Délmagyarország, 1937. december (13. évfolyam, 274-298. szám)

1937-12-25 / 294. szám

Is ^y, egyetlen egy dolog ad nemi vigaszt: végre is azok közül való vagyok, akikben a hebbeli „ringen" ösztöne, az evolúció képessége és büszkén állithatom: komoly munkával szerzett tudás is van. Kénytelen vagyok hencegni, hogy némi önbesülés szálljon belém. Ugy-e, megbocsátja? Hálás cs tisztelő szerető barátja Juhász Gyula. Revolverrel járkálok ... Ugyanebben a hónapban, 31-én nyilt levelezőlapon ezt irja Juhász Gyula tanár urnák Szegedre: Kedves jó barátom, szives érdeklődése mindennél jobban e:ett; valóban megvigasztalt ebben a szomorú, nietzschétlen időszakomban. Utolsó találkozásunk és levelem, óta végtelen sok csapás torlódott össze a fejemen, úgyhogy még napi gépmunkámmal sem végezhettem, amit azelőtt oly pontossággal »intéztem el*, mint az evést és az alvást. Sok, sok csapás: anyagi gondok, családi egészségtelenségek, vizsgálati skrupulusok, aztán ez a fanyar arcú és szagú ősz, mely rothadt leveleivel csak émeiyiti a gyomromat. Hiába, én már nem tudom ugy nézni a természetet, mint ön! A zsebemben egy revolverrel járkálok az üres erdőben: persze soha sincs bátorságom. Nem is lesz, ha valami csoda nem esik meg velem. Nevethet egész bátran, de igaz, amit irok; nevezheti ez irást a nyilt levelezőlapok, vagy vizsgálat előtti filozopter melankóliájának is, még se szégyenlem, hogy megírtam önnek, Zarathustra Gyula. Mert ön az utolsó emberem, az első barátom, kit most könynyezve kérek, irjon még egy szer nekem, kit Mohácsi Jenő oly szubtilisen leköpött vala. Kosztolányi Dezső. 905 dcc. 29-éről ismét egy lap, de ez már Juhász Gyula ^tanárjelölt* urnák szól. Néhány sorban egyik uj barátja cimét tudakolja Kosztolányi. 'Aztán csönd egészen 907 szeptember 21-ig, akkor pNagj-s. Juhász Gyula tanár ur, a máramarosszigeti főgimnázium újonnan kinevezett tanára, nyilt lapon, majdnem olvashatatlanul kusza Írással ezt az üzenetet kapta Kosztolányitól, de már Budapestről: Édes Juhász, meleghangú saraira válaszolva, tasak ennyit irok meg, hogy a Szemléinél holnap intézkedni fogok, hogy a lapot rögtön küldjék. Sokat és nagyon lázasan dolgozom. Alkalomadtán egy hosszabb levelet irok önnek. Egész bizonyosan. Addig is kérem, gondoljon sokat rám, ne csüggedjen, dolgozzon sokat és főleg ne a lapoknak. A régi barátsággal öleli Kosztolányi. Előfizetőre van szükségem Aztán ismét csönd 1907 április 24-ig. Nyilt levelezőlapon akkor ezt irta Budapestről Máramarosszigetre Kosztolányi: Kedves Juhász Gyula, ifjúkori barátságunkra (nem a mostanira), összhangző kedvtelésünkre, mint Hamlet mondaná, ha verskötetet adna ki és egyéb zöldségekre: gyűjtsön nekem előfizetőhet. Pünkösdre verskötetet adok ki, amint a lapokban is olvashatta. A könyvhöz pedig előfizetőkre van szükségem. Azt hiszem önnek több tisztelője akad Máramarosszigeten, mint nekem, kérem tehát, ne feledkezzék meg a budapesti hónapos szobák penészvirágszemü barátságáról és szeressen ismét öt-hat előfizető erejéig, ugy, ahogy vagyok, szöröstől-bőröstöl, összes erényeimmel és bűneimmel együtt. Számithatok önre? Kosztolányi Dezső. Aki Juhász Gyulát ismerte, gondolhatja, hogy barátjának ezt a kérését nem igen teljesithette, inkább lelkes kritikát irt a Kosztolányi kötetről. Frről tanúskodik Kosztolányi május 23-án kelt lapja: Kedves Juhász Gyula, szeretett barátom, kezeit "sókolom a gyönyörű és igaz kritikáért, ön lát engem, ön szeret engem, önnek van szeme és iteazi baráti szive, ön kritikus, ön poéta. Amit ön irt, a legszebb mindazok között, amiket eddig össze-vissza firkáltak rólam. Ma egy igen lelkes levelet kaptam Gárdonyi Gézától, akinek szintén elküldtem a kötetemet. A bírálatot a B. N. (Budapesti Napló) nem adhatta le, bár mindenkinek igen tetszett, mert Ady már elküldte a cikkét. Valamelyik nap jön. Én, utólagos engedelmével, elküldtem az ön gyönyörű kis remeikét a Szeged és Vidékének. Csókolja Kosztolányi Dezső. A lap szélén még egy sor: »Hogy áll a gyüjtcs? Válaszoljon, ixjon.« Babits végleg megharagudott 1907 augusztusában már Szabadkáról ir Juhásznak. Nem lapot, hanem levelet. Kedves Juhász Gyula, barátom — írja többek között —, engedje meg, hogy ebben a szerencsés hangulatban, amikor részeg vagyok a cigarettától s a feketekávétól, a régi szeretettel szóritsam meg a kezét. Gratulálni akarok ahhoz a zsurnalisztikái működéséhez, mely még az én eltaplósodott lelkemet is tűzbe tudta hozni, ön nem versgyártő Ennek az esztendőnek a nyara — a máramarosszigeti segéd tanárkodás után — tragikus fordulathoz sodorta Juhász Gyula életét. A költő kacérkodni kezdett a halállal, öngyilkosságot kísérelt meg. Huszonnégy éves volt, lelke Nietzsche és Schoppenhauer filozófiájával szívódott tele... A tragikus kísérlet visszhangja az a zárt levelezőlap, amelyet október 21-én küldött Kosztolányi Budapestről Szegedre kicsit sajnált, kicsit irigyelt barátjának. Ezeket irja benne: Kedves barátom, engedje meg, hogy a régi szeretettel közeledjek önhöz és a régi nyerseséggel szidjam össze, visszautasítván ama vádakat, amiket ön kedvesen és szeretetreméltóan a fejemhez vágott.' Óh az örök semmiben kétszer megfürdött barátom, nincs bennem epe és rosszindulat! Sajnos, nem vagyok rosszhiszemű sem, csak a végletekig emberlátó és pszichológus, sót ebben az esetben pszihopatalógus vagyok. Igenis hirdettem és hirdetem, hogy önnek szüksége volt egy kis lelki kirándulásra a sötét vizek felé és ezt joga van megtennie mindenkor, valahányszor kedve szotytyan kacérkodni Halál őnagyságával. Ez az a szent póz, a szükségszerű, a leigázó, mely több, mint a természetesség. Ez Wilde affektációja. Ami néhány cinikus kijelentésemet illeti, azt tisztán mások és magam vigasztalására tettem. Akkoriban közel jutottam édesanyjához és húgához és látva igazán emberfölötti szenvedésüket, kissé elkeseredtem s akasztófahumort produkáltam. Arcát talán pár pillanatra Shaw kaján, ördögi fényében láttam felvillanni. Ez az ember — gondolám — egy nagystílű szélhámosságot követ el és a saját koporsóján hág fel a népszerűség ormára... Ez a gondolatom azonban csak kisértett s ha jól emlékszem, csak Babitsnak beszéltem róla. Mindegy. A fö az, hogy a levelét s újonnan irt verseit olvasom. Maradjon otthon, egyék, aludjék, pihenjen. Legyen egészséges és erős. Szeresse az életet és szeressen bennünket, akik önt (ha sokszor a fogunkkal is) szeretjük. írjon a jövőben is olyan verseket, mint a Gaugin-vers, a Maris, a De profundis. A kötetéről hamarosan irok. Eddig sajnos nem kaptam kézhez sem én, sem a redukció s igy megkérem, gyorsan juttassa hozzám. Szegedről ugyan magammal hoztam egy példányt, de ezt a budapesti barátaink rögtön szétszedték. Babitsnak pár nap múlva okvetlenül irok s küldök neki egy csomó uj, érdekes, modern könyvet. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy újra szeret. Én ugy érzem, hogy három évvel -visszafiatalodtam, mióta Szegeden az 6 bűvös közelségébe érhettem. Csak az fáj, hogy ez a nagy póéta végleg megveti a pcézist. Kérem, beszéljen a fejével. Kun Józsefet, ha találkozik vele, sokszor üdvözlöm. Nagyon kedves, szimpatikus ember. A kötetjét tehát várom. Küldjön levelet is mellé. Mik a tervei? Meddig marad otthon? írjon mindenről, ami eszébe mesterember, ön egy nagy átfogóju ember, egy író, akiben meg van a Carlyle által kivan univerzilitása a zseninek, — ön mindenre és mmdenben jó. Végtelen örömöket, sok-sok kedves, megindult és derűs percet szerzett nekem ebben a rövid vakációban. Ezek után pedig engedje meg, hogy tiszteletteljes távolból érdeklődjem személye iránt is. Mit ir? Mennyire van a kötete? Mikor találkozhatnánk Budapesten s mindenekelőtt, hol foglal állást ebben az évben?... Babits — sajnos — végleg megharagudott reám. Két hosszú Levélben ostromoltam a szivét — hiába. Unalmasnak, nagyzőnak talál; egyszóval utál és nem kér belőlem. Az életem egyik legnagyobb és legkeserűbb csalódása... Hogy magamról is szóljak: Olaszországban jártam, olasz könyvekben, olasz versekben fürdőm s napról-napra szorgalmas hangyaképen gyarapítóm a műveltségemet. Én még mindig a régi vagyok. Csokonaynak, ennek a remek nagy kulturembernek, az első vitézkötéstől és zsíros laposságtól mentes magyarnak képe lebeg előttem. Ha — viszonzásképen — elküldené a, könyve kefelevonatát, bo'.doggá tenne vele. Varskötetéröl hosszan és szépen fogok irnb önt, valamint Beethoven-játszó húgát igaz szeretettel köszönti Kosztolányi Dezső. jut. Édesanyját, kedves húgát köszöntetem, önnek pedig csók és uj kedvet kívánok. Kosztolányi Dezső. Üzenetek a magyar végekre Juhász G'yúla vergődött, tanárkodott a szomorú magyar végeken, belekapaszkodott a vidék, átfogta lefejthetetlen polipkarjaival, még a halálba sem menekülhetett belőle, mert öngyikossági kísérletei rendre meghiusulak; Kosztolányi Dezső pedig gyorsan beérkezett. Már előkelő pesti redakciók dédelgetett tagja, már újságok cégjeles papírjain irja leveleit, amelyek egyre szűkszavúbbak, egyre sietösebbek, de azért minden sorukból érződik a baráti szeretet melegsége. — Édes jó barátom — irja A Hét levélpapírjár, dátum nélkül, de valószínűleg 1908-ban —« bocsásson meg a múltkori illetlen hallgatásomért. Tudja be elfoglaltságomnak, betegségemnek, rengeteg kártyaveszteségemnek. Ó dTága, ó drága magyar levél. Mennyire szerettem. Magamnál hordtam — esküszöm — és sokat gondoltam rá é8 magára. Higyje el, nekem itt keserves harcaira vannak a magyarságomért és a ma<gyarságom miatt Másként is mulasztást követtem el. Gömöri már egy héttel eze'őtt megkért, hogy irjak magának, a kötetének ügye rendben van, legközelebb jön, csak küldje be minél előbb. Könyvét bizonyos grandezzával adja ki. Tizen irnak eléje jegyzeteket Juhász Gyuláról. Többek közt én is. Ne csüggedjen édes. Mindenki szereti, becsüli, imádja. Talán sikerül egy akciót indítanom a Világban is, hogy felkerüljön. Csak minél előbb küldje a kötetét... öleli Kosztolányi Dezső. 1909 július 9-i telettel ezt a levelet kapta Juhász Gyula: — Kedves, régi. régi barátom. Végtelenül megörültem levelének és önnek és igazán szépeket, nagyon szépeket gondoltam önről és rólam, a ml régi barátságunkról, melyet rövid időre kicsi, nagyon kicsike emberek zavartak fel. Nekem nincs senkim. Állítólag zseni vagyok és hirés iró, de ugy élek, mint egy kutya. Egy ember nélkül. Egy biztató szó nélkül. Minden remény nélkül. Ilyenkor— mondták — legerősebb az ember. Dc higyjo meg: legboldogtalanabb. Fogadja tehát baráti jobbom! A régi, régi szeretettel. És kérem, irjon gyakran. Nyomban válaszolni fogok. (Ilyen elhagyottságban élek, hogy vágyom a levelezésre!) —• A könyvemet, a B. E.-t (Boszorkányos esték. Novelláskötet.) elküldtem önnek nagyváradi cimére. Kacérkodás Halál őnagyságával