Délmagyarország, 1929. december (5. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-25 / 294. szám

* DÉLMAGYA «ORSZÁG 1020 december 2o. vagy súlyosan fámadott gazdálkodásának. Hiába van meg hozzá a nagy többségben rejlő fizikai ereje, megakadályozza az egysé­ges fellépést az egyének lelkében tiltakozó ízlés és jelentkező lelkiismereti felelősség. Ugyanakkor a társadalom minden rétegét sohasem tapasztalt ellenzéki szellem hatja át. Szabad-e megengedni ilyen körülmények között, hogy a demokratikus és liberális pol­gári elemek képviselői ugyanazon városi kö­zületen belül szétszórtan, sőt ellenségesen áll­janak egymással szemben? Kinek — minek az érdeke ez? Hiszen itt nincsenek jelen az or­szágos politikában fellelhető ellentétek. Az országos politika ellenzéki frontján meglevő nehézségek éppen abból erednek, hogy az egyes párttöredékek nem az országos, hanem a helyi szempontok előtérbe tolásával akarják szolgálni az elvi szempontból különben egy­séges demokratikus politikát. Erről Szeged város belső életében nem lehet sző. A nagy elvi kérdésekben és a városi politikának rész­letkérdéseiben a jelenlegi kormányzó párt­tal szemben a polgári pártok részére az egy­séges alap adva van. Adva van az egységes választó polgárság is. Megvagyok győződve, hogy ma már nemcsak a városi lakosság, hanem a tanyai polgárság soraiban is él az az ellenzéki szellem, amelynek ébrentartása ¡és a gyakorlati alkotó politika terén való érvényesítése a liberális vezető politikusoknak közös feladata. Ezt a feladatot azonban csak akkor tölthetik be, ha az egyesülés által meg­dönthetetlen tanúbizonyságot tesznek amellett, hogy saját maguk is bíznak ezeknek az esz­méknek igazságában ós jövőjében. 'Amikor az országban a legnagyobb" volf a gyáva csüggedés és a közélet kérdései iránt szinte gyógyíthatatlannak látszó fásultság, Szeged város polgársága fényes tanújelét adta a szabadelvű és demokratikus eszmékhez való tradicionális ragaszkodásának. Megvagyok győződve, hogy ez a lelkesedés a nyomasztó gazdasági viszonyok dacára épp ugy él ma is Szeged város polgárságában, mint 1922-ben, amikor először volt alkalmam látni ennek a nagyszerű elvhűségnek megnyilatkozását. Ezekre a közös emlékekre hivat­kozással kérem Szeged város liberális politikusait, hegy íe­remísék meg ufra a szegedi egységes liberális pórloí. Tartoznak ezzel a múltnak és jövőnek egy­aránt. De tartoznak ezzel ennek az elnyomott generációnak is, amely aggódó reménykedés­sel ncz arra a néhány városi gócpontra, ahol a titkos szavazás utján még hangot kaphat az alkotmányos szabadsághoz való ragaszko­dás és a demokratikus uralomért való sóvár­gás. Elég nagy 'és történelmi feladat, amely meg­érdemli, hogy, közős jóakarattal valóra vált­(O. M. T. K.) M.75 pastőrözött tej­szükségletéi naponként pontosan házhoz szál­lítják, ha megrendeli 15-48 telefonszámon. sák . ne csak az én kérésemet, de megvagyok győződve, a szegedi polgárság parancsoló kí­vánságát is: a liberális párt egységéi. Gaspari bíboros államtitkár utóda: Pacelli, a volt berlini nuncius Megdőllek a hercegprímásról ierjeszíell kombinációk (Budapesti tudósítónk telefonjelentése.) Rómából jelentik: Monsignore Pacellit, a volt berlini pápai nunciust, bíboros államtitkárnak nevezték ki. A távozó Gasparri helyébe tehát Pacelli kerül, amivel aktualitásukat vesztették azok a kombinációk, hogy az uj bíboros államtitkár Magyarország hercegprímása lesz. A nyugalomba vonuló Gasparri villát kapott ajándékba a pápától, oda fog költözni. Pacelli kinevezése egyházi és politikai körökben álta­lános megelégedést váltott ki. Január 3-án Hl össze a második hágai konferencia lBudapesti tudósítónk telefonjelentése.") i órakor ül össze. Briand külügyminiszter ma Párisból jelentik: A francia külügyminisz- j Jaspartól, a konferencia elnökétől táviratot térium hivatalosan közli, hogy a II. hágai I kapott, a konferencia megkezdésének időpont­konferencia január 3-án, pénteken délután 5 | járóL Vakmerő álarcos beíörők a belgrádi kereskedelmi bankban '(Budapesti tudósilónk telefonjelentése.) Belgrádból jelentik: Alig száz lépésre a belg­rádi rendőrigazgatóság épületétől, az elmúlt éjszaka betörők jártak egy nagybank épületé­ben, ahol egész éjszaka zavartalanul dolgoz­tak. Hat álarcos férfi hatolt a belgrádi keres­kedelmi bank épületébe, megkötözték a ka­pust és revolverekkel kényszerilették az in­spekciós hivatalnokokat a oáncéltsrem ajtói­nak felnyitására. A páncélszekrényeket azonban primitív szerszámaikkal nem tudták felfeszíteni és haj­nalban minden eredmény nélkül eltávoztak. A rendőrség hajszolja a betörőket. Szép karácsony szép zöld fája... Irta: Móra Ferenc. Negyvenkét esztendeje ismerem s azóta tartom vele a haragot Nyolcéves voltam, a harmadik ele­mibe jártam és először léptem a közszereplés te­rére. A közszereplés tere az öreg-templomunk volt Uri divatot kezdtek a városunkban, kará­csonyfát állítottak föl a szentélyben, az oltár mellett s kei-estek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsön kérni, futotta a lds-kunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszt­hatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon ka­maszollották, a harmadikat csak segédlettel lehe­tett volna a karácsonyfa alá állítani. Tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki az orrocskáját rendbe tartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalomnál. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sirva, hanem köhögéssel segí­tenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad-fekete hajam s csengett a hangom, mint valami uri kisasszonyé. — Aztán nem félsz majd, kis fiu? — emelte fel az állam valamelyik tanító ur. — Nem félek én, csak a kutyáktól, mondtam önérzetesen s kicsit halkabbra vettem a szót — meg a bakteroktól. Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a temp­lomba s kezembe adták a köszöntő verset, amit Fehér tanitó ur irt, Isten nyugtassa a haló porá­ban. Szép hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is eltudom mondani, ha majd odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanitó úrral. Szép karácsony szép zöld fája, Mondsza csak, honnan jővelf Sok ilyen sose hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza, meg a jövel s ezekkel ríkattam med legjobban a Daru-uccai nemzetet a próba­szavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyant mond, amit maga sem ért Minden program szerint ment, még az idő is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reg­gelére akkora jégcsapok lógtak a tetőnkről, hogy a feldobott sapkámmal le birtam törni a hegyü­ket Azóta se szopogattam jégcsapban olyan jó­ízűt. Olyan rohadt zsindely-zamatu volt, amilyent semmiféle cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette és nagy önbizalmat csepeg­tetett belém. Kezdő szónokoknak nagyon ajánl­hatom, a jégcsapaszopogatástól elmúlik minden lámpaláz. Azt nem vettem észre az uton, hogy fáznék, mert szegény édesanyám rám adta a nagykendőjét, csomóra kötve hátul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat, meg az államat harapdosta a hideg. De hát ez nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cine­gét fog. A tanítóké, tanítónőké is azt fogott, akik az iskola sarkán topogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam a Honthy Berta kis­asszony áldott szeme. — Attól félek —• mosolyodott el, mikor meglá­tott —, hogy ez a kis gyerek egv kicsit túlozza a rongyosságot Mégis csak kellene rá valami kabátot adni. Mindenki igazat adott neki, de hát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szente tanitó ur elvisz a ,Stross szomszéd boltjába és ott fölruháznak a Jézus nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az iskolaszolga ott ment el mellet­tünk, sietett a templomba, perzsia-galléros ün­neplőben. Nagyon mogorva öreg férfiú voit, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelkét. — Én odaadhatnám a gyerkőcének addig a be­kecsemet, — mondta egy kicsit vontatva, mintha csudálná önmagát. — No, ezt megfizeti a jó Isten, Károly bácsi, — repkedett Berta kisasszony s mingyárt neki­fogott kigombolni a jó embert a 'bekecsből. — Jaj, "kérem, én nem ezt gondoltam, — hőkölt vissza ijedten az öreg ember, — hanem a hétköz­napiét Már hozom is, kérem. Hát nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót. Azt, ami­be söpreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Rám is adták és bizonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki nfbsolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizmácskám hegye látszott ki be­lőle,.- a kezem pedig egyáltalán ki se látszott, a kezem feje a könyökéig érhetett- Arra is emlék­szem, hogy nagyon finom petróleurn-szaga volt az el»ő uri kabátnak, amit visell-m, egész más, mint az otthoni petróleumé, — ma is mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor díszmagyart látok. A zsúfolt templomot se felejtem el soha, ahová alig tudtunk utat törni, elül az uri rendek, aztán a subás, ködmönös kis-kunok, aztán a berliner­kendős öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácson:, i früstökével, a mézes-foghagyinával, — olyan nagy volt níinden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza tanitó urnák is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a szentélybe és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral. — Székre kellene állítani ezt a hüvelykmatv't hiszen igy egész elvesz! Szólították is a harangozót, de az vállvonogalás­sál felelt a sekrestyeajtóból. Emberhalál lesz ab­ból, ha ő megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom