Délmagyarország, 1934. augusztus (10. évfolyam, 172-196. szám)

1934-08-10 / 180. szám

TOM misrnsztus TO. DiTM\r,y ÄRORSZXG « HZ EMBER IRftGEDUUA ieyKözelebbi előadása: augusztus 11-én, szombaton este 8 órakor. Irodalom egy elhagyott magazinban Bródy Sándor hátrahagyott kéziratai egy badeni szállító raktárában hevernek — Ahol Sándor bá' a „Rembrandí"-ot irta. — Ismeretlen emlékek Bródy Sándorról Baden bei Wien. augusztus elején. Bécsben ostromállapot van. rögtönit.alő bíróságok Ítélkeznek a juliusi puocs bűnösei felett, az emberek izgatottan tárgyalják az eseményeket a kávéházakban, az újságokat kiikapkodják a rikkancsok kezeiből- de itt. Badenben, alig félórányira az egykotri császárvárostól, csönd van és nyugalom. Ha az esti szellő nean lobogtatná meg a városháza erkélyén a fekete gyászlobogót, amely emlékezés a tragikus sorsú Dollfuss kancellárra, nem is tudná itt az ember, hogy — valami történt. Ez a Wiener waldba eldugott sziget, barokk és reneszánsz háaaiivall, Beethoven. Mozart. Strauss és Lahner emlékeit hirdető aranyos betűkkel ékes tábláivaj, mindig mosolygó arcú embereivel, tarka virágos kertjeivel soíaa nem vett tudomást arról, ami — odaát — Bécsben történik. A Strandbad homokján feketére süttetik mainkat szép assaonyok, este a ,,heurigerek"-nél szól a sraimli, kánt a Sachernál tánoversenyeket rendeznek, a Kurpark délben és délután tele van sétálókkal és a losefplatz fiakerstandjain pepitanadráigu kocsisok hamisítatlan béosi dialektusban szólítanak mieg: .fahr, ma, gnädige Herr..." Ezek ön a fiakerokon nincsen még taxi, fényesre vaíi pucolva a lovak szőre, széles monogram feketéllik a takarók sarkában, az ostor ugy áll a taocsis kezében, mint a oövök. Ragyog a „ceig", szakasztott ugy. mint a Bratfisch kocsiján.« Pepinek hívják a fiakerost, aki néhanapján kiröpít a Helentail felé. Mi a családi neve: nem tudom. A legtöbb embert Pepinek hívják itt, ami a Józsi becéző neve ezen a vidéken. Pepinek hívják a heurigerekben Kollmann Józsefet is, Ausztria egykori pénzügyminiszterét, Baden nagyszerű polgármesterét, aki féltő gonddal őrködik rajta, hogy — a politika ne jöjjön el ide... A Pepi nevezetű fiakeros. amikor tegnap odacsapott a lovai közé, hátrafordult és megkérdezte tőlem: „Tessék csak megmondani nekem, mi lett azzal a szép fehérhajú, fehérbajuszú magyar úrral, aki olyan sokáig ólt itt Badenben ós olyan nagyszerű gavallér volt? Már régóta nem láttuk... Él még, vagy maghalt?" A nevét nem ismerte, annyit mondott még röla- hogy: „Der war ein echter Kavallier! Azt hiszem, ívogy írással foglalkozott... A Bristolban szokott kártyázni és kint lakott a Lakatosnál... Mindig mosolygott... Ha pénzt adott nekünk, sohasem számolta. Csak belenyúlt a zsebébe és marokszámra adta ide a pénzt. Aprópénzt és bankót egyaránt... Azok voltak a szép idők..." Rögtön tudtam, kiről van szó Bródy Sándorról, az örök bohémről. Aki életének alkonyát itt élte le. Nyíló virágok között, meleg napsütésben, örök mosolygásban... Ezernyi meleg emlék él még itt róla. Mondja a Pepi: A fiakkeresek mecénása. — Abban az időben ott volt a standon, ahol «aa a strandfürdő van. Szemben a Lakatos szanatóriummal. Ebéd után minden nap beszállt a kocsimba a gavallér magyar ur. A Bristolba vittem, akkor élt még szegény Lantos, az ö kávéházában kártyázott a vendégem. Egy másik magyar úrral. És nekem ott kellett állni délután háromtól este nyolcig, amig a parti véget nem ért... Előfordult az is. hogy fuvarom akadt. Ilyenkor bementem, megkérdezni: elmehetek-e vagy félórára. ,,Persze, hogy elmehetsz" — felelte a vendégem, aki azért minden levonás nélkül megfizette a taksámat. Számolás nélkül. Széles bei zsebe volt a nadrágjánakabban tartotta pénzét. Sohasem olvasta meg, amit adott. Belemarkolt és ami a kezében volt, a tenyerembe nyomta, — Megtörtént egyszer, meleg nyári nap volt, hogy gyalog indult el a kávéház felé. Én utánia hajtattam és megszólítottam: „Nagyságos urnák ma nem kell a kocsi?" Rám nézett kék szemeivel és nevetve felelte: „Egyszer gyalog akarok elmenni a kávéházba. Jól esik a séta... De nem akarom, hogy neked ebből károd legyen. Tudod mit? Hozzad utánam a kalapomat.." Ott álltak a standon a fiiakerek, nem akadt egyiknek se pasasa. Ugy látszik megirigyelték a jó dolgomat, inert a Tóni odakiáltotta: „Én meg majd viszem a nagyságos ur sétapálcáját..." A mosolygós arcú magyar nevetett, aztán bedobta a Tóni kocsijába a — botját. És kihozatta a portással az übercigerét is ós ezt odaadta egy harmadik kocsisnak... — Megindult a fura menet. — Elől ment a nagyságos ur. mögötte mi hárman, fiakeresek. Én vittem a kalapot, a Tóni az ezüstnyelű fekete botot, a Sáni a sárga felöltőt... És mind a hárman ott rostokoltunk este nyolcig a Bristol előtt... Ahonnan ugyanilyen sorrendiben mentünk vissza a Lakatosszanatóriumba... Nagyot sóhajt, amikor hozzáteszi: — ... Ah. die waren schöne Zeiten.:; Rembrandt szerelmese. Évekig lakott a Lakatos-szan tóriumban és Lakatos Viktorral igaz meghitt barátság kapcsolta össze még a budapesti Fészek Klubból. A kommün zivataros napjaiban érkezett meg Baden.be, ahol akkor valóságos magyar kilomia élt. Eleinte szomorú volt, nem is gondolt munkára. Hamarosan kialakult azonban baráti köre: Szép Ernővel é.'. Kabos Edével barátkozott, mosolyra fordult az arca, öröme tellett abban, hogy kiválogatta a ropogós szivarokat a trafikban, udvarolt szép asszonyoknak és minden délután alsóst iátszott Kabos Edével a Bristolban, ahol Lant Mcsi utasítására a pincéreknek nem volt szabad pénzt elfogadni tőle. Lassan télre fordult az ősz, majd elolvadt a hó is és — Sándor bácsi elkezdett dolgozni... Lakatos Viktor meséli nekem' — Éjszakánkint. amikor elcsendesedett már a hall. együtt ültünk a sarokban és Sándor ilyenkor lehozta szobájából a kéziratcsomót és felolvasta Rembrandról irt regényének fejezeteit. Ez volt hattyúdala és — legszebb munkája. De ezen kívül is sokat irt nálam. Mikor dolgozott? Magam sem tudom. De erősen produktív volt. Kár nagyon, hogy éleie utolsó esztendeinek sok munkáját nem ismeri az irodalom, Amikor elutazott Badenböl, néhány ládát elküldött a speditőrhöz, hogy majd idővel maga után küldeti Pestre. A ládák ott maradtak és — Sándor bácsi meghalt, ö maga mondta, amikor szomorú szívvel bucsut vett tőlünk: „Megyek Pestre, meghalni..." Igaza volt... Mi lett a ládákkal, nem tudom. Hozzátartozói talán nem is tudják, hogy miféle kincsek hevernek a badeni szálíitó raktárának elhagyott magazinjában... — Irodalom egy porlepte ládáiban. Bródy Sándor hátrahagyott értékes írásai. Érdemes lenne kikutatni, hol vannak ezek a láddk és m^g kellene menteni az utókor számára Bródy Sándor élete alkonyának örökéletű remekeit.* Mindenki szerette. És mindenki könnyes szemekkel emlékezik meg róla. Örökké mosolygó arca még mindig itt jár közöttünk a szanatórium halljában. Barátai voltak: a nagyszakállú portás, a pincérnők. a szobalány, a ióndiner, aki a cipőjét pucolta, a liftes gyerek. Gyakran beült a portás fülkéjébe és kicserélte vele az ebédjét. Odaült a portás asztalához és jóizüen ette meg a személyzet részére főzött gulyást. Volt idő, amikor hetekre eltűnt: ha a portás szabadságot kapott és elment haza vadászni. Sándor bácsi is vele ment Puskával a vállán, mosolyogva, frissen és jókedvűen. Hamar otthonosan érezte magát. Amikor egyszer érte jött a fia, ágyba feküdt ós hat lóval se lehetett onnan kimozdítani. Baden az élete volt: érezte, hogyha innen egyszer elmegy, soha nem jöhet vissza... Padi Jób. Romantikus szerelem Sidi-bel-Abbes és Szeged között (A Délmagyarország munkatársától.) Megható szerelmi történet Kuti Boriska szegedi léány esete. Kuti Boriska ma már Sidi-belAbbesben van, fiatal férjével együtt és legboldogabb nő az egész környéken. Kuti Boriska esiete olyan, mint egy könnyes regény. A fiatal leány itt ült évekig Szegeden özvegy édesanyjával, meglehetősen szegényes körülmények között. Az édesanyjának szerény havi kegydija volt, ebből tengődtek itt ketten. Valóban tengődés volt az életük, mert bizony sokszor megtörtént, hogy alig akadt ennivaló a ház körül. De a két nő szerényen, türelmesen viselte sorsát. A leány megkísérelte, hogy elhelyezkedést találjon valahol, de ez nem sikerült. Helyenként, alkalmi munkával keresett néhány pengőt. de ez. vajmi kevés volt. Az elmúlt télen igen nehéz napok szakadtak a két nőre. A kegydij kevesebb lett, a leány nem dolgozott. Nem is csoda, hogy a leány ilyen körülmények között, feldúlt idegzettel öngyilkosságra gondolt. Egy napon mérget ivott. De oly. szegények voltak, hogv megfelelő adag méreg* re sem telt és így életbenmaradt... Volt egy barátnője- aninak köszöni/ette azután élete jobbrafordulását. Ez a barátnője Sidibel-Abbesben élt két esztendő óta. Családjával együtt költözött oda ós ott férjhez is ment. Ettől a leánytól kapott a legnagyobb kétségbe« esés idején levelet Azt irta a barátnő, hogy van neki ott egy igen kedves- törekvő ismerőse, akinek kereskedelmi vállalata van és old nősülni akar... Kuti Boriska a levelet félredobta. Az ő helyzetében erre gondolni sem lehetett, vélte. De édesanyja ösztönzésére mégis válaszolt. A levélre már a fiatalember felelt. Kedvesen irt. Azt irta, hogy családot akar alapítani. De ott kevés a magyar leány, már pedig ö csak mar gyar leányt akar feleségül venni. Egyik levél követte a másikat, végül is a fin bejelentette, hogy Szegedre utazik. A nyár elején érkezett A fiatalok személyesen is megismerték egymást és mondanunk sem keli hogy meg is szerették egymást. A Sidi-bel-Abbes-beli fiatalember mint vőlegény utazott el Szegedről... Az elmúlt hetekben utánuk utaztak Kutiék is. Az esküvőt ott tartották meg, hivatalos volt rá az egész magyar kolónia. Nincs boldogabb asszony ma egész Sidi-belAbbesben Kuti Boriskának..