Délmagyarország, 1944. január (20. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-23 / 18. szám

Ady Endre sírjánál Irta: Katona Jenő Huszonöt éve annak, hogy egy kő-' döa téli délután elment a magyar harcokat más csillagon kavarni Ady "Endre. S most, amikor mindazok a •szociális problémák, kérdések, betegjségek, melyek neki szivének gyökeréig fájtak, újra beértek és szörnyű (esetlegességgel végzetes megoldatlanságuk egybeesik nemzeti tétünk talán legnagyobb történelmi megpróbáltatásával, csak a halhatatlan halott proiféciá/jat ismételhetjük, az ő időtlen rvégzetiátomását arról a fajról, amelynek egyik legnagyobb megnyilatkozása és [gazolása volt. Újra felhangza nak szivünkben szavai a Dunatáj kicsiny, árva népéről a Duna tájáról, ahol csak most igazán időszerűek az ő szavai: a szárnyakat lenyesték és ahol halottasok az esték. Megrendítő erővel' érezzük szavainak igazát napjainkban, bogy szabadságra, életünk Önálló igazítására talán éretlenek és érdemtelenek vagyunk; ott érezzük magunkat a fajok cirkuszában, ahol bohóenópek szolgasorsa osztatott ránk >s végül felmagaslik előttünk a végjzet, az idő rostája, amely kegyetlenül Jrihullatja az életre érdemetlen népeket, mert a világot nem jószivü öljetek, hanem érctörvények kormányozzák. És ó, aszottak és be nem teltek, mi magunk is kihullunk tán. jkedvét nem töltve az Időnek.., A magyar faj örök és időtlen sorfának próféciáját hozó Ady Endrét hányszor iparkodtak ügyeskedő kezek (elrajzolni előttünk. Nekünk magunknak is arcapirulással kell megvallanunk', hogy Ady Endrének csak úgynevezett esztétikai értékeiu keresztül jutottunk el Ady Endréhez, aki a magyarság nagy belső szellemi és politikai evangéliumát hozta. Egy hanyatló kórban, melyben mindama hiba, •étek és mulasztás készült, melynek bűnhődése most zudul a világra, vergődve kereste és találta meg az Isságról, a hazáról, melyet ugy szeretett személyes, gyötrődő, ékes, eleven szerelemmel, mint más közönséges férfiember szerelmes asszonyát. Mennyire szenvedné ma még inkább, megtetézive, minden akkor meglátott hiány és hiba következményét átélve, ezt az oldatlan sorsot. De ma sem mutatná szivének semmi rettenését, mert oly magyar volt, kinek harc a menedéke s ő irta, hogy vérbeli magyart megölne a rothadt béke. Ütő legény volt, ki az ütést állja s végül a világháború őrült magyar vérpazarlásában már csak azt sírta: »Fáj, hogy az én éles torkom — Ma hurokkal, bénán hordom... — Bár csalódna holtát lelten, _ Én kétkedő magyar lelkem...« Milyen jó volna máskor élni, máskor s tán máshol — írta egy fekete húsvéton; most rongy züllöttség, bomlás és ború, csoda, hogy még vannak néhányan, szegény néhányan, kiknek kell még ilyen országban, szabadságért a harc és háborű. De Ady Endre tudta, hogy a magyarság ezer évek óta jár a végezés ormán, mindig a halálba loholva. Tudta, hogy ez a nép a regéknek ősi népe s hősi népe, rosszkor jőve s rossz helyre téve, átugrik Sorsot, Jelent, Voltat. Tudta, hogy be szép ilyen végzetes szük, hogy egy ködomlasztó reggelen néppel ugyanaznak tudni magunkat,, felcsap minden szent és igazi láng, a fátum és dal népével, amely megbir rejtekből, avagy ravatalon. a Véggel, büsuf, Bf es SWffi eg-n*i « él, mert így rendelteték el. Hányszor súgta önmagának: Hős emberségem, várakozz, szép álmokat aludj jós és jó magyarságom, hivni fog az Élet s feltámadások örök Rendje. Most tél van s megnémítva és behavazva rendeltetés hitével őrizzük új tavaszig igazad sarjadását... Minden élőnél elevenebb halottunk, aki immár röggé omoltál a magyar temető rögei között, megérzed-e most azt a kegyeletet, mely hamvaidhoz járul? Gyarlók és erőtlenek vagyupk és a Te szellemedben keresünk megigazulást és erőt. Lesz-e elszánásunk a múló napok szürkeségében, bátorságunk, ha az idő arra hív és becsületünk, ha az árulásra bér tétetik? Napjaink talán megszámláltatnak és jaj lenne, ha amikor megméretünk, könnyűnek találtatnánk. Tudunk-e majd hűséggel állani és ha kell, becsülettel elbukni, amint Te énekelted. Valamikor Te írtál a Morituri csapatáról, a halni készülőkről, azokról a kevesekről, akiket ez a bfcs Komp-ország mindig előre ugraszt, hogy szociális emberi igazságukat, az örök jóba és szépbe szőtt hitüket s ezzel egybeforrott, végzetes örökséggel örökölt, elalkudhatatlan magyarságukat halállal büntesse. Hungáriában nem szakadhatott magva ennek az időtlen sorsú csapatnak! Most is perc-emberkék déridója tart, Ady Endre, de építésre ma is kész a kövünk és hiszrr ETÍJ m tt «*-r ur« «r ir^ra jrup VASARNAP, 1944 JANUÁR 23. Zolnai Béla és Juhász Gyula Szegedről sürgetik az Ady-reviziót Zolnai Béla nagyjelentőségű állásfoglalása a „Széphalom'' első számában Január 27-én lesz huszonöt éve, hogy Ady Endre meghalt. A buszontent, ott, ahol csak a hozzá hasonlók öt éves évforduló borzongató emléketaláJhatják meg önszívében. ! Dekadens volt és beteg _ hallottuk móg sírja fölött is. De vájjon lehet-e valaki Hungáriában egészséges, akinek lelkére úgy zuhant rá ennek a szerencsétlen, balcsiillagú országnak minden bűne és baja, mint Ady Endrére? Most, hogy mindaz, ami eddig iskolai olvasmány, irodalmi élmény (volt csupán számunkra is sebző, égő, kínzó valóság lett, tudjuk némileg átérezni, mit jelentett az, amikor ő ösztönösen előre érzékelte, önmagában előre végigszenvedte talán egyedül (valamennyi kortársa közül, szörnyű látással meglátta, hogv nemzete isimét tragikus történelmi helyzetbe, majd nemsokára mint faj is a lét vagy nem lét meredőjére érkezik. De vájjon dekadens volt-e túl ideg-, életén és megörlött akaraterején az nz ket idéz fel bennünk és félelemmel telve olvasgatjuk a nagy költő sorsszagú verseit, melyek a valóság roppant, szörnyű árnyaival rémítenek. Alusznak némán a faluk, Multat álmodván dideregve, S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgű medve. Ady Endre huszonötévelőtti frissen hantolt sírjánál kezdődött csak az igazi harc, melyet az élők és az idők vittak a na,gyhalott szellemével. Ma már ki meri állítani, hogy ebből a harcból nem a halott költő került ki győztesen? Ki meri tagadni az önsebet ejtő, fájó, égető szavakat, melyek szőr a megindulni készülő Széphalom elsőszámú programjaként. Amint szokott lenni, aki békét szeretne, háborúba keveredik, az irodalom berkeiben a békülés jelszavát csatakiáltásnak hallották és igazi > Tótágas* keletkezett Ady körül, melyben a Széphalom Zolnai Béla tollával az igazság legteljesebb tudatában nemesen, a nagy költő szellemi kincsének kijáró tisztelettel vívta meg a maga harcái a legfényesebb és a legszebb győzelemmel. Ma már egészen másképpen látjuk az 1900-as években pályáján megindult költői generáció politikai szerepét, semmint azt ezelőtt csak húsz évvel is hitték. Babitséknak, Kosztolányi Dezsöéknek, Juhász Gyuláéknak, Tóth Arpádéknak a kis világháború az önismeret fényével sötét életünk- utáni ránk szakadt szerencsétlenségben tátongó szakadékokat világítót- hez semmi köze nem volt. Az ő felták meg? Ha az elmúlt huszonöt év emlegetett bűnük azé a konzervatív Ady körül dúló irodalmi harcaikra kritikáé volt, mely a tehetségeket baliAdy Endre, aki a legfrissebb, legmé- gondolunk, büszkeséggel kell megálla- oldalra taszította, mint ahogy azt 3yebb gyökerű, legegyetemesebb " ho- tiltanunk, hogy a békülés jelszava Szekfű Gyula a Három nemzedékben, jrizoötő magyar életet s a legcsodála- 1926-ban Szegedről hangzott el elő- 'Milotay István az Uj Nemzedékben és itosabb' magyar költészetet hozta. A — — •>magyurkodók, ködevök, svábokból , ?jött magyarok* s az egész századvégi ícpigonizmus, nem vették észre," (vagv tnagyon is észrevették), hogy ő éppen «» eluralkodó idegenségre a. fajmagvarság visszahatása, hogy — bármily paradoxul hangozzék is _ költé- j imáiéban a magyar klasszicizmus szei-1 le-me mégegyszer utoljára föltör nz i (•asszimilációs kor« irodalma ellené- j ben. A faj, a szegény, elárvult, kiját-! tszott magyarság, meiy igazabb életét mindig irodalmában élte, utolsó nagy igazolása volt és a >kóhor ritterek* az uzsorakapitalista Shylockok világában a magyar falu és történelem 'megújhodó életét ő jelenti elsősorban. •Nyugat ellen Nyugatot hoz* és az (idegenek" Magyarországával szemben a magyar rög, magyar falu. az örök 'kiirthatatlan magyar nép Magyarországát. >Széúvei3t.ém a te oldatían sorsod* irts. Adv a háború előtt a magyarKipróbált, Jobb mint a műeny v ragképeasége egyenlő a táblás enyvvel. A legfinomabb színeket sem marja el, kezelési módja egyszerű, olvasztani, m • I e g i t a n i nem kell. Szobafestő mesterek szakvéleményealapján ajánlom. Minősége elsőrendű. Az ecsetet nem marja el, hanem tartóssá teszi. Meglepően, olcsón gyártja a Szegedi Vegyiipar Petőt! Sáador-sugárut 8$. Zolnai Béla a Széphalomban megálla* pította: •Adynak egész mentalitása, gőgöse* egyéni érzései és finom lelki remegései olyan messzire húzódtak a tor. radatom megvalósulásának percétől, ' hogy a politikus 4§ szociológus irodalmárok nem mertek betörni az 8 szentélyébe, hanem előráncigálták a Petőfi silány és ízléstelen köztársasági tákolmányait és azokkal ordítozták tele a falakat. Hamis képei festenek Adyról, akik — fegyvertárs után nézve — csak a vén vármegyeház fölgyujtóját akarják látni benne. | Ady lelke sokhúrú zongora: mindenki leütheti a maga billentyűjét rajta, de melódiákat csak az esztétáknak és a müvészetrajongóknak játszik*. (Zolnai Béla.) A magyarság végzete, hogy ebben az országban mindenki jót akar, csak azzal a pici hibával, hogy a maga módján. Ady is, Tisza István is jót akart, csak a maga módján. Igy lesz a kor két nagy embere ellenfél és így lesz mind a kettő sorsa és annyi másé magyar, ezzel a fájdalmasan elkoptatott szóval: tragikusan magyar. Lázadó kiskirály ő a maga portáján. Ha sír, ha nevet, ha mulat magyar, százszorosan magyar. És ha jósolnia, átkozódnia és sajnálnia kell? Akkor is magyar. A Byronok, Shelleyk, Kölcseyk és Berzsenyik sorsa őt is eléri. Saját fajtája gyűlölőjének bélyegezik, pedig a keserűség és a bánat olykor olyan erejű jóslatokra ihlette, melyek érezzük — különösen ma — könnyen és végzetesen mehetnek át teljesedésbe. Tanúi voltunt és vagyunk, századunk gyermekei, szörnyű világégéseknek s hogy Kosztolányi szavait idézzük: >Tanui voltunk egy természetfölötti erőnek és a tnlajdon szemünkkel láttuk, hogy alakul ki a mítosz egy ember körül, ki eszmévé válik és fogalommá finomul, hogy kezdődik el, szinte mindnyájunknak érzékelhetően, a legenda, Ady Endre halhatatlansága*. Husz éve, hogy Kosztolányi ezeket a sorokat írta és a .természetfölötti erő* befejezte művét, a halhatatságot Ady alakja körül s a mögöttük lévő távolságra megdöbbenve tekintünk vissza; kérdezvén: — Hát Ady Endre csak így maradt egyedül? Hol a követő, aki a megkezdett művet tovább fejlesztené és befejezné? Ady Endre költészetéből nem nőhetett ki iskola, mégcsak epigonok sem születtek, egyszerűen azért, mert Ady költészetét lehetetlen tovább fejleszteni, mert befejezett, egész. Halálával korszakot zárt le, mint ahogy csaknem negyven évvel azelőtt Arany Jánosé. Költészete is csak a kiválasztottaknak szólott, nem pedig mindenkinek. Ha politikai értelemben nem is nevezhető forradalmárnak, de magyarságszemlélet új értelmezésében az volt, amikor a magyar faj sorsában elrendelést, egy magasabbrendü eszme megvalósulását látta. A faj szónak adott új értelmezéssel Ady előhirnöke lett annak az új világnak, mely körülöttünk vajúdik vérben és könnyben. Költészete nem vigasztaló. Itt nincs klasszikus derű, sem szivárványos borongás. Megbocsátássá simuló bánat, mint Tóth Árpádnál, vagy halk, Chopin-zenévé tisztult, fojtott lázadás, mint Juhász Gyulánál. Kegyetlen harc van önmagával, a világgal. Olykor didereg a lélek, máskor lángra kap, szédületes arányok, mélységek és magasságok és a próféciának magyar fajaira boruló rettentő árnyai. A magyar faj, ki >testvértelen ága nemének* hiába akar menekülni. Mint a fel-fel.dobott kő mindig visszahull az áldott I anyafőidre, honnan erőt és soha nem (hegedő sebeket kap egyszerre. Zrínyi Miklós és Széchenyi István szivmarcangoló nemzeti önismeretét — mely a 900-as évek elején csak elme-