Délmagyarország, 1927. december (3. évfolyam, 275-299. szám)

1927-12-25 / 295. szám

1927 december1 25. DÉLMAGYARORSZÁG Irta: Peidl Gyula. Aki a formákra és külsőségekre sokai ad és kritika nélkül fogadja a dolgokat, az gyönyörűségéi találhatta abban a beszédben, amelyet a kormányttamogató kereszténypárt egyik kiválósága röviddel ezelőtt a képviselőházban, majd később Szegeden és másutt is elmondott az egyke veszedelme kapcsán, — valamin', abban a válaszban is amelyet cz a beszéd Bethlen miniszterelnökből kiváltott. Hiszen az ilyen kritikátlan ember — és milyen sokan vannak ezek! — azt hiheti, hogy nálunk nemcsak meleg szívvel foglalkoznak illetékesek* a szociális probléniákkal, de nem kerülhetik el figyelmüket a lőntosabb kérdések sem, ha a kevésbé fontosra is ilyen nagy súlyt tudnak helyezni. És — hozzátehetjük — ha szép szavak elegendők volnának ahoz, hogy általuk nagy kérdések megoldódjanak, akkor hazánkban bizonyára nem volnának megoldatlan problémák, mert beszélni — azt tudunk. E sorok irója persze nem kivánja, nem is kívánhatja, hogy akár a kereszténypárt tagja, akár a miniszterelnök olyan témáról és ugy beszéljenek, hogy az őt minden irányban maradék nélkül kielégítse, — sőt fölforgató szociaüstasága ellenére. készséggel kijelenti, hogy átmenetileg nagyon meg volna elégedve azzal, ha az illető urak és egyébb kormányzati és kormányttámogató tényezők a saját szépen hangzó beszédeik — bármiről szólnak is azok — konzekvenciáit levonnák cs kiküszöbölnék azokat a rendszerint tátongó ellentmondásokat, amelyek szavaik és a valóságok között fönuállahak. Sajnos, ennek nem sok nyomát látjuk és ez a nagyobbik baj. Különösen a miniszterelnök ur megpróbálta tkétségbevonni, hogy az egyke gazdasági és szociális okokba torkollik. Azt mondta, hogy erkölcsi okok a döntök s állítása bizonyságául fölhozta, hogy nem a legszegényebbek köy.ött pusztít az egyke veszedelmes kórja. Ila ezzel akár a miniszterelnök, akár más azt kívánná bizonyitani, hogy a szegénységhez közelebb áll az erkölcs, mint a vagyonhoz, ngv ez ellen nekem semmi észrevételem nincsen, de figyelmeztettek arra, hogy ez egyben az erkölcs fündaifaentumának labilitását is igazolja. mert a szegénységtől természetszerűleg szabadulni igyekszik mindenki s ha a fönti tétel igaz, akkor cz az igyekvés, egyúttal az erkölcstől való hienekülést is jelentené. De másrészt azt kell mondanom, hogy az utódok szempontjából sem lehet valami nagyon erkölcsös a sok gyermek abban az esetben, lia azok tisztességes ellátásáról, ruházkodásáról, iskoláztatásáról, egyszóval rendes fölneveléséről a szülők előreláthatóan nem képesek gondoskodni. Azt gondolnám tehát, hogy mindenféle szempontból sokkal okosabb volna ebből az ügyből az. erkölcs. kérdését teljesen kikapcsolni, mint nem odatartozó!, mert ha a szaporodás mérvét az erkölcs kérdésévé tennők, ugy a föl hozott aknái még sokkal furcsább eredményekre is juthatnánk, — távolról sem az ember lévén a szerves élet legszaporább teremtménye. Abban is meg kellene egyeznünk, hogy az erkölcs különben sem valami változhatatlan dogma. Erre sulvos történelmi bizonyítékaink vannak. Egészen közeli időkből származó bizonyítékaink is. Sokan vannak például olyanok, akiknek egészen, más volt erkölcsös 1918 nyarán, mint őszén; megint más látszott nekik erkölcsösnek 1919 tavaszán és ismét más ez év augusztusábau. Pedig nem is uj generációkról, hanem ugyanazokról az emberékről volt sző. Az erkölcs változó valami. Mindig alkalmazkodik az élet különböző föltételeihez és sohasem megfordítva. Akárhogy próbálják is forgatni az egyke vagy egyse kérdését, az igenis 99 százaléknyira gazdasági kérdés. Amilyen mértekben nehezül a megélhetés és amilyen mértékben a gazdasági kényszer elvonja a nőt az otthontól s kenyérkeresővé, házicseléddé és anyává leszi őt egy személyben, ugyanolyan mértékben sulyosodik ez (a probléma. Mit sem változtat ezen a legszegényebbek viszonylagos szaporasága. Ez legföljebb annak a bizonysága lehet, hogy vannak még sokan, akik önmaguk és utódaik tekintetében is teljesen igénytelenek, nélkülözik a legelemibb előrelátást és életstandardjuk is olyan alacsony, hogy ezen a téren sincs mit veszteniük. Ámde egészen kétségtelen, hogy a társadalmi fejlődés törvényei értelmében az embereknek éppen ez a rétege — bár paradoxonnak tetszik: szaporasága ellenére — mindinkább fogy, a probléma súlyosbodik és a gazdasági rendszer átalakításának szükségessége irányában érezteti hatását. Az egyke ellen elhangzott beszédek a meg nem született életeket reklamálják és én azt hiszem, hogy ezekkel a beszédekkel szemben súlyos elleniéiben van az a valóság, Hogy szép hazánkban a megszületett életekel nagyon csekély védelemben részesitik. Magyarország a csecsemőhalandóság tekintetében majdnem az élén halad Európa Összes országainak. Nem a levegőből vett állítás ez, hanem a Magyar Statisztikai Szemle 1927. novemberi számában megjelent hivatalos tidatok bizonyítják, amelyeket pedig legalább is nem szoktak Magyarország hátrányára torzítani. Ebből a statisztikai összeállításból azt látjuk, hogy az egy éven alnli halálozások tekintetében a lakosság lélekszámához víszo-, nyitva az 1922 2t-ik évek átlagában Románia vezet ugyan 7.6 ezrelékkel, de. 23 európai ország közül Magyarország mindjárt utána következik 5.5 ezrelékkel, azután Litvánia 4.6,; majd Csehszlovákia 3.9, Olaszország 3.8, Ausztria 3.2, Németország 2.7,' Finnország 2.5, i Észtország 2.1, Skócia és Lettország egyébként' 2.1, Belgium 2 ezrelékkel, mig a többi országok arányszáma a 2 ezreléken is. alulmarad, a sorrend végén Svédországgal 1.1 ezreiékes csecsemőhalálozással. Vagyis Magyarországon éppen ötször annyi egíj éven .aluli .csecieniö pusztult el a három év átlagában, mint Svédországban. Ausztriával kapcsolatban, amelynek demokráciáját sokan szeretik nálunk lebecsülni, keserűen jegyzi meg :á statisztikai tanulmány irója. hogy: * Ausztria, mely a század elején még állandóan kedvezőtlenebb csecsemőhalandósággal bírt, mint hazáfik s csak a világháborút közvetlen megelőző legutolsó békés esztendőkben jelentett nálunk kedvezőbb arányszámot} jelenleg állandóak lényegesen kisebb arányszámot mulat hazánknáh. Pedig Ausztriának is meg van a maga — a miénknél nem is fcnyhébb — Triaiíonja s gazdasági strukturája a miénknél semmiképen sem mondható egészségesebbnek. A demokrácia — ugy látszik ebből — még sem lekicsinylendő haló erő a dolgozók szempontjából. A nagy csecsemőhalandóság mellett kell,' hogy a tuberkulózis pusztításáról is szó essék. A helyzet e tekintetben is szinte kétségbeejtő. Eltekinthetünk közismért tények fölsorolásától, ehelyett utalunk dr, Mellv József egyetemi magántanár most megjelent tanulmányára,*) amelyben többek között ezeket irja: az arányszámok nagyon sötét, helyzetet mutálnák, mert még a viszonyainkhoz legközelebb álló Wien adatai is lényegesen kedvezőbb *) Statisztikai Közlemény.-k: A vörhenykérdéx, különös tekintettel a székesfővárosi viszonyukra. Irt;'. dr, Molly József eg-v. magántanár. üzente vissza József gróf. — Vasárnapra a dezentor itthon legyen! A városkapitányhoz meg uiost már íródeák küldetett azzal az .utasítással, hogy részletesen, elő.adván a cirkumstanciákat,! értesse meg a spektábilissel, hogy itt példát kell statuálni. — Értem cn azt, .— bólintott a városkapitány. — Nem is kell engem arra figyelmeztetni őméltóságának. Helybenhagyták az én hajdúim azt a vén csoroszlvát ugy, hogy az nem kívánkozik többet hintó alá feküdni. — Az Isten szerelmére! — rőköuyödött meg a skriba, — hiszen nem a pereces-kofán kell példát statuálni, hanem a Jánoson! — A méltóságos ur kocsisán ? — Hát persze, hogy azon! Hiszen az hajtolt sebesén tilalom ellenére! — De most már csakugyan nem értein a dolgot, - csóválta a fejét a spektábilisz és szaladt szói érteni a főbíróhoz. A főbiró is tanácstalanul vakarta a fiile tövét. — Lehetett azt tudni előre, hogy nem jó vége (esz anpak, ha égy*gróf mindig a könyveket bújja! Azt hiszem, legjobb lenne a dolgot megbeszélni domine Dulházyval. Dolházy Mihalyf a gróf titkára volt és a Felsőmagyarországi Minerva felelős szerkesztő-je. (Tudniillik neki' kellett becsukatni magát, ha a gróf nagyon kitalálta hegyezni a lúdtollat. Például mikor azt a szemléltető hasonlatot találta leirni a kormányról; hogy az -olyan, mint. az andalusiai ketskék szarva: temény, tekervényes és üresO A város urai azonban domine Dulházyval se sokra mentek. AÍt bizonyítgatta nekik, hogy a grófnak igaza van. Először azért, mert gróf, másodszór azért, merít csakugyan igaza van. — Ez is csak olyan megkeveredett, mint a "gazdárja^ -— üJapitottá meg a városkapitány a főbíróval. De azért két érv közül az első mégis csak meggyőzte, őket. Vasárnap reggelre kirendelték a három hajdút a grófhoz. A hajdúk meg is jelentek, de a dezentor helyett megint csak az Imre gróf levélhordó kanásza jelentkezett. Isten neki, hozta a hirt, aláveti már magát János a nyilvános botozásnak is, de egy kis módosítással. Ne tarhonyás hasú városi hajdúkkal hegedültésse el a gróf, hanem katonákkal, mert a fájdalom azzal se nagyobb, de a szégyen mégis csak kisebb. Imre. gróf is igen pártolta a János instancia ját, azzal az indokolással, hogy a család méltóságával is gondolni kel). Mégis csak más az, ha a császár katonái porolják ki a Desewffy grófok kocsisán a nadrágot, mintha a pugrisok hajdúi teszik csúffá. Ezt a véleményt támogatta a grófnő is. a kis grófok meg oda voltak az örömtől, hogy mennyivel szebb lesz az, ha a katona bácsik tapogatják meg János bácsit, mintha a hajdú bácsik huzzák el rajta a frisset. Legalább most leteszik a félvékás csákót is a fejükről és ez egyszer kitudódik, hogy fej van-e abban végig? Mikor azláu a szobalány is a katonákra adta a voksát a háztartási fehérnépek képviseletében, a gróf is azt mondta, hogy üsse part, hát bánja is ő, csapják meg Jánost a katonák. Utóvégre ez csak olyan, mint mikor a kötél állal való halált golyóra változtatják. A fő az, hogy meglegyen a nyilvános elégtétel. A kanász miingyárt hazabukfencezett az örömhirrel, hogy jöhet a János, a gróf pedig kiadatván a hajdúk honoráriumát az állóvitából, levelet irt a városkapitánynak, megköszönte szépen az emberségét, amivel máskor majd él is, most azoní ban katonai kézre adja a Jánost, ha már az az I ambíciója a nyavalyásnak. Alázatosan uaejjnslálta azonban a spektábiliszt, hogy zöld csütörtökön déli harangszókor a közrendet sértő kocsis nyilvános megcsapatására a hatóság képviseletében tanukat kirendelni ne terheltessék. A zöld csütörtök dele el is érkezett, a dezentor is pontosan megtért akkorára a bujdosásból, saját kezével húzta ki a derest az uccára a kapu elé. ahol három baka haptákban várta a parancsot, hogy lekapja Jánost a tiz körméről. Saftjalátók is szép számmal képviselték a kassai demokráciát s mikor a város három hajdúja is megjelent, a gróf odaszólt a kocsisnak: — No fiam János, kezdhetjük. Itt vannak a tanuk. Abban a percben azonban a városkapitány is befordult a sarkon. — No ez derék dolog, — ment elébe örvendezve a gróf. — Üdvözlöm a tekintetes urat ezzea személyes fáradságáért. Fekszel-e már, fiam János? Fiam János már akkor nekivetkőzött, csak még egyet szippantott a pipából. Aztán végigveted magát a deresen s átölelvén a fából való paripa nyakát, igyekezett teste leggömbölydedebb fészét a legcélirányosabb helyzetbe hozni, amikor rákiált a városkapitány. — Kelj föl csak, fiani János. Előbb volná egy szavam a méltóságos gróf úrhoz. — Moudja, mondja, domine, — nézett nagyot a gróf. — Méltóságos uram, kénytelen vagyok protestálni. — Ozio jure, domine? A helytartósági tanáts generális végzsse sz riut csak a városnak van joga a közrendet háborító szolgát megfenyíteni. A katonaságnak itten semmi keresete nincs. — lejtsék tjaratcsoluii méitpsA«os urain, —