Délmagyarország, 1929. december (5. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-25 / 294. szám

132? december 25. Df-J ír a r.v \ r«hh5? í(í 3 Irta: Szabó László Nem kell megharagudni az igaz szóért, — a szegedi nép igen csak olyan, mint a krumpli: szépen növekedik a szára, igen díszes a virágja, hanem a java a földben van. Nem kell ezért az őszinte beszédért haragudni már csak azért sem, mert hiszen, akik a város életében előkelő szerepet töltenek be, azoknak több, mint kilenctizedrésze a törvény értelmiben szegedi illetőségű ugyan, de nagyon jól tudják ők maguk is, hogy mikor és hogyan kerültek Szegedre. Érdemes volna ezeket a dolgokat egyszer már tisztázni, bár ez a feladat igen nehéz, mert Szeded sohasem dicsekedhetett azzal, hogy valami különös érzéke lett volna a rég mult dolgok iránt. Hallottam, hogy van Szegeden valami »külvárosi párt«, bizonyos belvárosi urak vezetése alatt, de érteni nem igen értem a dolgot, mert mi az a »külváros«, meg mi az a »belváros?« Ez a megkülönböztetés nem értelmes beszéd. Régente Szeged két részből állott: a várból, meg a városból: a régi szegedi polgár, akár Alsóvároson lakott, akár Felsővároson, élénken tiltakozott volna az ellen, hogy őt holmi »külső« polgárnak minősisék. Hogy a török világ előtt mi volt és hogy volt Szegeden, azt már meg nem állapítja senki: csak a fantázia festhet érdekes képet a rendkívül gvér történelmi adatok köré. De azt, hogy a török világ után hogyan nőtt és fejlődött a város, már tudjuk. Szeged magva a várnak nevezett kis erőd volt; ettől délre, a mai Rudolf tértől a Gizella térig és nyugatra a Kelemen-, illetve a Zrinyi uccáig terjedt a Palánk, a magyar, német és rác kereskedők és iparosok városrésze. Innen tovább haladva dél felé, mocsaras legelőkön áthaladva az ember egy fertályóra alatt eljutott Alsóvárosra, mely körülbelül a mai Vaspálya uccánál kezdődött. Felsőváros három telepből állott; legnagvobb volt az a rész, mely a mai Zárda ucca, Kossuth ucca, Dugonics ucca és Fodor ucca helyén terült el, kifelé a mai nagvkörutig; ez volt az igazi Felsőváros, de hozzá tartozott a Maros ucca környéke is, — ez volt az eredeti Tabán és volt egy kisebb telep a Tiszaparton is, a Római körúttól felfelé. — ez volt S7illér. Árvizes időkben mlad— Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! — mondta valaki s már akkor föl is nyalábolt egy másik valaki és ráállitott a márvány korlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel, — 6, nem leszek én soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a félegvházi öreg-templomban! Egy magasságban volt a fejem a pirosruhás Máriácskáéval, aki a legsötétebb oltáron lakott üvegházában és mfcRis oda sütött rám a mosolygása és mégis rásimitotta a kezét a szivemre, amely nyugtalanul vert ebben a szédülős magasban és azóta is ott tartja nehéz órákban és tudom, hogy el se veszi onnan a ha'á'os órák párnájáig. Sokáig, nagyon sokáig álltam, mert meg kellett várni, amig a polgármester ur megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohase próbált még ilyet életében és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőekuek a kerubinok és én már kezdlem álomba zsibbadni a márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág és Szenté tanitó ur megrántotta rajtam az uri kabátot: — Csak bátran, Fercsikém! Hát mért ne lettem volna bátor? Csengetyüzött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön: Szép karácsony szép zöld fája, Mondsza csak, honnan jövel? Itt az instrukció szerint szétvetettem a bét karomat és a hosszú, lelógó kabátujjak akkorái lebbentek, mintha valóságos szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden strófa után röppentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam az egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanitó ur költészetének, hogy még Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sálántaoosást és szalutált a lángkardjával. ezek a részek ugy el voltak egymástól választva, hogy csak csónakon lehetett közlekedni, vagy lápokon (tutajokon). Legelőször a Palánk fejlődött ki, körülbelül kétszáz évvel ezelőtt, azért, mert a vár körül valóságos palánkot építettek. A palánk földtöltésből állott, melynek tetejére deszkakerítést csináltak. A deszkák hossza alulról fölfelé futott, egymástól két ölnyire oszlopok álltak és a palánk deszkáit lécek tartották össze. Erről ugyan nincsen rajzunk, de a zentai palánk rajza megvan, — ettől nem igen különbözhetett a szegedi palánk sem. Ma egy ilyen palánk semmi komoly védelmet nem nvuitana, de a XVTII. század elején használt kováspuska golyóbisa nem ment át a harmadfél coll vastag bükkfadeszkán. Az uj Palánk vonala, a vár északi sarkától kiindulva, nagvjában a következő volt: Petőfi, Kazinczy, Szent Mihály, Vidra, Völgy, Vadász, Törők, Margit, Zsinagóga, Polgár ucca, Dugonics tér, Jókai ucca, Tisza Lajos körút a Tisz4ig. Ami ezen a vonalon belül volt, az volt az uj Palánk. Fe)sővá*-o~on csak annyi változás törfént. hogy a Tabán egybeépült a Felsővárossal, az Alsóváros azorban hatalmasan terjeszkedett és már egészen a Palánkig ért. A mai Boldogasszony sugárut környéke azonban pocsolya maradt és nyugat felé a következő vonal maradt a város határa: Petőfi Sándor sufnit. Berlini körút a Könyök uccáig és Báró Jósika ucca. Mária Terézia idejében a Tabán elkezdett terjeszkedni a mai Szilléri sugárut irányában ki a Kérésit uccáig. Józ;ef császár idejében kezdett betelepülni a Gazdagok uccája, a mai Vásárhe'yl sugárut, a XVIII. század utolsó éveiben a Sándor ucca és 1810 körül Burgundia. így hívták a Deszkás-temető és a Brüsszeli körút közt elterülő vidéket. A XVIII. század közepén keletkezett Rókus, mely a Szent Rókus-kápolnáról kapta nevét és a XVIII. század végén a Móra város. fEz a Móra nem személynév; nagyon gyakori a helynevek között ott is, ahol Móra család nem volt; valami olyan fogalmat jelenthet a topográfiában, mint pl. a zsombékos: Szeseden már a XV. ssá'«íban is ve' ak Mórák, de valószínűbb, hogy ők kapták pévükét a helyről és nem a hely őróluk.) Uj Szeged kllön' falu volt és még a nagy árvízkor is Torontálmegyéhez tartozott Ez a kis topográfiái vázlat szükséges, hogy; megértsük Szeged népének minemüségét. Először is vegyük számba, hogy a Felsőváros a régi világban nem birt közlekedni az Alsóvárossal; a Vár és a Palánk megkerülésével, vizeken és réteken át lehetett egyik városrészből a másikba jutni. A régi katonai térképeken a járható utak pontosan fel vanhak jegyezve, de 1713 ban még nem volt egy ut sem, amelyen a várőrség kikerülésével Felsővárosról Alsóvárosra lehetett jutni. Több. mint valószínű, hogy különböző eredetű nép lakott e két városrészben. Az alsóvárosi magyar szegény volt, földmives és inkább állattenyésztő, mint szántóvető. A felsővárosi magyar ellenben halász, hajós, fuvaros és kunec volt. A felsővárosi ruvaros és kupec jött-ment az országban s így a műveltségé sokkal nagvobb volt, mint az alsóvárosié. Egy felsővárosi ház átlag kétszerannyit ért, mint egyi alsóvárosi: másként ruházkodtak, tf'bb bútort és edényt használtak Felsővároson s többet mulattak. A két városrész idegenkedett egymástól. Mikor 1883-ban polgárőrséget szerveztek, nem lehetett elérni, hogy az egyenruha egvforma legyen: az alsóvárosi mafjvar sötétebb, a felsővárosi világosabb kék posztót kívánt. Gyerekkoromban rengeteg embert ismertem a Felsővároson, de csak egyetlen egv esetről tudok, mikor az alsóvárosiak és a felsővárosiak összeházasodtak, — a Vásárhelyi sufniról egy Bakacsi-lányt Alsóvárosra vittek. De a menyecskét bántotta az idegenben a »honvágy* és az urával Felsővároson vétetett házat.. ösi szegedi közmondás a kővetkező: t^ Felsöváros görjős várost v r 'Alsóváros jámbor város. Semmi sem véletlen a világon, — az sem, hogy az apácák, a katolikus tanitóképző, a jezsuiták és a püspökség nem Felsővároson, hanem inkább a jámbor Alsóvároson helyezkedtek el. A harcos katolicizmus legkiválóbb bajnokai, egy-kettő kivételével, vagy beköltözött családból való, vagy alsóvárosi származású. A régi szegedi famíliák mai ivadékai a város fejlődéstörténete alakján nr~y _^alószi— Ember vagy, Fercsike, — jelezte Szente tani, tó ur annak a pillanatnak az elérkeztét, amikor a szónokok minden elfogadható oldaláról üdvözlik. — Most már lejöhetsz, add ide a kezed! Persze csak a kabátujjat adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben. . — Gyere hát, nem hallod? — rántotta meg a tanitó ur mosolyogva a kabátuiat. — A nagyságos ur akar megsimogatni. Egy nagyságos ur volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor IIolló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már simogatott: > — Gyere, kis pajtás, majd leveszlek. — Nem... nem ereszt a lábam, — motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan ugy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz. — Mi a macska? Nem ereszt a lábad? — nevetett Holló s erősen magához rántott. Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajditottam magamat, még pedig Jó kiadósan. . — Jaj, jaj, jaj' ne bántson I A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez és — Berta kisasszonytól hallottam ezt később — vérehagyottan emelkedett föl. — Szent Isten, ennek a kis gyereknek odafagyott a lába a kőhöz I A másikat már övatosan engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csizmácskákban léptem a közszereplés terére s azért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott is hozzál apasztott a kőhöz. — Sebaj, kikerül a maga foltjából, — nyomogatta a lábam Sor doktor ur, ahogy ott feküdtem összeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor ur, hogy a kenyérsütögető asszony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne elszalajtani Deskóért, a városi előfogatosért. És így ültem életemben először url hintón, amely csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskunok és a berlíner-kendős asszonvok sokadalmában, akik eltűnődtek a templom-téren, meg a világi dolgok változandóságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságlól és dicsérték a szép uri kitalálást, különösen a női nemen levők, egy-két öreg szüle azonban elégedetlenül reszkettette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát csinálnak és szavazatot tartanak az oltár előtt. — A mi kis fiunk volt az, sógorasszony, — próbálta mentegetni apám, anyám az urakat, ha ismerőst láttak egy-egy tanakodó csoportban. De aztán felhagytak a népek fölvilágositásával, mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek, hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent napon? Majd éppen az ő gyereküket karol, ják fel az urak Krisztus urunknak áldott születésén. Nagyon fehérképü volt a fiatal, aki papolt, a szaván is érzett, hogy mandulával etetik azt otthon, bizonyosan valami nagy nembül való úrfi volt, ugyan uri kisasszony is lehetett, mert nagyon sergette-pergette magát Én pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségbői, amellyel bevonultam a Daru uccába csak azt ¿reztem, hogy parázs sütögeti a lenyúzott talpaimat És akkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli Isten is, akt más. mint az az Isten, aki a nyarat mosolyogja,