Délmagyarország, 1929. február (5. évfolyam, 27-49. szám)

1929-02-09 / 33. szám

S2COEO: szerkesztőség: Somogyi oeca 22.1. em Teleion: 13—33. - Kladóhlvntol, hDlMönlcönyrlAr «a (egytroda i Aradi ucca S. Telefon; 50». Nyomda i LCw llpói ucca IO. Telefon • le -34. «»«»«• Szombat, 1929 február 9 ••• V. évfolyam 52. szám MAKÓ : Szerkesztőség és Idadóhlratal s Url ucca O. Telelom 131. szdm.« » « » « »» HÓDMEZŐVÁSÁRHELY: Szerkesztőség «s kiadóhivatal: AndrAssy ucca 23. Telefon: 49 szAm. «•» « » „ » nw t< „ . Előfizetési Ara havonta 3-2U vidéken és a (Óvárosban 3-©Q. KUlftSldOn Ö 40 pengő. Egyes sz&m ÍO, vasár- és Ünnepnap 24 itllér Hálcosi Jenő fiaiul a. Csal; shakespearei szavak illenek a fhaketpearei hőshöz. »Fujj szél, szakadj meg, fájj, dühöngj. Vihar s zápor omoljatok le, mig a tornyot s a szélvitorlát elsülyesztitek/« Most clsülyesztették. Elsülyeszt ették a magyarság tornyát és vitorláját, kilopták az életet Rákosi Jenő testéből. 6 volt a *torony 'és a vitorlás. Csapkodhattak a hullámok körülöttünk, a történelem hullámai, amivel idegen istenek bosszulták meg vétkeinket s a gyűlölet hullámai, miket botorul és gonoszul magunk csapkodtunk fel véres kezekkel, — nem veszthettük el addig a reményt, amig előttünk tündökölt. előttünk fénylett a magyar sors világító tornya. Bennünket lökdöshettek a szennyes habok jobbra és balra, örvény elkaphatott, szelek labdázhatta!; velünk, kavaroghatott és sistereghetett a magyar élet: egyetlen szilárd pontja mégis volt, egyetlen mozdulatlan pontja mégis maradt, a »Mont-Blanc ember« — Rákosi Jenő. A jobboldalon volt s a baloldalra került, pedig mozdulatlan maradt. Körülötte keringtek bolygók és holdak, tlopott fények« o'5 topott dicsőségek, ő volt szeretetünk szive, hitünk keresztje, reményünk horgonya, a világítótorony s a vitorla, amelyik vészen és viharon, öldöklésen és örvényen keresztül, véres mezők ós sivatag-reménytelenségek felett szállt-szállt a boldog magyar feltámadás felé. A magyar imperializmusnak volt vezére és harcosa a csonkitatlan országban, a húszmillió magyar hitének lánglelke, apostola. S amikor ugg látszott, hogy rombadőlt minden, amiért élni érdemes és küzdeni méltó volt, amikor még a tízmillió magyar is szétszóródott a magyar vétkek szélrózsájának minden irányában, akkor Rákosi Jenő, mint a varázsló Prospero, »egy égi dallamot hívott elő«: a magyar revízió égi dallamát. Nem egy fejjel, de egy szobortalpazattal emelkedett ki kor. társai közül ez a veterán óriás. Kortársai a fültörekvő, a boldog ünneplésben delelő s a lehanyatlott sorsú Magyarország népe volt; három generációt vezetett, három grnerációt tanított, három generációt neveli az örök ma. gyár sors elmúlhatatlan hitében. Nomád népek között vannak napimádók: 6 a magyar sors imádója volt. S minél több csapás alázta meg, minél több tragédia sötétült erre a sorsra, a hivő lélek annál nagyobb erővel kapaszkodott hozzá az imádat alázatával s a vigasztalás irgalmával. S abban a korban, amikor »minden harmadik gondolat már a xirgödöré*, ő még tudott nemcsak uj útra lépni, uj feladatot vállalni, de uj útra tudta terelni a magyarságot. Áldott élete utolsó éveiben mintha kidobott volna mindent lelkének kincsesházából s i>letörölt mindent emlékezete lapjáról, könyvek tanácsit, képet, benyomást«, hogy annál osztatlanabbal, annál maradéktalanabbul, annál tökéletesebb áthar sonulással adhassa magát át uj missziójának: a magyar revízió ügyének. Ki gyászolhatja komorabb gyásszal s keserűbb bánattal? Az irót, az újságírót, a publicistát, a kritikust, a drámaírót, az eszletát, a közélet vezérét illeti-e több cipruság? Nem vetélkedhetnek Rákosi Jenő frissen ácsolt ramtala mellett az érdemek, melyek egy generáció bűnének feloldozására is dúsan elegendők. Csak a könnyek vetélkedhetnek. Maradt-e még annyi könnyünk, amennyit a kidőlt óriás, a magyar »őserdő díszét megérdemel. tSzaggassunk homlokunkon sebeket, vért sírjunk: letépetett a természet remeke.« Amig testi és szellemi erőt tékozló sorsa gazdaggá tette az alkotóképesség ajándékával, Rákosi Jenő maga volt a szünettelen munka, a meg nem álló kötelességtudás. tReá, — mint az öreg Kentre, — nagy ut várt, melyet tenni kellett* s tette nyolcvanhét éves korában is magyarul és férfiul az utolsó pillanatig, ameddig da mester hio s nem mondhatott nemela. A magyarság Prospero ja volt 6, a nagy va rázsló, akinek mását Shakespeare lángesze is méltónak tartotta arra, hogy ajkára adja a maga emberi szavait. A nagy varázsló volt, aki romokból is légvárakat épített számunkra, rongyokból hermelinpalástot terített ránk s a feltámadás hitének mannájával táplálni tudta a kétségbeesés és vigasztalanság elesettjeit. Nem is eshettünk kétségbe, ha ez a szent veterán még tudott hinni, nem lehettünk kis hitűek, ha Rákosi Jenőben lobogott, lángolt, perzselt még a hivő, a bátorító, vigasztaló és teremtő lélek. A magyarság lelkébe zárja legnagyobb jóltevőjének elmúlhatatlan emlékét. A földel gazdagítani fogja megszentelt teteme s a magyar szétlemiséget megtermékenyíteni — per saecula saeculorum, — örökéletű munkája és halhatatlan példája. Az energia nem vész el, csak átalakul. Mindannyiunk ereje edzettebb, mindannyiunk elhatározása keményebb, mindannyiunk munkája áldozatosabb lesz, mert, mint az Ur testét és vérét, meg kell osztanunk magunk kőzött azokat a kincseket, amelyeket Rákosi Jenő elpusztíthatatlan örökségül adott át a magyarság egymás nyomába lépő nemzedékeinek a mai naptól a boldog feltárnaddsig. Asz utolsó óráit Budapest, február 8. Rákosi Jenő, a legnagyobb magyar újságíró pénteken délben hónapokon át tartó betegeskedés után meghalt. A magyar társadalmat lassankint ugyan előkészítették Rákosi Jenő súlyos állapotára, de még a csütörtöki jelentések is arról szóltak, hogy a nagybeteg publicista állapota változatlanul súlyos, de katasztrófától nem kell tartani. A napok óta tartó legyőngülési folyamat azonban az utolsó huszonnégy órában olyan rapid tempóban fokozódott, hogy Rákosi Jenő csütörtökön délután mély álomba merült, amelyből többé nem volt ébredés. Minden agónia nélkül halt meg Rákosi Jenő, nem szenvedett egy percig sem és halálát nem is vették azonnal észre, csak később állapította meg a kezelőorvos, hogy a szívverés megszűnt. Rákosi Jenő néhány hónappal ezelőtt bűit lyosbodott, amihez szivkomplíkációk járultak, amivel az aggastyán ntka erős szervezete sem tudott megbirkózni. Az utolsó szegedi ul Rákosi Jenő utóljára a mult év nyarán járt Szegeden, amikor a Magyar Újságírók Egyesületének szegedi usztálya ünnepélyes keretek között megalakult. Rákosi Jenő friss erőben autón jött le Szegedre s remek beszéddel üdvözölte szegedi kollégáit Az ősz publicistát a szegedi újságírói kar meleg ünneplésben részesítette, az ünnepi banketten pedig dr. Somogyi Szilveszter polgármester és Móra Ferenc méltatták nagy érdemeit, kiváló egyéniségét. Móra Ferenc költői szárnyalású beszédére az ősz újságíró azonnal válaszolt, elragadva a bankett összes résztvevőit. Szegedi útját azzal fejezte be, hogy délután fiatalságra valló lelkesedéssel kiment Újszegedre és végigmeg. Az influenza később tüdőgyulladássá su- j nézte a Bástya—Hungária futballmérkőzést A résssvét Bethlen István miniszterelnök a kőwetkező részvéttáviratot intézte dr. Rákosi Gyulához, az elhunyt fiához: »Megilletődéssel értesültem nagynevű édesatyja, Rákosi Jenő elhunytáról. Az ő halála pótolhatatlan vesztesége az egész magyar kőz. életnek, különösen a nemzeti újságírás szellemének. Kérem tolmácsolja az egész mélyen sújtott családnak a magyar kormány nevében is kifejezett őszinte részvétem nyilvánj§ fását. Gróf Bethlen István.« Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a a következő részvéttáviratot intézte az elhunyt fiához, Rákosi Lajos földbirtokoshoz: »Rákosi Jenő elhunytával a magyar művelődést pótolhatatlan veszteség érte. Szolgáljon a gyászoló családnak vigasztalásul, hogy mély fájdalmában az egész nemzet osztozik. Gróf Klebelsberg Kunó-a Az újságírók gyásza A magyar újságíró egyesületek ma délután 4 órakor Márkus Miksa udvari tanácsosnak. a Magyar Újságírók Egyesülete elnökének elnöklésével együttes értekezletet tartottak, hogy kifejezést adjanak Rákosi Jenő elhunyta feletti fájdalmuknak. Márkus Miksa elérzékenyült hangon emlékezett meg Rákosi Jenő haláláról. — Rákosi Jenő láttára — mondotta —, amikor már tul volt a 80 éven is, senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a kivételes ember egyszer itt fog hagyni bennünket örökre. Most mégis megtette, ha ránk, újságírókra gondolt, bizonyára nem szívesen, mert az utolsó pillanatig éreznie kellett, hogy mi újságírók mennyire szeretjük őt é$ mennyire nélkülözni fogjuk, amikor ott lesz a iobb hazában. Sziklai János, az Otthon írók és Hírlapírók Körének alelnöke a kör tagjainak érzelmeit tolmácsolta, rámutatva arra, hogy 3S éve immár, amióta Rákosi Jenő az Otthoni rövid idő alatt híressé, virágzóvá és tekintélyessé tette. Az irodalmi testületek, az Akadémia. a Kisfaludy Társaság már sokkal réV