Délmagyarország, 1937. december (13. évfolyam, 274-298. szám)

1937-12-25 / 294. szám

12 bácsi kétségtelenül az emberi faj egyik legérdekesebb, legreprezentánsobb, a költő előtt bódító perspektívákat nyitó díszpéldánya. Végtelenül ügyes, szerencsés választás volt. Igaz, megpróbálkozott már vele Ibsentől Rakodcayig sokan, költők, bölcsészek és akadémiai pályázók, de azért bizonyos, hogy Julján még nem merült ki és nem merül ki soha, örök a témája, mint Káiné, mint Orestesé, mint Krisztusé, mint Napoleoné, avagy, hogy magyarok maradjunk — Dózsa Györgyé. Olyan, mint a Sphinx, amely előtt generaíiones et generationes haladnak el, kérdezve és feleletet nem kapva. A pogányéletöröm, amelybe belecsöppent a keresztény lemondás mérge — sliakespearei téma és Shapespeare nem is irta meg. Vagy talán Hamlet? Hát igaz, Hamlet ur mindenre jó, még arra is, hogy Rostand kibérelje, sőt Kosztolányi is fölidézze bűvös nevét a drámájáról szóló referádákban. Itt vigvázzon. ha szabad intenem. Hamlet klaszszikus fépelódése még Apponyinak is árt, nem csak egy drámahősnek. A tisztelt közönség — erre is adni kell — a fórhang felgördülése után azonnal tisztában akar lenni azzal, ki itt a drámai hős és ki a papucshős. Szóval akciót, mentül több akciót és mentül kevesebb tépelődést. De ez talán akadémikus jellegű és nem érdemelt ráfogás. Azonban nem teljesen fölösleges. A dolog, őszintén szólva, igen tetszik, szinte érzem a lüktető sorokban a dráma lelkét. A jellemzés markánságát, a dialóg életjelenségét, erejét, talán olyankor túláradó erejét, a gondolatok mélységét, az egész dráma színét, illatát persze előre látom, nem is szólva a tehnikáról. A maga formamüvészete több. mint tökéletes, tul van az ilyennek keresztelt bravúrokon régen, mégis szpretném. ha ez a modern dráma prózában Íródnék. De itt a művész kezét irányítani erkölcstelen presszió, az természetes. Csak Herczeg Ocskayja és Bizancza gondoltatják ezt velem. Ami a barátságról szóló himnuszt illeti, az nem is himnusz, az valóság. Igaz, hogy a vakvág olykor folytonossági hiányokbán szenved, a bölcs Babits például két hete hallgat, pedig nógattam: a bölcs hallgat. A Virágfakadás ugye? „A bal lator*' közlését megígérte Endrődv ur még november elején, de mondom, kifogásolta „az összeköpött zsidót". 'Azóta a közlés szunnvad. Én ugvan most küldök neki a maga dolgaiból „finomabbakat", mert ez az ifjú modernek jelszava, ha megengedi a „Lasciate ogni speranzat" stb. De mindenesetre maga küldjön menél több ujat, részint a „Virágfakadás"-nak. részint a Sz. V.-nek'. ("Szeged és Vidéke). Iria meg. megkapta-e az Sz. V.-ben a „Tüzet" levelemmel. JA „Kifelé"-t még mindig keresik, ugy látszik. Megsürgetem, ha tigynn kanható még. Npm érintkezem a szegedi irodalom korifeusaival, csak maga az, akivel szellemileg közlekedem. Budapesti bus "Azok a levelek, amelyeket 1905 augusztusától kezdve irt Juhász Gyula Kosztolányi Dezsőnek, még nem kerültek elő, lehet, hogy el is kallódtak. Juhász Gyula azonban megőrizte barátjától kapott leveleit és ezekből a levelekből igen érdekes dolgokat lehet megállapítani, többek között azt is, hogy a két fiatal költő testvéri, baráti kapcsolata nagyon sokáig nem lazult meg. Állandóan figyelték egymást, akármilyen messze kerültek is egymástól. Juhász Gvulát kinevezték segédtanárrá az egyetem elvégzése után és elküldték a messzi végekre, Máramarosszigctre, Szakolrára, Kosztolányi pedig fészket rakott budapesti bus redakciókhan Kosztolányi levelei eláruliök azt is, hogv állandóan munkára, alkotásra serkentgették egvmást. elküldörgettík egymásnak uj verseiket, írásaikat és a legszigorúbb Iritikusai voltak egymásnak. Fnfin... — irja nosztolánvi 1905 augusztus S-án Szabadkáról. — Ez a fe'kiáltás két dologra vonatkozik: ebősor^an tönren'zéseim korkhiziőia, mert töorenrrtem és bo^sza^kodiam. ho<zv miért rem irt, ha memaérte; másodsorban és talán mindenekelőtt üdvözW és tiszfete'nviílvájrtás önnel sramhen, hogy u'o'ső Vtetehrn tett ama állítását, hogy eizváüa1án nem ir, olv hamar és fínve0-"me-dinzudteha a »Sze~cd és Vd^ssan* közlőt* szép műfordításával. Az utóbbi Időben nem jó szemmel néztem önt. Kom o* van íélíe'tem, hogy félre fogja magát ismerni s hamar megunja a harBabits lenne, ha volna. írjon mielőtt Wienbe rándul. Miért nem marad közöttünk? A holnap bizonytalan. De csak irjon a mostani szegedi címemre, ha eltávozom. Hogy hova, nem tudom még. Utánam küldik. Maga boldog, független,' magaura, én rabszolga, vágnivaló emberanyag vagyok, álmodozó állat, aki csak akkor éí, ha eloltja este a lámpái és a bizonytalan ködös, távoli, egyre távolodó jövőről szövi lázas, egyre színtelenebb álmái. írjon. Juhász Gyula. „Der Gekreuzigfe.. Juhász Gyula irja Szegedről 1905 julius 20-án: Kedves Kosztolányi, köszönöm vigasztaló, emelő sorait, az erőteljes szalmaszálakat, amelyekbe gyönge, veszendő lelkem kapaszkodni próbált, de hiába, hiába. Hallgatásom oka: teljes, tökéletes szellemi, erkölcsi, testi, lelki inpotencia. Ha — Péterfy Jenő —, aki si licet magna componere parvi szellemrokonom — azt irta Riedlnek: „Jobb szeretnék lenni egy pínián toboz, mint Budapesten főreáliskolai tanár" ugy én is elmondhatom: Jobb szeretnék semmi lenni, mint valaki. Dicsvágy nem bánt, szerelem nem háborgat, élni nem tudok: mi les/ velem? — Néha ugy elfog a „sors láza",'hogy verejték veri ki homlokom és szemem ijesztő fényben cikázik. Ilyenkor gúnyosan citálom fejemre Hamlet igéit: „Ó, mily dicső ész bomla össze itten!" — De azért hordozom az igát tovább. Tanulok és dolgozom és káromkodom. Minden meddő nap miatt. Filozófia, esztétika, költészet, művészet történelem, nyelvek, mind sorra kerülnek, mindig napirenden vannak. Mintha csak érezném, hogy vita brevis. — Mostanában őrökké beteg voltam, a főbetegség mellett. A szenvedés fanatikusa lettem. Szomorú Keresztény. Aranv liyája: az egyetlen vigasztaló témám. Maid irok róla valamit. Talán.— ..Nietsche és a hellenenizmus" rimü essaymet közli maid a Magyar Szemle. Talán a lövő héten. Talán. Két hónapig termeztem. Egv nap alatt irtam. Lázasan, betegen. Adv Endrét szeretem. Majdnem olyan beteg, mint én, de föltétlenül okosabb. — Igaz. Nietzsche, a görögök és az evangélium egy marconán szép alakhoz vezettek. Julián császárhoz, önmagamat látom a galilcustól legyőzöftben. Az istenért megirta-e már? Még majd elirom, ami ugvan lehetetlen. Ez a görög — rómaikereszténv közkincs Ne félien. Én már nem írhatom meg. Én? ITaha! írjon szép és nagy dolgokat. Olvasni még tudok — leveleket . Der Gckreuzigte. redckciókban eot, amelyet a halhatatlanságért, az én nézetem szerint a tisztességes életért és halálért vivnunk kell. Az én örömem, hogy észrevételem csalt. Ez a müfarditás egyenrangú Ábrányi Emilével s költői kvalitása mellett tanulságot szolgáltat arról is, hogy Lrőja e'éggé, sőt jól érti a francia nyelvet. Ez azonban nem elég. Értse meg a dolgot: önnek alkotni kell,' sok tehetséges, különös és értékes emberrel találkoztam az életben, de állithatom, hogy oly vérbeli költővel (nem hízelgés, de még bók sem, mivelhogy a temperamentumra és nem a müvek értékére vonatkozik), oly más világban é'ő, igazán született bohémmel, mint ön, soha. 'Álmodozni kritikus-babérokról, nyelvészisikerekről és hasonlókról: lehet; költőnek lenni és lenni akarni (nem-e egy-e a kettő?) azonban kö'e'esség. ön nem akar költő lenni. Mondja, mi lesz? Hivatalnok, tanár, pincér: mindegyik állásra egyformán mamlasz, ügyetlen és buta. Ismeri Bürgernek azt az epigrammáját, hogy a fülemilék, az erőstorku, viiágtavaszt hirdető fülemiiék nem születtek liszteszsák cipclésére? És ön liszteszsákot akar hordani? Bocsássa meg ez ötletes és vázlatos tanitást, de higyje meg, sokkal komolyabb alapja van neki, mint látszik. A tanulmányszerzést és az anyaggyűjtést méltányolom, senki sem nagyobb gyűlölője az ifjúkori költői handabandázásnak, mint én; de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a lelkünkben levő köl• tői ösztönt táplálnunk, foglalkoztatnuk, tarnázi tatnunk kell, mint a többi alantasabb ösztönein- í ! ket: a táplálkozásit, a nemit, mert ki lehetünk téve' ; annak a veszélynek, hogy később teljesen el fog tűnni, ha ama kathegórikusz imperatívusz felcsendül a lelkünkben. Csak ne várni sohasem,'1 mindég késő van már. Ha ragyog a dél, este van. A reggel rózsafényes, sötét éjfél. Mindég éj van, mindég késő van. Lássa, ez az én örök világosságom, az én ki nem alvó hajnalom. Nagyon szeretném, ha komolyan venné e saraimat s megbocsájtaná, hogy alantibb ember létemre tanáccsal & jóindulattal szolgálok önnek. Valósággal szégyeniem már, hogy mindég ezt a vashurt pengetem s papolok, káromkodom, orditok a magam mulattatására s a mások jogos, keserű bosszankodására. De annyi az életerőm, hogy valósággal az őrület céltalan buzgalma lepett már meg. Sokszor szeretnék aposíoLruhába öltözni s végigjárni e világot, megkopogtatni minden kunyhó és palota ablakát, hogy szegény embertársaimnak, akiket most szánok és gyűlölök, adjak a tüzemből s kivezessem őket az unalom mocsarából s a köznapiság poklából. A múltkor azt álmodtam, hogy egy óriási tüzes csikóvá változtam s véres körmökkel, vérbenforgó szemekkel száguldoztam és repültem egy óriási napfényben izzó homoksivatagon. — De lejebb. (Vagy talán fölebb?) Ahogy tetszik. Ezt mondtam s nagy tisztelettel és őszinte szeretettel. Mindennél több Ibsen és Nietzsche: ők a mai kor megváltói.., 1 Egy intim drámát irtom Novicius címen Juhász Gyula irja: ... Valami szürke józanság fog el mostanában. Istenek alkonya, álmok, illúziók, eszmék, teóriák alkonya. — Mintha tévesztett életre néznék vissza. Mintha mérgezett volna . a lelkem. Alomország királya hirtelen a | bölcs banalitásokkal szemben találja magát, az élet okos bolondságaival és olcsó igazságaival szemben és a király ugy érzi, hogy detronizálták. — Nietzsche ... olvasni fogom újra, olvasni fogom, mint a siralmházban busuló a Rózsa Sándor históriáját. (Kissé tulmerész, nemde?) — „Édes méreg, kerüld őket" — mondja a Kis Káté, amelyet én jórészben már elfeledtem. — Kosztolányi, Kosztolányi, erre válaszoljon, nincs-e igazam: (Most jön, ami még nem volt.) Ha boldogok akarunk lenni, ha emberi életet akarunk élni, ha egyáltalán existálni óhajtunk, mi „lángeszek", „modernek", „übermenschek'4 és egyéb csepűrágók, akkor komédiásoknak kell lennünk és takaros bukfenceket kell hánynunk a nagyérdemű közönségnek. — Nem lehet a fának eltépni a gyökerét, amely a buta, de termő és éltető humushoZ csatolja. — Vérszegény eszmék, halálos betegségek —, ugy fáj a szivem, majd megreped, amikor ezeket irom. Oly furcsa érzés szorongat, oly különös, édesbús. Talán most egy szőke olvasómra gondolok. — Kosztolányi, Kosztolányi, igy nem mehet tovább. Én élni akarok és nekem nincsenek cselédeim. Én közönséges akarok lenni, hogy valakinek tartsanak! Azt hiszem, ez őrültebb levél,' mint a tisztelt Mohácsi uré. bár ez igen józan. Mohácsival rég leszámoltam. Egyik oka kiábrándulásomnak. ő a nagy „modern", az „uj". — Élien Babics Mihály, az aranvos kedélyű, humorizáló, szatirizáló szekszárdi csősz. Aj édesbús mosoly, a halk ac.rordok. a szejid gunv, a csöndes megadás embere. De még inkább él ie Zalai Béla, aki él. él és él, reneszánszi módon, buián,- derekasan. Bauer Herbert is élien ám. aki az analógiát tanulmányozza a nénnvelvben. — Mi az a Balzncknra? Szorgalom? Az több. nu'nt kén ; Ólán Gábor kérve kéri a Cb. Farold forditást mére küblié el. Gvökössv igazgató szívvel üdvözli. Én lelkemből. (Esrv intim drámát írtam ..Novicinsok*' rimen, amit most nem vagvok haílandó letisztázni Maga lesz e1«ő (és tán utolsó) olvasója. A hőse én vagvok... •U. I. Nem tudom, miiven véleménve les* rólam e firka olvasása után. Beteges írás hjz j ez. ..zavaros ének", de hát a^ egészségre fo| rekszik s mintegy levélben akaria a kórt ki| fakasztani. — Magam is végtelen, dermesztő i önmcgvetéssel vagyok íómagam iráni, dc még-