Délmagyarország, 1928. december (4. évfolyam, 272-294. szám)

1928-12-25 / 291. szám

1928 december 25. í)ÉT,MAfíVÁRriPS7 4G 33 Rékcssolc möoiSli Harminc napig magánzárkában a Markc-uccal fogházban RéssIeíeSt egy ujs&gfiró naiplojegy^etlelíől Irta: Vér György Második nap. Babrálok a7 ággyal. Valami nincs rendben. Piszkálom a csavarokat. Vagy öt percig tart igy. Nem tudok lefeküdni, le kellene hajlani az egyik rácsát, hogy elég hosszú legyen. De elakadt vakho-y egy csavar. Nézem jobbról, nézem alulról, alábirok. Dühös vagyok. A csavar miatt nem tudok lefeküdni. Kihez forduljak most, kihez szóljak, anikor rámcsukták a vasajtót és r.incs ember, aki hallana. Már-már kétségbeesem, hogy virrasztani fogok az első éjszakán. Akkor ,ahogy néze~etem, verem, piszkí om az ágy szögeit és a csavarokat, ahogy háttal állok a vaskapunak, egyszerre — mint valami kisértet láthatatlan messziségből, vagy érzékeihetetlen közelségből — megszólal egy lassú bariton: — Azt a vasat tessék leengedni! Megrémiteí ek e szavak. Hátra sem fordulok, leengedem a vasat és az ágy széjjelnyilt. Ekkor halkan valami kösöznetet mormolok a rémületben. Észrevetíek. Meglestek. Ez az első érzés a fehér cellafa'sk rémületében. Mint a tolvaj, akit észrevettek. Mint a diák, aki csal. Meglestek... Mégsem vagyok egyedül e kiáltó egyedüllétben és o vigasztalan falak között. Nem merek mozdulni, hátha még mindig lesnek, báths á.ják minden mozdulatom. Állok az ágynál a rémületben és piszmogok a párnával, hogy ne kelljen tenni semmit. Hogy ne kelljen megmozdulni. És rájövök lassan. Az őr sétál a folyosón és a kis szűrőn benézett az én cellámba is. Hangtalanul jár döngő bakkancsaival a vasfolyosókon. Senki sem veszi észre. És ő megles minden mozdulatot. Rémes érzés. Nem vagyok egyedül e kíméletlen magányban! Itt élek bezárva és lelakatolva — mint egy nyitott könyv. Az őr mindent lát. Védtelen vagyok. Sokáig hánykolódom a szalmazsákon. Nem tudok szabadulni ettől a rémülettől. A fejemre húzom a pokrócot. Legalább ne lássanak, ha fekszem. Ha lehunyom a szemem. Az őr cellától celláig jár és beles minden szűrőn. Most én lestem meg... Olyan csöndben, olyan lélekzés nélkül vagyok, hogy hallom minden hangtalan mozdulatát. Most megint én nálam van. Félretolja a les takaróját, benéz. Látja, hogy mozdulatlan vagyok. Bizonyára alszom. És szó nélkül leoltja a villanyt. Engem már elintézett. A homályos, magaslati ablakon benéz a hold. Megnézem az órát. Kilenc. És most kezdem érezni, hogy délután háromtól nem volt cigarettám. Mintha a szájam teli lenne minden lenyelt étel nyomasztó izével. A kenyeret érzem, most a szalámit és az almát. Aztán összefut minden. Ott gomolyognak az izek a nyelvemen. Ninics dohány. Nincs bláz. Nem tudok emészteni. Nem tudok megszabadulni az izek goniolyától. Kint a folyosón sétálnak az őrök. Lent is, fönt is. A harmadik emeleten is, ahol asszonyok vannak. És kattog néha egy villany. Az őr ott is végzett, benézett a nyíláson és eloltotta a lámpát. Már alig lehet világos valahol. Lent az udvar keramit kövén is vigyáz egy őr. Ugylátszik, fázik. Veri a bakkancsait az őszi éjszakában és nagyokat köhög. Kifújja az orrát, ez a trombita felveri az éjszakát. Fél tizenkettő van. Látom az órát a holdnál. Nem *udok aludni. Hiába erőszako'om le a szemem, nem akar ragadni. Nem akírok gondolni semmire. Most egy íogolytárs köhécsel át a falakon. Számo'ni kezdem, hol lehet. Talán már tüdőbaja van Talán még tíz éve van hátra. Nem lehet aludni. És hirtelen e nyomasztó, alvásnélküli első éjszakán belenyi'a! a fogam. Gyors, villámos, | kömyeztető fájdalom. Ég az arcom. Ráhúzom a pokrócot. Ráfekszem, összeszorítom a fogamat. Hiába. Sajog. Otthon ilyenkor már kiáltanék és sok orvosságot vennék. Itt halleatok. És szenvedek a takaró alatt. Ez a szenvedések háza. És ez megnyugtat. De megint belekap a fájdalomvillám. Élesen. Mint egy csengő. Ez a kétségbeesés. Nincs senki, akinek szólhatnék, nincs senki, aki segíthetne rajtam. És a sajgó fájdalmon tul belémnyilal: mi lenne itt, ha most a vak- v' belem gyulladna r.ieg... Nincs senki, aki föl- ' segítene, alá bevo->.320103 a műtőbe. Várni kellene reggelig, míg rámnyitják az ajtót... Mi 1 lenne addig. Megszűnne minden. A fogamat mosi nem érzem, de fáj a vak- 1 belem... Ott lent, jobb oldalon, a lágyék fö- 1 lött. Nyom. Fáj. Talán már szúr is. Épen jgy fáj, mint a kórházban, mikor egy régi barát ágyaszélén ülök, akit tegnap operáltak és aki elmeséli, hogy történt minden. Átvettem a fájdalmat. Fekszem itt e rémületben és szúr a vakbelem. Mi lesz velem. És a kimerültségtől most elnémít az álom. Nem tart soká. Valami kinyitotta a szememet. Figyelek. Valami felkeltett. Egy kakas kukorékol az udvaron! És félnégykor fölzavarja a szegény foglyot. Nem volna szabad itt az egész környéken kakasokat tartani. ötkor megszólal a harang. Valami üstöt, vasat, vagy micsodát vernek a folyosón. Kábán, aléltan fékszem és mozdulatlanul. Tudom, hogy ez mit jelent. Biztosan fel kell kelni. Nem mozdulok. És a kábulatban lassan tudomásul veszem, hogy éled a börtön. Nyújtózkodnak. Köhögnek és dideregnek. Valaki már mosdik. Reggeli hideg van. Aztán papucsaikban ,bakkancsaikban végigtopognak a döngő folyosón. Munkába mennek. Háromnegyedhatkor fölvillan a lámpás és kicsapódik a vasajtó ablaka. Egy redetL reggeli hang szól be: — Öt óra elmúlt! Mi lesz! Kábán válaszolok: -- Igen. És feltápászkodom. Nagyon fáradt vagyok. Jön a házimunkás, illedelmesen jóreggelt-et kíván és mosdóvizet hoz. Nom is tolvaj. Rendes fiu. Jön megint a rekedt, reggeli hang. Kinyitja az ajtót. Az uj kulcsár. Most kelt föl. Bajuszkötő húzza ki az arcát. És érdeklődik. Ugylátszik megint vétettem a rend ellen. — Honnan jött? — kérdi. Értelmetlenül nézek rá. Majdnem azt mondom: a városból. — Körözőlevél volt, megtalálták? — kérdi tovább. A rendőrségről? A Gyűjtőből? — Jelentkeztem az ügyész urnái, — mondom. — önként jelentkezett! és érzem, most nagyott nőtt a renomém. És megvigasztal még: egy hónap! Semmi az egész. Kis kölni víz illanó illatával leülök az asztalhoz. És rajtakapom magam, amint mélán gondolom: — Egy nap letelt... Még 29 van... Jön az őr, kérdi kell-e leves. Az ablakon kiadom a csajkát, telemeri. És utánatól egy fél kenyeret. Reggelizem. A kenyér fekete és ragad. Nem tudok beleharapni. Összeragadtak az ujjaim. A levest kanalazni kezdem. Ez a »roham-leves«. Tegnr.; reggel óta ez az első meleg korty a számivá. Nem is érzem az izét, — talán nincs is e bizonytalan barnaságu és bizonytalan sűrűségű folyadéknak —. csak a meleget kanalazom és ez jólesik. Megtudom: tiz napig nem hozathatok ebédet. A büntetés első harmadában kincstári kosztot kell enni. Ez nagyon lehangoló és nagyon szomorú. Nem hogy örülne a kincstár, hogy magam tartom el magam. Nyolcadik nap. Kinczek az égre. Előbb hallgatódzom, merre jár az őr, aztán az ablakhoz húzom a padkát és fölmászom rá. Megnézem szomoru-e még az ég. És lehajtom az ablak tetejét. Kivül rácsok vannak, de azért látszik az ég. Szürke. Reggeli. November. És elnézem itt egy kicsit. Ha tudnám mi van azon látnivaló, hogy ég van a börtön fcC3L piios és lakásberendezés! váll . MUvésszi Uiviielü modern huíorolc és s&őnyegelt * Állandó Uiállilás vételkénysszer néllcul * Szeged, S^écI^eiaylHtér 5. szám qPffWV-'-' ' • ni