Délmagyarország, 1936. február (12. évfolyam, 28-52. szám)

1936-02-28 / 51. szám

DEL M AGYAKORSZAG SZEGED. Szerke*zl0»6g: Somogyi ucca 22. L om. Telelőn: 23.33.- Kiadóhivatal, kBlctönkönyvlftr «( (egvlioda: Aradi ucca 8. Telelőn: 13-Oe. - Nyomda: L6w LlpOt ucca 1». Teleion: 13-OÖ. - 16vlratl ea leveleim: D«lmaayaroruia. Szeaed. Péntek, 1936 február 28. Ara ÍO fillér XII. évfolyam, 51. $z. ELÜElZEtÉS: Havonta helyben 3.20, vidéken <-» Budapesten 3.00, UUlIöldíSr e 41) pengd. — Egyei szAm Ara hélkö» nap ÍO, vAStír- é» Ünnepnap ÍO (111. Hlrdeiétek felvétele larila szerint. Meg|e lanlk héllo Kivételével nnpontn — A le/ és a sajtó Lék*y-Lingauer AJbin vok országgyűlési képviselő, az ismert vasmegyei politikus és kiváló publicista irta az alábbi cikket a sajtóreform és a sajtószabadság kérdésével, amelyet feltűnést kelt« állásfoglalása miatt mutatunk be az olvasónak. Néhány pesti lap a napokban cikkeket közölt a NEP főtitkárának tej-szállitásairól. Számokkal, nevekkel, szerződési adatokkal. Ezek alapján az ellenzéki sajtó azt a vádat emelte a NEP országos főtitkára ellen, hogy a képviselői összeférhetetlenség állapotába jutott és pedig azért, mert képviselő létére állami és egyéb közintézményekkel üzleti szerződést kötött tejszállitásra. Ezzel szemben a NEP főtitkára nyilvánosan, tehát kétségkívül uri szavahihetőségének teljes latbavetése mellett tagadásba vette eme vádak helytállóságát. Elismerte, hogy szállít ugyan tejet, de a szállítás évi értéke alatta marad annak az értékhatárnak, melynél a törvény szerint az összeférhetetlenség kezdődik. Ennélfogva az ellenzéki lapok tejlármájában pártpolitikai célzatú hajszát lát és tiltakozik a vádak ellen, önmaga ellen pedig megteszi az összeférhetetlenségi bejelentést, hogy ezzel módot adjon az összeférhetetlenségi bizottságnak, hogy megállapíthassa, hogy tejszállitásai nem érik el azt az összeget, amelynél az összeférhetetlenség kezdődik. Pár nappal utána, a NEP értekezletén, heves kifakadások hangzottak el a r sajtó ellen. Értsük meg: nem az állítólagos alaptalanul támadó lapok, hanem általában a sajtó ellen. Felpanaszolták, hogy a sajtó elféktelenedett. Rombolja a tekintélyeket. Belcvájkál magánügyekbe. Sürgősen követelnek tehát olyan sajtótörvényt, amely elveszi a sajtónak a kedvét attól, hogy ezeket az 1918-ra emlékeztető tempókat elharapózni engedje. Ebben az értekezleti viharban három jelenséget látok figyelemreméltónak Az egyik jelenség az, hogy a sürgetők minduntalan összezavarják a reform fogalmát a megrendszabályozásával. Így olyan ízt kap a dolog, mintha a sajtón talán nem is tisztító és egészségesitő reformot akarnának végrehajtani, hanem büntető expedíciót. Es hát nem egészen tapintatos ezt a bosszu-lihegést éppen akkor szóhoz juttatni, mikor a sajtóorgánumok egy jelentősebb csoportja történetesen a hatalomhoz közelálló egyik politikusnak borsót tört az orra alá. A másik feltűnő jelenség pedig az, hogy ebben a sajtóellenes kiabálásban a NEP-nek főként az úgynevezett reformifjusági szárnya vett részt. Köztük történetesen olyanok is, akikről köztudomásu, hogy részint alapitói, részint igazgatósági tagjai és munkatársai bizonyos erősen exponált fővárosi kormánylapoknak. ' Olyan államban, amely alkotmányos akar maradni és nem szándékozik letérni a parlamentarizmus útjáról: sajtószabadságra, illetőleg a közügyek és a közszereplők sajtóbeli bírálatának erős felelősséghez kötött szabadságára múlhatatlanul szükség van. Oe hát miért? Mert a parlamentáris önkormányzat alatt élő nemzetnél a közakaratnak kell az országot igazgatnia. A közakarat Pedig a közvéleményből alakul ki. A közvélemény viszont az események és körülmények felől kapott információkból és fejtegetésekből. Vagyis a szóbeli és a sajtóbeli agitáció formálja ki a közvéleményt. A közvélemény a közakaratot. A közakarat a parlamentet. A parlament a törvényeket és a kormányt. Ezen a lépcsőzeten keresztül birálva: a sajtó és annak kritikai szabadsága valósággal fundamentuma a p a r la m e n t á ri z m u s n a k és az alkotmányosságnak. Hipokrizis lenne azt állitani, hogy a sajtóhoz való mindenféle hozzányulás már magábanvéve is a sajtószabadság veszedelmét és korlátozását jelenti. Semmiesetre se minősítem a sajtószabadság korlátozásának az államhatalomnak például azt a törekvését, hogy ügyelni iparkodik, hogy a sajtó és vele együtt á jóhiszemű közérdekű kritikának szánt szabadság, kalózok kezére ne kerülhessen. Kalózok alatt értem éppen ugy az újságírásnak, mint a lapkiadásnak a kalandorait. Vagyis azokat az újságírókat, akik a közönség kóros szenvedélyeit, a botrányhajhászást, a pletykaéhséget és a szenzációszomját igyekeznek aprópénzre váltani a sajtószabadság takarója alatt. Valamint azokat a tágleikiismeretü lapkiadókat, akik céltudatosan képezik magukat az efféle gennyes újságírás nagyvállalkozóivá. Tévedés lenne azt hinni, hogy mindegyik újságíró elvből ellensége minden sajtóreformnak. Sőt ellenkezőleg! Az az újságíró, aki kényes mesterségének a hírnevére, szivesen lát minden olyan okos reformot, amelyik a sajtót meg tudja tisztítani kinövéseitől és parazitáitól, valamint az idők folyamán beléje rozsdásodott helytelen szokásoktól és praxistól. És Pedig örül neki azért, mert csakis az ilyen józan és hozzáértő, szenvedélymentes megtisztítás biztosithatja a sajtó számára a nemes hivatásának betöltése körül nélkülözhetetlen tekintélyt, gerincet, szinvonalat, kényességet, lelkiismeretet és bátorságot. Nem tagadható azonban, hogy addig, valahányszor mégis megkíséreltek valamiféle félmunka-sajtóreformot, mindig olyanok indították el, mikor egyik-másik lap, vagy lapcsoport valamivel felidézte a politikai közvélemény megütközését. — Ilyenkor aztán nem a gyógyító orvos hozzáértő késével, hanem a goromba mészároslegény taglójával estek neki. Hozzánemértésüknek első csalhatatlan jele mindig az volt, hogy a büntető paragrafusok szigorításában, vagy kiszélesítésében sűrítették össze bölcs sajtóreformjuk lényegét. A börtöntől várták a sajtó erkölcsi színvonalának és kötelességtudásának a fokozását. Ahelyett, hogy az ujságirás gerincét, anyagi függetlenségét erősítették, lelkiismeretességét és megközelíthetetlenségét fokozták volna. Mentül több újságírót csuknak be, annál job• ban leszáll az ujságirás presztízse. De feladat| teljesítőképessége is. Angliában a birói kart i nem azzal'tették megközelíthetetlenné, hogy i súlyos büntetés-tételeket írtak elő a köte| lességükről megfeledkező birák ellen. Haj nem ugy, hogy független anyagi helyzetet teremtettek a birói kar számára, amely meg. óvta minden kísértéstől. így aztán vetélkedve tódult arra a pályára a tehetségesek és jóiképzettek egész serege. Sajnos, eddigelé a váltakozó politikai rezsimek legtöbbjénél az volt a sajtópolitika meglehetősen lazaerkölcsü alapgondolata: mentül betegebb és anyagilag mentül gyengébb a sajtó, annál könnyebben vehető pórázra és fogható be az uralkodó irányzat szolgálatába. Nem a sajtó gerincessége és függetlensége volt tehát a pillanatnyi érdek, hanem annak kaphatósága. Hogy aztán az ilyen atmoszférában a sajtó nem tisztult, hanem férgesedett, annak korántsem csak a sajtó volt az oka, hanem igen nagy mértékben _ a váltakozó pártrendszernek hivatalos sajtópolitikája. Valahányszor a politikai körök megharagusznak a sajtóra, a neheztelő politikusok soraiban mindannyiszor, hirtelenlett csodadoktorai jelentkeznek a sajtókérdésnek. Többnyire olyanok, akik lehetőleg a sajtópraxissal biró szakértőknek a kirekesztésével szeretnék praescribálni a sajtó gyógyszereit. Felismerhető ez a tünet most is. Fiatalemberek, akik legfeljebb annyit tudnak, hogy hogyan kell újságot olvasni —, de sejtelmük sincs arról, hogy miként kell azt megimi és szerkeszteni: szinte ötpercenkint termelik a korszakalkotó reformgondolatokat. Természetesen mindig az szokott a legelső lenni, hogy csak az lehessen ujságiró, aki egyetemi diplomát tud felmutatni. Mintha bizony nz egyetemi diploma megóvná a rosszra hajlamos embert a felületességtől és a lelkiismeretességtől. A képviselő urak ilyenkor nem veszik észre, hogy akaratlanul is menynyivel magasabbra értékelik a sajtót önmaguknál. Mert hát miniszterséghez, az államtitkársághoz, a főispánsághoz, a képviselőséghez nem kellenek főiskolai előtanulmányok. Azt a szerepkört be lehet tölteni minimális iskolai képesítés nélkül is. Ellenben riporter, vagy ujságirógyakornok csak az lehessen, akinek doktori diploma van a kezében. Az újságíráshoz és a publicisztikához nem bizonyítvány kell, hanem talentum. Tehetség, amely veleszületik az illetővel. Mert ha nem születik vele, akkor bizony bele nem tölcsérezi a fejébe a hozzávaló képességeket semmiféle egyetem. Az újságírónak és a publicistának a kvalifikációját nem a bizonyítvány adja meg, hanem a szem, amely élesen lát és a judicium, amely logikusan következtet. Különös, hogy a képviselő urak, akik iskolai bizonyítványoktól várják a kezdő újságírónál a politikai érzék kifejlődését, elfelejtenek arra gondolni, hogy Nagyatádi Szabó Istvánnak nem volt szüksége diplo-