Délmagyarország, 1928. december (4. évfolyam, 272-294. szám)

1928-12-25 / 291. szám

1928 december 25. DELMA G Y A ROTtSZ AG 37 4 tudás fájának, almája ina : H. G. Wells — Meg kell szabadulnom tőle! — szólalt meg egészen váratlanul a férfi a szakasz túlsó sarkában. Mr. Hinchliff ugy bámult oda, mintha nem értette volna egész tisztán, amit útitársa mondott Diáksapkájának gyönyőrüségteljes szemléletébe volt elmerülve, amelyet spárgával erősitett hozzá utazótáskájának füléhez. Ez a diáksapka volt újonnan megszerzett akadémiai és pedagógiai állásának látható jelvénye, — ennek a diáksapkának gyönyőrüségteljes szemléletébe és az örvendetes előérzetekbe volt elmerülve, melyeket ez a látvány belőle kiváltott. Mr. Hinchliff ugyanis épen most iratkozott be a londoni egyetemre és mint kisegítő oktató kapott alkalmazást a kolmwoodi gimnáziumban, — ami mindenesetre a nagyon irigylésreméltó állások közé tartozik... Szemét útitársára meresztette. — Miért ne szabadulnék meg tőlel — mondta amaz. — Miért ne szabadulnék meg tőle! Miért? Nagy, sötét, napbarnított, de vértelen arcú egyén volt Karját keresztbe öltötte és lábát a szemben levő ülés párnájára helyezte. Vékony, fekete bajuszát tépdeste és lábát nézegette. — Miért ne? — ismételte. Mr. Hinchliff köhécselt Az idegen föltekintett — sajátságos, sötétszürke szeme volt — és majd egy percig merően vizsgálgatta Mr. Hinchliffet Tekintete növekvő érdeklődést árult el. —• Igen, — mondta nyomatékosan. — Miért ne? Véget vetek az egésznekI — Azt hiszem, hogy nem értem önt egészen, — mondta Mr. Hinchliff és ismét köhécselt — Nem ért engem egészen? — kérdezte az idegen gépiesen. Tekintete Mr. Hinchliffről a feltűnő módon kirakatba helyezett táskára és diáksapkára és onnét ismét Mr. Hinchliffre vándorolt — Olyan szaggatva méltóztatik beszélni, — mondta Mr. Hinchliff mentegetőzve. — Miért ne beszélnék igy, — mondta az idegen gondolataiba elmerülve. — Ön diák? — fordult azután Mr. Hinchliffhez. — A londoni egyetem külső hallgatója vagyok, — mondta Mr. Hinchliff alig palástolt büszkeséggel és idegesen nyúlkált nyakkendőjéhez. — Szóval a tudás keresője, — mondta az idegen ¿s hirtelen levette lábát az ülésről, öklét a térdére támasztotta és ugy bámult Mr. Hinchliffre, mintha soha életében nem látott volna még diákot. — Igen, — mondta azután és kinyújtotta a mutatóujját Azután felállt, levette táskáját a hálóból és kinyitotta. Valami kerek dolgot szedett ki belőle, amely egész csomó ezüstpapirba volt burkolva és gondosan kezdte kigöngyőlgetni. A tárgyat odatartotta Mr. Hinchliff elé. Kicsiny, nagyon sima felületü, aranysárga gyümölcs volt a kezében. Mr. Hinchliff kitátotta a száját és szemét — Ez itt, — mondta a csodálatos idegen nagyon lassú hangon, — a tudás fájának almája. Nézze meg jól... kicsiny, fényes és csodálatos... a tudás... és önnek adom. Mr. Hinchliff agya egy pillanatig lázasan működött, azután megtalálta a kielégítő magyarázatot: örült! Az egész helyzet egyszerre világos volt előtte. Az őrülteket jóhangulatban kell tartani. Fejét kissé féloldalra hajtotta. — A tudás fájának almája, — ismételte és ügyesen játszott érdeklődéssel nézte a gyümölcsöt és útitársát. — De miért nem eszi meg ön? És ha szabad tudnom, miként jutott hozzá? — A legérdekesebb, hogy sohasem szárad őszsze. Én már három hónapja hordom magammal. Még mindig raayogó, érett és kívánatos... Ön is láthatja. Kezét a térdére fektette és töprengve nézte & gyümölcsöt Azután ismét a papírokba kezdte begöngyölni, mintha letett volna az elajándékozás gondolatáról. — De hogy került ez a gyümölcs önhöz? — kérdezte Mr. Hinchliff. — És honnét tudja, hogy Éez csakugyan a tudás fájának gyümölcse? — A gyümölcsöt három hónapja kaptam egy ital vízért és egy falat kenyérét, — mondta az idegen... Az ember, akitől kaptam, örmény volt. Örményország! Örményország a legcsudásabb ország valamennyi között a föld kerekén. Ott van megtnnig is épen Noé bárkáia. eltemetve az Ararát hegyének glecserei alatt... Az én emberem, akit a kurdok megtámadtak, másokkal együtt az elhagyott hegyvidékekre menekült Üldözőik elől menekülve magasan £y hegycsúcsok között egy szakadékba jutottak, melynek zöld füve olyan éles volt, mint a kés pengéje és véresre sebezte, aki belelépett. A kurdok azonban közvetlenül mögöttük voltak és nem volt más választásuk, minthogy a fűbe gázoljanak. A legrettenetesebb az volt, hogy az ut amelyet vérük hullásával tapostak ki, üldözőik számára vált járhatóvá. Az összes menekülőket megölték, kivéve az én emberemet és még egyet. Hallotta barátainak jajkiáltásait és a fü zizegését az üldözők körül... magas fü volt ugyanis, embernél magasabb... tökéletes csend volt körülötte. Nem értette, hogy mi történt Véresen menekült tovább, míg egy mélység fölött meredő magas sziklafalhoz nem jutott. Onnét látta, hogy a fü lángban áll és a füst fátyol módjára választja el őt ellenségeitől. Az idegen elhallgatott — És? — kérdezte Mr. Hinchliff. — És azután? — És akkor ott állott a beretvaéles fűtől rongyosan és véresen, a sziklák ragyogtak a délutáni nap fényében az ég olyan volt, mint az olvadó érc, a füst pedig egyre jobban közeledett. A menekülő nem mert ott maradni. Nem a haláltól félt, hanem a kínzásoktól. Messziről, a füstön túlról, hívásokat és kínzásokat hallott Tovább ment tehát, felkapaszkodott a sziklák kőzött egy kürtőn, — a száraz cserjék tüskék módjára sebezték, — azután áthaladt egy gerincen és meg volt mentve. Ott talált társára, egy pásztorra, aki szintén megmenekült. A hideg, éhség és szomjúság nem volt olyan borzasztó, mint a kurdok és még feljebb mentek, a hó és jég birodalmába. Három egész napig vándoroltak igy... A harmadik napon látomásuk volt. Éhes embereknek gyakran vannak látomásaik, de hát itt van ez a gyümölcs! Az idegen a begöngyölt gömböt maga elé tartotta. — Hallottam a többi hegy llakóktól is, akik szintén tudtak a legendáról. Estefelé volt, a csillagok éppen feljöttek, mikor egy csúszós hegylejtőről óriási sötét völgybe jutottak. Mindenfelé különös formájú, elcsenevészedett fák nőttek és a fákon, mintha megannyi kis világító bogár lett volna, csodálatos, sárgás fénygömbők lógtak. Egyszerre nagyon messze a völgy kivilágosodott Sok, sok mérföldnyire aranyos fény lobbant fel és a láng lassan feléjük közeledett A fák sötét feketén váltak el tőle és az aranyos fény a két embert is elöntötte. Megismerték a hegyi legendákat, tudták, hogy az Éden kertjét pillantották meg, vagy a kert kapujának Őrségét és holtra rémülten borultak arcra. Mikor ismét felmerészeltek tekinteni, a völgy megint sötét volt, de csak rövid időre, azután újra megjelent a fény, ezúttal mintha égő borostyán lett volna. Ekkor a pásztor felugrott és nagyot kiáltva, lefelé rohant, a fény irányában, de a másik férfi nagyon félt és nem merte követni. Megrémülve, reszketve és megzavarodva nézte, amint társa a közeledő fénynek elébe rohant De alig tett a pásztor néhány lépést, mikor menydörgésszerü zaj hallatszott, láthatatlan szárnyak csattogása töltötte be a völgyet és lélekzetfojtó. nyomasztó aggó! i ELMAGYARORSZAG • Szerkesztőség: Somogoa a. 22.1, em. n Teleion: 13-33. DELMHGYARORSZDG nieaonivotas: araas ncca ». szám. Telefon: 30«. 0 ELMAGYARORSZAG | Nuomda: LOw Opóí ncca 19. szám. g Telefon: 16-34. | i ELMAGYARORSZAG | KiHcsOnhOngvtár: Aradi ncca S. sz. a Telefon: 30«. i l ELMAGYARORSZAG Je&tfroda: Aradi ucco 8. SZŰIIL | Teleion: 34№. s • 1