet — Kaptál bizony. Pityu is ka­pott Pityu mutatta az övét Né­metül volt írva, néhány sor, egyebek közt ez: „Liebes Ungar­kind!... die Schocki wird Dir ganz sicher Freude bereiten, und 'wünsche Dir guten Apetit". Most már öcsi is keresni A csehszlovák divat szép újdonságai közé tartozik a képünkön látható ízléses egyszerű szabású, angolos szürke, tweed-köpeny. A modell bevarrt újakkal, step­peléssel díszítve készült. A modern nő öltözékének fontos kellékei az Ízléses kézitáskák, amelyek kiegészítik az öltözetet. Képeinken ezekből látható néhány, kezdi a levelet. De nincs, ö ilyet nem kapott — Hova tetted? — Elszórtad, kibontottad — mondják* szemre­hányóan a körülállók. Keresi mindenki a levelet. Legfőképp öcsi, kibontja a szla­niolt, már a csokit is széttöri, mert hátha benne van. De nincs nincs levél. » — Nekem nem írtak, anyuka. Miért nem írtak? — kérdi öcsi letörten. Ők keresik 8 levelet, én ————— az ablakhoz lépek. Különös érzés szállt meg, zavaros, vegyes. Mert — gon­dolom — van igazán valami megható is ebben: „Boldog hús véti ünnepeket, te magyar gye­rek ;;: örömet szerez biztosan a csoki;;, jó étvágyat hozzá"; mondom, megható is ez az egész, csokoládéküldés Bázelből, bi­zonyos Werner Simontól, a Poststrasse 16 alól Simon Pityu nak, a szegedi Teleki utcába. Ismeretlen kéznyújtás országok határain át, világok távlalából, testvéri kézfogás, ismeretlen összetalálkozás és összebékülés egy csokoládéküldés emlékét őrző időre, két apró emberé .. ; De valami mégis zavar, igen, nyomasztó érzéssel tölt el, s ér­tem is már: ferde szándékot sej­tek itt az ártatlan gyermeki ked­vesség mögött, olyasmit, ami a kis Werner Simon viszonzást nem váró csokoládé ajándéká­val, az ő tiszta szándéka mellett is, valahogyan mintha a szegedi Simon Pityu szánakozó megalá­zását foglalná magában. A kis „Utttfarkind" ——-—__ ban, íme, nem a csokinak örül job­ban: Látom a pityergő öcsit, aki nem talált levelet, és látom Pi­tyut, aki gondosan elrakta ezt a kedves ajándékot, ezt a furcsa hangzású írást;:. — Anyukám, elküdjük neki a fényképemet, jó? — ballom Pi­tyu szavát. Eltűnt, ami zavart. Kis Wemer Simon, amott Bázelben, a Poststrasse 16 alatt! Érezze a te kis szíved ezt a le­veled szerezte nagyobb örömet, az igazit, amit Simon Pityunak, s levélküldő társaiddal Pityu társainak szereztetek, ök erre emlékeznek soká, eljövendő éle­tüknek a tieddel, a tietekkel mégiscsak összetartó útján. Kováct Miklós SIKERÜLT közős hangversenyt- rendezett a Tömörkény és RadnóH Gimnázium Az egyetem két gyakorló gimnáziuma, a Tömör­kény István leány és a Rad­nóti Miklós fiúgimnázium va. sárnap délelőtt szép sikerű hangversenyt rendezett a Ze­neművészeti Szakiskola nagy­termében. A két intézet ének­kari produkciói között egész sor hangszeres szólistát hal­lottunk, s a színes műsor va­lóban a tavasz rügyfakasztó hangulatát éreztette, amint azt a meghívó és a műsor­közlő is kiémelte. Zenei szem­pontból igen örvendetes a gimnáziumok óratervébe be­állított énektanítás, amelynek eredményeként a Radnóti Gimnázium férfikarának szép madrigál előadását említjük meg. Ami a fiúknál a hang­változás időszakában érthető, a tiszta intonáció még némi kívánnivalót hagy énekükben, de a leánygimnáziummal kar­öltve bemutatott vegyeskari számokban szinte önmagukat szárnyalták túl, s bebizonyí­tották, hogy a hallás vona­lán semmi muzikális hiány sincs. A Tömörkény leány­gimnázium létszámában is figyelemre méltó női kara már „múlttal" rendel­kezik. Ezúttal különösen Kodály-számaikkal nyújtot­tak színvonalas teljesítményt. A Békedal csengő szólamai­nak harmonikus együttese szívvel-lélekkel harsogta az ifjúság békeakaratát. Techni­kai szempontból kiforrott előadásban hallhattuk a jó­ízű Egyedem-begyedem kodá­lyi feldolgozását. A szlovák Schuchony pompásan hangzó kórusművére is felfigyeltünk. Dicséret illeti Surányi Terézt, aki Koposzov nálunk is nép­szerű Csengetyű című dalá­ban árult el komoly zenei képességet. \Aihálka György, a fiúk és leányok énekkará­nak vezetője nagy munkát végzett az igényes számok be­tanításával. Mint karvezető, biztos kézzel kormányozza fe­gyelmezett, lelkesen éneklő együtteseit. Kevés mozdulat­tal, de igen szuggesztíven ad­ja át elképzeléseit. Kerüli az öncélú dinamikai árnyaláso­kat, természetes kifejezésre törekszik, s gondosan kicsié szolja a szövegeket. Ajánljuk figyelmébe a hangképző mun­kát — amennyire ezt a kevés­számú óra lehetővé teszi ,— hogy a kórusok hangindítása és intonációja biztosabb ala­pon nyugodjék. Ugyancsak Mihálka György érdeme a két gimnázium és a zenegimná­zium közös zenekarának be­mutatkozása. Ebből a szeren­csés kezdeményezésből kell kifejleszteni a szegedi ifjú­sági zenekart. IV emes versenyre keltek egymással a hangsze­res szólisták, s nehéz volna eldönteni, hogy a hegedűsöké vagy a zongoristáké a pálma; Csapó György Nagy István kitűnő zongorakíséretével Viotti hegedűversenyében (a­moll) csillogtatta meg jövővel kecsegtető virtuóz képessé­geit. Bach II. szólóhegedűszo­nátájának két tételét Csonka Zoltán játszotta el azzal az őszinte elmélyedéssel, amely máris a stílus lényegéhez ju­tott el. Wernke Adrién De­bussy interpretációja színek­ben és felépítésben hibátlan. Deák Tibor zongorázó egyéni­sége a technikai virtuozitást tűzte ki célul, s ebben meg­lepő fejlettséget mutatott Chopin Forradalmi etűdjének előadásával. Zámbó Zsuzsan­na zongorajátéka is magasabb igényű. Végül még a gordon­kás Ábrahám Máriát kell ki­emelnünk, aki meleg tónus­sal és csiszolt technikával muzsikált Halmos Anikó hoz­zásimuló zongorakíséretével. A zeneszámokat Fráter Ló­ránd konferálta hangulatkel­tőn. A szépszámú hallgatóság nem fukarkodott az elismerő tapsokkal. Jelentős eseménynek éhez­zük a középiskolák összefogá­sát a zenekultúráért, amihez a Zeneművészeti Szakiskola értékes szakmai segítséget nyújtott. Szatmári Géza (69) „Mit csináljak vele?" — rágódott magában a főhadnagy — „szentséges isten, micsoda hülye pofája van", < Svejk jóságos, ártatlan szeméből pedig vég­telen kedvesség és gyöngédség sugárzott, s ezzel egyidejűleg a legtökéletesebb lelki egyen­súly kifejezése, hogy minden rendben van, és nem történt semmi, és ha történt valami, hát az is rendben van, hogy valami egyáltalálym történik. Lukás főhadnagy felugrott, de nem ütötte meg Svejket, ahogy kigondolta. Ököllel hado­nászott az orra alatt, ezt üvöltötte: — Maga ellopta azt a kutyát, Svefk! — Úbérlajlnant. úrnak alázatosan jelentem, hogy ilyen esetről én az utóbbi időben egyál­talán nem tudok, és legyen szabad figyelmez­tessem az óberlajtnant urat, hogy délután el tet­szett menni sétálni Maxszal. úgyhogy nem is lophattam el. Nekem mindjárt feltűnt, mikor kutya nélkül tetszett hazajönni, hogy valaminek történni kellett. F.z aztán a szituáció. A Spálená utcában van egy Kunes nevű böröndös, és az nem tudott lemenni a kutyájával sétálni, hogy cl ne veszítse. Rendszerint otthagyta valami kocsmában, vagy kölcsönadta és elfelejtette visszakérni .., — Svejk, maga barom, himmellaudon, (Oszt­rák katonai káromkodás. Laudon tábornok ne­vével.) fogja be a száját! Micsoda maga, egy rafjináit gazember vagy egy leve, egy tehetet­len do hi? (Kihalt mndúrfnjta.) Maga mindenre tud példát, de énvelem ne. tréfáljon, hallja? Honnét hozta azt a dögöl? Hogy jutott hozzá? Tudja, hogy az ezredes úré volt, és véletlenül találkoztam vele, és elvitte? Tudja, hogy ilyen botrányt még nem látott a világ? Mondja meg az igazat, lopta vagy nem lopta? — Oberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem loptam. — Tudta, hogy lopott kutya? — Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tudtam, hogy lopott kutya! — Svejk. a szűzmáriáját, himmeiherrgntt, én agyonlövöm magát, maga marha, maga barom, maga ökör, maga piszok. Ilyen hülye maga? — Ilyen, óberlajtnant úr jelentem alássan. — Mért jött nekem ide azzal a lopott kutyá­val, mért varrta a nyakamba azt a bestiát? — Hogy örömet szerezzek az óberlajtnant úrnak. Es Svejk jámboran, lágyan belenézett a fő­hadnagy arcába, s a főhadnagy leült és felnyö­gött: — Miért büntet az isten ezzel a marhával? Csendes rezignációban ült a széken, s olyan érzése volt, hogy nemcsak Svejk pofonvágásá­hoz nincs elég ereje, de még egy cigarettát se tudna megsodorni magának; aztán maga se tudta miért, leküldte Svejket egy „Boliemiá"­ért meg egy „Taghlatl"-ért, hogy elolvastassa vtlc az ezredes hirdetését az ellopott kutyáról. Svejk csakhamar visszajött a, hirdetések ol­dalán kihajtott újságokkal. Egész arca sugárzott, és boldogan jelentette: — Benne von, óberlajtnant úr kérem, olyan gyönyörűen leírja az óberszt úr ezt az ellopott szálkásszőrű pincset, hogy öröm olvasni, és még száz korona jutalmat ígér annak, aki kézre ke­ríti. Nagyan tisztességes jutalom. Rendszerint ötven korona jutalmat szoktak adni. Kosirében veit egy Bozetech nevezetű, az kizárólag ebből tartotta fenn magát. Mindig kutyákat lopott, aztán kereste a hirdetésekben, hogy hol veszett el, és mindjdh. odament. Egyszer ellopott egy szép fekete spiccet, és mert a tulajdonosa nem hirdetett az újságban, megpróbálta és ő maga telt be egy hirdetést. Így Hhirdetett öt egész koronát, amig a végén jelentkezett egy úr, hogy a kutya az övé, elvesztette, és azt hitte, hogy fölösleges lenne keresni. Mert ö már nem hisz az emberek becsületességében. De most látja, hogy azért mégis vannak még becsületes embe­rek, és ő ennek borzasztóan örül. Es ö elvből cliene van. hogy a becsületességet jutalmazzák, de emlékbe neki ajándékozza a könyvet, amit a házi és kerti virágok ápolásáról írt. A kedves Bozetech erre megfogta azt a fekete spiccet a hátsó lábainál és a fejéhez vágta ennek az úr­nak, és attól fogva megesküdött rá, hogy nem fog hirdetni. Inkább eladja a kutyát valami sintérnek, ha senki se akarja hirdetni az új­ságban. — Feküdjön le, Svejk — parancsolt rá a fő­hadnagy — maga képes lenne reggelig hülyés­kedni itt nekem. 0 is lefeküdt, s éjszaka azt álmodta, hogy Svejk ellopta a trónörökös lovát, elhozta neki, cs a trónörökös ráismert a lóra egy szemle al­kalmából, amikor ő, a szerencsétlen J.ukás fő­hadnagy] ezen'a lovon léptetett a százada előtt. lláilialban a-főhadnagy úgy érezte magát) mint egy átzüllött éjszaka után, melynek lefo­lyása alatt még fel is pofozták. Valamiféle kü­lönösen súlyos lelki lidércnyomás üldözte. Reg­gel felé még elaludt, kimerülve a szörnyű, álom­tól, s arra ébredt, hogy kopognak az ajtón, Svejk bedugja jámbor arcát, és megkérdezi, hogy mikor költse fel a főhadnagy urat. A főhadnagy felnyögött az ágyban. — Mars ki, barom, hát ez valami borzasztó. Később, amikor már felkelt, Svejk behozta neki a reggelit, és a kfivetkező kérdéssel lepte meg: — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem tetszik parancsolni, hogy szerezzek a fő­hadnagy úrnak egy kutyát? — Tudja, Svejk, liogy kedvem volna hadbí­róság elé állítani magát — mondta nagyot só­hajtva a főhadnagy — de felmentenék, mert egy ilyen kolosszális hülyét még ott se láttak soha életükben. Nézzen a tükörbe. Nem lesz rosszul attól a hülye arckifejezésétől? Maga a természet legostobább tréfája, amivel'eddig ta­lálkoztam. Na, mondja meg őszintén, Svejk, tetszik maga saját magának? — Alázatosan jelentem óberlajtnant úrnak, hogy nem tetszek magamnak, mert a tükörben rgy kicsit tojásalakú a fejem, vagy mi. Ez a tükör nincsen kicsiszolva. A Stanck-féle kínai üzletben volt egyszer egy görbe tükör, és ha belenézett valaki, mindjárt rókázni kellett ne­ki. A pofája így, a feje mint egy mosogatóvizes stödör, a. hasa mint egy részeg kanonoké, szó­val egy jó figura. A helytartó úr is arra ment egyszer, belenézett, és mindjárt le kellett ven­ni azt a tükröt. A főhadnagy elfordult, felsóhajtott és úgy vélte, jobb lesz, ha *Svcjk helyett inkább a te­jeskávéval foglalkozik. Svejk már a konyhában lett-vett, és Lukás főhadnagy behallotta vidám nótáját: Masírozik Grenevil, száz nagy ablak is [kinyíl, csillog neki a kardja, de sok széplány [siratja.. < S a konyhából tovább szólt az ének: Katonának mindent lehet minden kislány minket szeret, pénzt eleget faszolunk, (osztrák katonai műszó: vételezünk.) Ksnesert gondunk és baptrsk, „Neked biztos, hogy nincs gondod és bajod, te bitang" — gondolta a főhadnagy és kiköpött. Az ajtóban megjelent Svejk feje: — óberlajtnant úrnak jelentem alássan, itt vannak az óberlajtnant úrért o kaszárnyából, hogy azonnal tessék az ezredes úrhoz menni, egy ordonánc van itt. 'Es bizalmasan hozzátette: — Talán amiatt a kutya miatt lesz. — Már hallottam — mondta a főhadnagy az előszobában, amikor az ordonánc jelentkezni akart. Fakó hangon mondta ezt, s egy megsemmi­sítő pillantást vetve Svejkre, eltávozott. Nem raportrn hívták, még ennél is rosszabb volt. Az ezredes igen komoran ült karosszéké­ben, amikor a főhadnagy belépett az irodába. — Két évvel ezelőtt, főhadnagy úr — mondta az ezredes — ön áthelyezését kérte a budejo­vicei 91-es ezredbe. Tudja, hol van Budejo­vice? A Moldva pariján, igen, és ott ömlik a Moldvába az Oliro, vagy valami hasonló. A vá­ros nagy, hogy úgy mondjam, barátságos, és ha nem tévedek, rakpartja is van. Tudja mi az a rakpart? Az egy fal, amit a víz partján épí­tenek. Igen. Egyébként ez nem tartozik ide. Olt voltunk hadgyakorlaton. Az ezredes elhallgatott és a tintatartóba pil­lantva, hirtelen más témára váltott ál: — .4 kutyám clronto'ta önnél a gyomrát. Semmit se akar zabálni. Ni csak, egy légy van a tintatartóban. Különös, hogy télen is legyek hullnak a tintatartóba. Ez rendetlenség. ..Bökd már ki, te vén gazember" — gondolta a főhadnagy. Az ezredes felállt és körbejárta néhányszor az irodát. — Sokat gondolkoztam rajta, főhadnagy úr, mit is csináljál; önnel, hogy az ilyesmi ne is­métlődhessen meg, és eszembe jutott, hogy ön kérte áthelyezését a lúlcncvcncgycsekhez. A főparancsnokság nemrégiben közölte velünk, hogy a kilcncvenegyeseknél nagy a tiszthiány, mert a szerbek megölték az egész tisztikart. Bc. csületszavamat adom önnek, hogy három na­pon belül a budejoviegi 91-es ezredben lesz, ahol marsbatalionoluitiáVitanak össfe. Nem kell megköszönnie. A hadseregnek olyan tisztekre vaii szüksége, ahik .'.. S mivel nem tudta, hogy mit mondhatna még,'_az órájára nézett, és igy szólt: — iFél tizene/ff/. legfőbb ideje, hogy regi­ortot*mrtsak. (Polj tatjuk? |

Next

/
Oldalképek
Tartalom