Délmagyarország, 1933. október (9. évfolyam, 223-248. szám)
1933-10-22 / 241. szám
1933 október 22. D£l MAGYARORSZÁG 3 ha alumínium pw ^ lüCüllüs é$ S|6C a|ninin(um • í£5dd'ql á"k»él ¡«nyegesen olcsóbban óruslíom ••••<• I II Egyes darabokat súlyra is kgr~ként 6'- penqőérl ' *' ^fTj f oíos Ureo. porcellán, kőedény, ház'ar'ási cikkek natiy raktára kfiru« Óriási izgalmat, mérhetetlen elkeseredést keltett Szegeden az orvosi fakultás megszüntetésének terve A polgármester megrendítő beszéde Klebelsberg Kunó kriptájánál Gróf Klebelsberg Kunóné: „Ha élne szegény férjem, megmentené a szegegi egyetem integritását... Az orvoskari dékán a szegedi orvostanhallgatók kétségbeeséséről (A Délmagyarország munkatársától.) Szeged város közönsége á Délmagyarország szombati számában közölt részletes tudósításból értesült arról, hogy mi a terve Hóman Bálint kultuszminiszternek a szegedi egyetemmel, hogy a miniszter által kidolgozott egyetemi reform a több, mint 50 esztendős Ferenc József Tudományegyetem példátlan megcsonkítását jelenti, hogy a miniszteri tervezet az orvosi fakultás halálos Ítéletét foglalja magában. A hir természelesn óriási megdöbbenést keltett a város egész társadalmában, amely agyán az elmúlt hónapok állandóan szállingózó hírei alapján felkeszült arra, hogy valamit elvisznek a szegedi egyetemből, de ilyen nagyarányú megcsonkításra senki sem számithatott. Mindenütt a kultuszminiszter lehetetlen elhatározásáról. az orvosegyetem megszüntetéséről beszéltek az emberek i a legnagyobb megdöbbenés és felháborodás hangján. A város közönsége szinte elképzelhetetlennek tartja ennek a lehetetlen elgondolásnak a végrehajtását, lehetetlennek tartja, hogy a kormány „politikai okokból" —, mert hiszen elfogadható pénzügyi, vagy kulturális érvekkel senki sem magyarázhatja meg ezt a tervet — megszüntessen olyan intézeteket, amelyeknek tudományos eredményei előtt nem egyszer hajtott zászlót már az egész kulturvilág, amelyek nemzetközi viszonylatban is a legmodernebb, a legjobban felszerelt és beruházott orvostudományi intézetek közé tartoznak. A város közönsége elképzelhetetlennek tartja, hogy a szegedi polgárság hallatlanul nagy ádozata árán elhelyezett egyetem, amely a Kolozsvárról történt "kiűzetése után nagysz°rü hajlékot talált ennek a városnak a falai között — a jövő tanévtől kezdve megcsonkítva folytathassa csak több, mint félszázados kulturmunkáját, hogy az egyetem orvostanhallgatóit a meeokolhatatlan miniszteri elhatározás más egyetemekre száműzhesse, JÖogy a szegedi, az alföldi szül öle gyermekei Pro domo Trta: Móra Feernc No, nem pro domo meo, hanem pro domo nostro. A kultúrpalota, amellyel ez a pár sor irás foglalkozik, nem az én házam, hanem a mi házunk. Mindenkié, aki benyit az ajtaján. Annál hálásabb vagyok Szegednek, a városnak is, a népének is, hogy ugy rámbizta, mintha az enyém volna. Innen-onnan harminc éve, hogy fölvettek bele segédnek, tizenhat esztendeje mint chef vezetem a kultura pántlika-mérését s nem emlékszem rá, hogy azóta valaki beleszólt volna, hogy vezessem, mint vezessem. Talán vehetem ezt annak, hogy a gazdáim meg voltak elégedve a vezetéssel. A szegedi város is, a szegedi nemzet is. Már az a fele, amelyik belül is szokta látni a kultúrpalotát, nem félvén attól, hogy éppen akkor gondolja rá magát a lezuhanásra valami lógó vakolatdarab, mikor az fl fejére eshet * Pár esztendő óta azonban vannak bizonyos morgolódások, már csak ugy suba alatt, mert nyíltan nem szól ki a szőr közül senki. Képkiállitások alkalmával szokás ugy a sorok közt ümgetni a kultúrpalota felé, amelynek paradiosomából ki van zárva a művészet. Én vagyok az a rettentő morcsos, szőrs7ivfl arkangyal, aki a befelé törekvő művészek nyakát tüzes pallossal csapkodom le. Tiz év óta már annyiét lecsaptam, hogy akár piramist rakhatnék a koponyáikból s lehet is, hogy a régiségtárban ilyen levágott müvészfejek vannak kiállítva avar koponyák gyanánt Az ám, régiségtár... Hallottam már azt is, hogy azért nincs hely a kultúrpalotában a művészek számára, mert én osorba cserepekkel és rozsdás vasakkal árasztok el mindent. Már t. i. a pincesor három-négy szobáját csakugyan megtömtem velük. * Hát nehéz itt igazságot tenni. Pár hete itt iárt az európai régészet négy világhiressége. Goessler professzor, a stuttgarti muzeum igazgatója. A holland van Giffen, a groningeni archaeologiai intézet direktora. Reinhold Rau, a türinbergi egyetem régésze. Gerhard Bersu Frankfurtból, a kőkorszak most talán legnagyobb tudósa. Elég meszsziről jöttök el Szegedre, egy kis Csókát, egy kis Deszket, egy kis Fehértót, egy kis Kundombot nézni, a kultúrpalota pince-sorában. Amikor azt látták, ami üveg alatt van, a kezüket csapkodták, amikor a raktár-ládáink egy részét felsrófoltuk nekik, akkor a fejüket csóválták. Elég világlátott emberek mind a négyen, de — ugy mondják — ekkora kincseket igy eldugva még sehol se láttak és szinte megharagudtak ránk, mikor arra a magyar közmondásra próbáltuk őket megtanítani, hogy szegény ember vizzel főz ... De akkor lettek csak igazán dühösek, mikor a pincéből, ahol kevés a világosság, felhoztuk őket a képtárba, ahol több a világosság, mint kellene. Scbogyse értették meg, hogy mért nem a régiségek vannak ezekben a szép termekben elhelyezve? Hiszen képtárt minden kulturvárosban lehet látni, de a régiségeket, amiket a mi halárunk földje őrzött meg, sehol a világon máshol nem lehet látni, hát mért nem azokat mutogatjuk? Hát persze hogy nem adunk nekik igazat, se szembe, se hátuk mögött. Szegedi szemmel kell nézni a képtárt, nem az övékével, mert a képtár nem az idegenek miatt van. hanem azoknak a szegedieknek a kedvéért, akik nemcsak az Ufficiába, meg a Pradoba, Louvreba, de még a budapesti Szépművészeti Muzeumba se járhatnak el nézelődni. * És én a kiállításokat nem a csorba bögrék és rozsdás vasak érdekében szoritottam ki a kultúrpalotából, hanem — a képtárunk védelmében. Ha volt kereskedelmi miniszterünk, aki kijelentette, hogy ő nem haragszik a kereskedelmre, én is megmondhatom, hogy én is szeretem ugy a művészetet, mint akárki ebben a városban, dacára elölt végképen lezáródjanak az orvosi pálya kapui. A megdöbbentő terv hatása alatt valósággal forrong a város társadalma és nagyon valószínű, hogy ennek a végsőkig elkeseredett hangulatnak igen komoly politi-' kai vonatkozású következményei is lesznek. A hivatalos körök egyelőre reménykedni szeretnének még, bízni abban, hogy Szeged város közönsége és a szegedi egyetem nem áll megmásíthatatlan elhatározással szemben, hogy az utolsó pillanatban sikerülni fog elhárítani a szegedi egyetem integritását fenyegető végzetes veszedelmet, pedig a jelek nem nagyon biztatóak és az a kultuszminiszteri kijelentés, hogy politik'-ű okok teszik elkerülhetetlenül szükségessé a tervezett egyetem-csonkitások végrehajtását, nem igen nyújt alapot az optimizmusra. Dr. Somogyi Szilveszter polgármester, akinek bizonyára részletes információi vannak a kultuszminiszter nyilvánosságra került terveiről. érdeklődésünkkel szemben még mindig a tartózkodás álláspontjára helyezkedett. — Nem hiszem, mondotta, hogy olyan komoly a dolog. A kultuszminiszter kijelentései lényegesen kisebb arányú veszedelemről szóltak, igaz ugyan, hogy dr. Szily Kálmán állana titkár ki Jelentéseiből teljes foggal ledet következtetni a legkomolyabb veszedelemre is. A polgármester tartózkodása csak "N _ gróf Klebelsberg Kuno virágos kriptája előtt / oldódóit fel szombaton, a fogadalmi templom-i] ban tartott gyászmise után, amikor elhelyezte a síremlékre a város hatalmas koszorúját. Dr. Somogyi Szilveszter itt beszédet mondott és beszédében leplezetlen erővel érzékeltette azt a rendkívül sulvos aggodalmat, amoly eltölti az annak, hogy képtár is tartozik az impériumom alá. Dacára annak, mondom, — mert tulajdonkép ez a képtár volt az oka annak, hogy a kiállítások ideszoktak és időnként némi felfordulásokat okoztak a sokablakos házban, amelynek sok ablaka közt alig van rendesen becsukható. Addig nem volt semmi baj, még a képtári termek üresen tátongtak, — hiszen éppen a kiállítások eredményeképpen kezdtek megtelegetni. Ezért el kellett nézni azokat a zenebonákat, amelyen minden beállítás rendezésével velejárnak s természetesen egy műcsarnokban, de csak türelemmel viselhetők el egy könyvtárban, ahol az olvasók nyugalmat és csöndet kívánnak. Nem volt kellemes a gyűszmékelés, a szaladgálás, a kopácsolás, a kiabálás, sőt nem volt kellemes az se, mikor a rendezők összevesztek az akasztáson — már a képekén — és olyan becsületsértéseket követtek el egymáson, hogy kihallatszott az uccára, annál súlyosabbakat, minél nagyobb volt a kiállítás. És az se volt nagyon megnyugtató, hogy minden tilalom ellenére eldobott cigarettavégek égették ki a padlót és megesett az is, hogy este tiz órakor a járókelők figyelmeztették a bennlakó szolgát a képtári ablakokon kitóduló füstre. Már akkor lánggal égtek az eldobott cigaretta-csutakoktól a padlón balomban heverő takaróvásznak. Sebaj, a művészetért el kell nézni az ilyen apróságokat — mindaddig, mig a művészet veszedelemben nincs. Már pedig mi lassanként odajutottunk. Az én időm előtt minden évben kétszer volt tárlat: tavasszal, meg ősszel, leginkább a Képzőművészeti Egyesület rendezésében. Az én időmben husz-huszonöt kiállitás volt egy esztendőben, igen sokszor önrendezésben, ami nem lett volna baj, ha a kiállítók mind olyan művészek lettek volna, akiket megillet a „muzeum.' De nem mindig voltak olyanok. Egy deákgyerek megunta az iskolát és elhatározta, hogy festő lesz; volt ugy, hogv píksegéd jutót erre az elhatározásra, amely nagyon tiszteletreméltó és támocnfni való, ha olyan tehetségre tiVnaszkodjk, amil az is szem-