Délmagyarország, 1934. február (10. évfolyam, 25-47. szám)

1934-02-11 / 33. szám

3 E L M A G y A R O R S Z A G 1934 február TT. A legkiválóbb magyar festők müveit rendkívül Qjcsó áron árusítom. Kényelmes részletfizetésre is adok. — Kedvező vásár ási alkalom. Nagy képkerotező mfihelyl dományos világ érdeklődését felkeltő, szenzációs leleteivel gazdagította. Azonkívül izzig-vérig szegedivé lett és megmaradt a város hűséges polgárának akkor is, amikor a hirnév és dicsőség szárnyaira emelte, aipikor fényes ígéretekkel hívogatták és amikor Szegedre nézve lett nagy, igen nagy megtiszteltetés, hogy ittmnradt I — Móra Ferenc szellemi kincseinek kiapadhatatlan tárházából otókzló bőkezűséggel árasztotta el a magyar kujtura mindig telitett asztalát, ahol a tudományos világ előkelőségei épp ugy bpjyet foglaltak, mint a művészet, irodalom és zsurnalisztika kitűnőségei és szivárványos szépségű meseszövésércek édességeiben dúskálhattak szegények, gazdagok, — felnőttek és gyermekek. Paraffin népszerűségének titka egyéniségének varázslatos kedvességén kívül abban van, hogy legnehezebb •tudományos tépiáit épp ugy, ipint egyéb irodalmi műveit, költeményeit, csodaszép meséit, magyar, sziVvel-lé.lcik'kpl, magyaroknak, magyarul irta. A, egtlsztább, a legékesebb zengzetes magyar nyelven, ahogy ma már psak azok tudnak szólni, akiknek ősmagyar lelkéből mint Izzó szén parazsából ezeréves nemzeti kulturánk homálvtalanul ragyogó napjának fénve és melege sugárzik felénk. — Hiába vártunk csodát, fit állunk a veszteség culva, az élet és halál közelségében még f el fonti atatlanul a legszomorúbb bizonvosság... koporsó előtt. A koporsó előtt, mely magába zárta Móra Ferencet, Szeged leciobb, legszerényebb, ^igénytelenebb tisztviselőjét, a legiobb családapát, a hü barátot, egyetlen szóval összefogva... az egész embert, aki mertette kötelességét. — A városháza óreg harangjának" bus kongása az e?£sz város mélvséges gyászát közvetíti fis én. nfniljor a város közönsége és hatósásra nevében huisut mondóik a távozó Móra Ferencnek, ugyanakkor a kultúra csarnokának legmaRqsabh lépcsőfokán forradom n visszatérő és szellemi hagvatéfatlan tárházából téikozló bőkezűséggel árasztotta Most a másik város fájdalmas buciuja következett, a sztlIOváros*. Kistfuntóieguházae, ameljnek enyhitbetetlen fájdalmáról dr. Tarjámj Béla főügyész beszéjt, egyszerű, keresetlen, szivbemarkoló szavakkal. Kedves Ferkó Bátyánkl Szülővárosod, Ki-!<n nf ól egyháza nevében mondok bncsut neked, annak a városnak a nevében, amelynek falai közül olyan fiatalon elszólított a jó Isten kifürkészhetetlen akarata, de amely tplndig magának tudott és amelyet Te is ipindig a magadénak mondottál. Az a fájdalom, amelv bennünket ért, kimondhatatlan. Büszkeségünket, dicsőségünket veszjtettük el Veled de ízért nem lázadozunk, megnyugszunk az Isten rendelés;ben, mert enyhítő balzsamként simogatja lelkünket az a tudat, hogy lelked, szellemed most már ismét visszatér közénk és köztünk fog élni örökké. Ferkó Bátyánk arra kérlek, hogy jöjj vissza hozzánk és taníts, vezess, szeress bennünket. Alkotó életed után adjon az Isten Neked órök megnyugvást. Dr. Schmidt Henrik egyetemi tanár, bölcsészetkari dékán az egijetem nevében bucszott ol Móra Ferenctől az egyetem díszdoktorául. Ezeket mondotta: — A Ferenc József-Tqdományegyctern tanácsa, tanári kara és ifjúsága nevéhen búcsúzom egyetemünk tiszteletbeli doktorától, Móra Ferenctől. Alig egy esztendeje, hogy egyetemünk meghajtotta az elismerés és nagyrabecsülés zászlaját a kulturális kfncapk azon csudás gazdagsága előtt, amellyel Móra Ferenc kartájait és az utókort oly királyi bőkezűséggel ajándékozta meg. Egyetemünk díszdoktori oklevelét azon imádságszerű <ókivánsággal nyujtottuk át, hogy alkotó tevékenységének, tudományqs munkaszeretptenek és a szivek mélyébe világító életbőlcspsségének ragyogása niég sokáig világitSfi meg a nehéz magyar élet rögös útjait. Úgy éreztük, hagy csak szerény szőszójói és kpvetői vagyunk az olvasók és tisztelők pzri'inek, akik Móra Ferenc alkotásainak lenyűgöző hatása slatt szivük csordultáig voltak iránta eltejve hálával. csodálattal és rajongással. Legnagyobb csodálatunk mellett azonban mén is még várakozással és reményekkel tekintettünk a jövőbe, mert láttuk magunk előtt azí, mily hatalmas lendülettel bontakozott ki tudoipányos kutatásának évezredekbe vjsszanyuló 'avlatq és alkutómüvészetének gazdag világa egyaránt— A sors kivette a fáradhatatlan kpzéből az irótol lat. Megdöbbenve állunk egy tüneményes ejme nagyszabású terveipek, titkos reményeink nagy sokaságának yáratlaji összeomlása előtt. És még is ugy érezzük, mintha nem utolsó ujjára kisérnők Mpra Ferencet, hanem mintha most mennénk eléje hogy fogadjuk őt, miptha most jönne hozzánk az ő lelkének tisztaságával, soha haragot, vagy gyüloletpt, hanem mindig c*ak szeretetet. gyöngédséget érző jóságot ¿s derűt /erjesztő szivének nemességével, hogy megtanítson mindet, hogyan kejl látni és hogvan kell szeretni — mint szivbemarkoló szóval mondotta — ami véreinket, hogy elvezessen bennünket az egyszerű kunyhóba és a gazdag császár palotájába egyaránt, mindenütt megmutatva a szivek yivd Mását, a lelkek gyötrődésé*, égi boldogságot és szörnyű pusztulást egyaránt. E képek emlékei és a tanulságok bölcs ereje pedig élni fog bennünk mindaddig, mig Móra Ferenc fenköl' lelkével a túlvilágon újból találkozunk. Az egyetem után következtek a társaságok. Először a KIslaludQ Társaság. amelynek nevében Sik Sándor mondott megható búcsúztatót: — A Kisfaludy Társaiság bucsuköszöntését hozom neked szeretett barátunk, mely ipegilletődéss 1 és áhítattal. Aki a te költészetedről, a te egyéniségedről akar szólni, Cicero meghal ár ><rását kellett alkalmaznia: Jó ember, aki jól tul beszélni. Jól tudtál beszélni, jobban és színesebben, édesebben és egyszerűbben talán kortársaidnál. Érért tisztelet illet és r.z irodalomtörténet bÓd°'A emlékezése. De ,a|<i beszé'j belpíed, az a jó ember vojt. a nagy, i mejeg, kitartó, mindenkivel egyűt^rző emberi szjv. És ennek a sziynek beszéfjp megtalálta az qtat a szívhez, mindenkiéhez, aki ].állott, vagy olvasott; ha fsak emberi volt ? szive és magvar a nyelve. És ez a jó ftpber többet érdemel és többet ís kapfltt hideg Móra Ferenc, szeietett tagtársunk, egy nemzet szerc{flte jíjsér sirpdha. dc nem bpcsu^oni. meri akj egy nemzet szivében él, az halhatatlan. Ennek a halhatatlan szeretetnek egy parányi jelképe a Kisfaludy Társaság koszo-pta. Szeretett barátunk, isten yelpd. A Pelííft-Társasaa nevében G u 1 á c s y Irén búcsúzott eí. — A Petőfi Társaság megbízásából és képviseletéhen állok itt — mondotta könnvezve — égi utad küszöbe előtt. Üzenetet hoztam. Azt. hogy mi nem bucsuzunk Eltűnhettél testi szem ink elől. de csak ide alant vándorlásunk kúria idejére. Pár év. évtized. — porszemnyi semmiség a határtalan időben és térben — s az'án majd uiból összekapcsolódik a lánc. Találkozunk. Nem a pvüglődók nem a szomorúak, elesettek közt: a balhatatlanság csarnokában, társaságunk büszkeség?s névadójának. Petőfinek sugárkörében fogunk keresni és örömben felösmorni téged- Kérünk, megbízunk. hogy ezt a mi odatuli ünnepi nagy— áh fáradhatatlan halál! Az volt a legsfira kihulló kapcsokat. Várj ránk, ahogy szoktál: Végzett munkával drága barátunk és tagtársunk. \ viszontlátásra Móra Ferenc. ÉS búcsúzott a szegedi Dngonlcs-Társaság, ame vpek alelnöke és szellemi vezére volt Móra, dr. S z a 1 a y József elnök megilletődött szavaival: — óh fáradhatatlan halált Az volt i legsürgősebb dolgod, hogy Móra Ferencet lorozzarj? flogynem tonwptáj IPPg tüzelve küszffljéflfl, a Múzeum kapu iánál és irodalmi berk;- virágos garád innál? ÉS te második ptthqnf Muzeumpalota, mely az ő tudománya révén annyi kincset órizej. hogv adhattad oda a legdrágábbat, az igazgatódat. Ha vigasztaló is, ae csak keserű kárpótlás, hogy sokszáz^zernnya könyved és tárgyad mindenik darabján rajta piarad áldott kezenyoma. Óh, Magyar Irodalom' íme lphulloM a te süvpged bokrétája, melyet Móra Ferenc kötözgetett a fónák virágaiból mézelő szayajval. És te {szeged város! Mpsit egymásra borulhattok gyászotokban szülővárosával, Kiskunfélegyházával. Amig életében azop vetélkedtetek, hogy melyljiótöH szereti jobban, uipst azon előzködnetlék. hogy melyiknek a gyásza nagyobb. És mi Dugonics Társasági Könnytől fipmá'yosult szemmel botorkálhatunk árvaságunk éjjelén, mert lefutott egünkről vezérlő csillagunk. És mi itt. Mindnyájan! És tul az országhatáron, de még az óceánon is tul, csak kesergünk és keressük a viga^ztajást. Benned tailáliuk meg felséges Uristent aki 0t> izes karaj ken vér Jcént ajándékoztad az egyre lappacjó magyar tarisznyába s aki belénk oltottad a szent kötelességet, hogy őt soha nem feledjük. És te, szegedi homok, ki befogadod őt íágy öledbe, dajkáld szeretettel a város fogadott fia álmát. Hófehér szárnyakon repült drága lélek, az Ur aranyasztalához, sokasítsd ott az örökkévalóságban fényeskelő magyar állócsillagok számát. De maradj velünk az qlolsó magyar mécses ellobbanásáig. Móra Ferenc, búzamezőink elné;mult dalnoka, Isten veled. A nagykőrösi Aranu János Társaság könnyes fájdalmát dr. Szentpétery Zsigmond egyetemi tanát öntötte néhány megtört mondatba, majd az uiságiróintézmények nevében dr. Hun Andor mondott megható, megilletődött búcsúbeszédet. — A magyar ujságiró inlézmények koszorúját hoztam a frissen hantolt sirra. Simuljon olyan szeretettel a többi koszorúhoz, mint amilyen barátságban megfért Móra Ferenc elárvult dolgozószobájában az a sok diszdiploma, amivel városok, egyetem, testületek tisztelték meg őt — Egyik legutolsó megdöbbentően szép ujságcikkében irta a mi nagy halottnnk, hogy minden diszdiplomáján az Isten keze keresztvonása díszlik, mert nem ő szolgálta meg, hanem csak a m«nynyei kancellária keze állította ki azokat. Csupán egy diplomát érdemelt ki a maga munkájával, az újságírókét, mert szivevérével irta cikkeit nem kenyérért, nem dicsőségért, hanem mert ugyanugy szerette mesterségét, mint szürszabó édesapja a magáét. Különben is, mondta e cikkben, ő is csak édesapja mesterségét folytatta: ő is csak tulipánokat és rozmaringokat himezgetett, — éppen csak hogy nem mesteri tűvel, hanem csak olcsó tollal. — S akik elhalmozták életét diszdiplomákkal, sírját kqszorukM, bigyjék el a megrendült pillanatban, amikor kötelesség és őszinte szókimondás — liogy az elismerés csak akkqr lesz igazán elismerés és a kegyelet csak akkor lesz kegyelet, ha nem engpdi meg, hogy kiverje a gond azoknak homlokát, akik őt mindenek felett szerették s akiket ő mindenek felett szeretett. Halála tudatának kínos éjszakáin az a fájdalmas gond gyötörte, hogy mi tesz özvegyével, árvájával, ha megdermed az ő tulipánokat, rozmaripgokat himpzgető keze? Az a kéz, amelvik oly melegen tapadt a Vadember, meg a kis Mötyö gyámoltalan, gyerek-kacsójához? Ezután a „Maöuor Hírlap" búcsúzott el főmunkatársától dr. Feleky Qéza mpflható, megilletődött szavaival. — Előbb leteszelj a koporsód mpll' egy üdvözletet — mondotta — annak az ujsághasábnak az üdvözletét, amelyen előtted Ady Endre sorai zengtek a régi Vitán olvasói felé. Te voltál az egvellen bosszú ideig, aki nsszekapr esőléd a magyarokat Trianon innen és Trianon tul ' ¡nztam egv szót koporsódhoz^ a Maciuar ! . szerkfi^tősf'sébő! i* Wftsz^nlük i -""*"- • • 1 ii • ni i - -• 1 FARSANC3RA csipkét, tilllökef, »^J M w ^mm^W-m lelpngf'otib vAU^tékhun "OII.Ali rfc^-fvfc- 17H