Délmagyarország, 1927. június (3. évfolyam, 125-147. szám)

1927-06-12 / 134. szám

1927 március 121. DÉLMAGYARORSZÁG 5 Városi tissztviselö-e a Kántor? A belügyminiszter elutasította az állásától megfosztott Hafabács Károly íelebbezését. (A Déhmgyarország munkatársától.) Több | izben foglalkoztunk már azzal a szokatlan bonyodalommal, amely Hajabács Károly volt alsóvárosi katolikus kántor fegyelmi ügye körül keletkezett. Hajabács Károlyt ugyanis az egyházi hatóság fegyelmi hatósága alkalmatlanná nyilvánította az egyházi funkciók végzésére, mert családi élete nem felelt meg mindenben az egyház törvényeinek. Az egyházi hatóság fegyelmi ítélete alapján a város tanácsa külön fegyelmi eljárás nélkül, egyszerű tanácsi határozattal kimondotta, hogy Hajabács kántort állásától feggelmileg megfosztottnak tekinti és illetményeitől megfosztja, sőt megvonja tőle a nyugdíjra való jogosultságot is. Hajabács a tanács határozatát megfelebbezle a közgyűléshez. Felebbezését azzal indokolta meg, hogy ő, mint a közgyűlés által megválasztott kántor, aki illetményeit a várostól kapta és rendes fizetési osztályba volt sorozva, nem tartozik az egyházi hatóságok fegyelmi hatósága alá, ez a hatóság nem foszthatja meg állásától, az állásvesztést csak a város fegyelmi hatósága mondhatná ki és csakis a városi tisztviselőkre vonatkozó fegyelmi szabályok alapján. Már pedig ő semmi olyan vétséget el nem követett, amely a tisztviselők fegyelmi szabályzata szerint fegyelmi vétségnek volna tekinthető. A közgyűlés január harmadikán foglalkozott ezzel az érdekes felebbezéssel és — mint emlékezetes — meglehetősen éles vita után a tanács határozatát helybenhagyta. Hajabács most a belügyminiszterhez felebbezelt. A miniszter döntése most érkezett le a város hatósághoz. A belügyminiszter elutasította Ilajabács Károly felebbezését és a közgyűlés határozatát helybenhagyta. Nagyon érdekes a belügyminiszteri döntés indokolása, amely szerint Ha(A Délmagyarország munkatársától) A polgármester szokta és szereti hangoztatta^: Szegeilről még senki sem ért el olyan magas közjogi állást, mint K ó s z ó Pista .. , És az államtitkár, aki öt évig ült a belügyminisztérium ódon falai között, nagyon zivataros és nagyon reménytelen időkben, most csöndben, nyilatkozatok és kinyilatkoztatások nélkül viszszatért régi szegedi Íróasztala mellé. Az uj választásoknál már erélyesebb ember kellett és ugy látszik, Kószó István nyugdíjazása szerencsés lépésnek bizonyult . . , Hiszen az ellenzék sorai közül alig-alig tértek vissza néhányan a parlamentbe. Legutóbb már mandátumot sem vállalt és nemrégen lemondott felsőházi tagságáról is. Csöndben és kevés szóval visszavonult. Az újságíró pedig föl szokta keresni ilyenkor a politikust. A szivek ilyenkor fölengednek és megenyhülnek, az interjúnak már nincsen hivatalos ize. * Ott ült régi íróasztala előtt, ahonnan elindult. Csöndesen maga elé merengett a régi falak között, de kabátja hajtókáján ott volt a régi háromszínű szalag, amellyel megjelent akkor a gyűlések dobogóin. - Interjú? — mondta kissé bizalmatlan nézéssel és kissé szigorúan —. A Délmagyarnak? Ugyan mit mondhatnék . . . Nem szoktam én senkinek sem nyilatkozni. Nézése még mindig szigorú. Az újságíró nem enged. Példákra hivatkozik. Mindenki nyilatkozik, aki visszavonul. Aki hazajön. - Hát maga mondja: hazajöttem, ennyi az egész ... — mondja kényszeredetten. Mit mondjak erről? Most pár perces víla következik, mintha j Kószó megenyhülne lassan. Már szelid, szinte j jóságos. Már nyitja a régi szalon ajtaját, j Gyerünk beljebb. A két szoba küszöbén és a szalon elmúlt békét jelző öreg és meghitt süppedő székei között kerítések és viták tűnnek elő. Hiszen annyit lehetne kérdezni és vitázni az államtitkárral, aki a legvadabb és legkilátástalanabb években ült a belügyek minisztere mellett. Periódusok, nehéz, eli jabácsol Szeged város közgyűlése az alsóközponti katolikus kántori állásra alkalmazta mint katolikus kegvur és így Hajabács az egyházi fegyelmi hatóság alá tartozik. A miniszter ezért alaptalannak minősiti a felebbező panaszát, amely szerint ügyében nem az illetékes fegyelmi hatóság járt volna el. A város közgyűlése ugyanis Hajabácsot nem törvényhatósági tisztviselőnek választotta meg törvényhatósági ügykörbe tartozó teendők elvégzésére, hanem mint kegyúr választolta kizárólag egyházi teendők teljesítésére. így Hajabács nem volt városi tisztviselő, hanem a római katolikus egyház kántora, akinek javadalmazásáról a város, mint kegyúr gondoskodott. A miniszter véleménye szerint ezen a helyzeten nem változtat az sem, hogy a kántor fizetését a városi tisztviselők illetményrendszeréhez alkalmazták, mert más alapon is megállapíthatták volna. Hajabács tehát az egyház fegyelmi hatósága alá tartozik, a város az egyházi hatóság fegyelmi határozatát helyesen fogadta cl. a kántori javadalom folyósítása megszüntetésének alapjául. Hajabács Károly természetesen nem törődik tele ügyének ilyen módon való elintézésébe, a közgyűlés sérelmesnek tartott határozatát még a belügyminiszteri döntés elölt megpanaszolta a közigazgatási bírósághoz. Panaszának alapja a városi nyugdijszabályrendelet, amely szerint kétségtelennek látszik, hogy a kántor — városi tisztviselő. így tehát legfelső fokon a közigazgatási bíróság dönti el azt a kényes kérdést, hogy a város megfoszlhalja-e fizetésétől és nyugdijától azt a kántort, aki polgári szempontból nem követett cl fegyelmi vétséget, de az egyházi hatóság egyházi szempontból alkalmatlannak nyilvánította az egyházi funkciók további végzésére. múlhatatlan dátumok jelentik azokat az éveket: lehúzott spaletták az ablakokon, holttestek a Dunában, beszakadt fejek a kövezeten, bomba Erzsébetvárosban, bomba Csongrádon ... És beszédek és programok, frankhamisítás, Nádossy Hiszen ott dolgőztak egymás mellett. De a kérdésekből nem lesznek kérdések. A régi békés, puha székeken, a szelid és enyhe szalon illatában egészen közel szemtől-szemben: nagyon megenyhül a hangulat. Az államtitkár szive dobbanása hallik, elmereng a mondatok között és szertenéz a falakon. Régi emlékek. Fotográfiák. Fiatalság. Béke. A kérdésekből és vitákból nem lettek kérdések és viták. Az újságíró nem jegyez, csak meg-megemlit egyegy témát és a pihenni tért államtitkár — akiről annyi szó volt és akitől annyit lehetne kérdezni — lassan felelget. És széjjel néz a falakon. Nem interjú ez, szigorú és vallató. Csak csöndes beszélgetés. * — Hát hazajöttem — mondja —. Ennyi az egész. Leülök a régi asztal mellé és ügyvéd leszek megint, ha jönnek nlajd a kliensek... — Nincs mit mondani, nem érdekli a nyilvánosságot az én működésem. Elvégeztem a kötelességem, aztán slussz. Minek beszéljek a munkámról. Vagy tudják és ismerik, vagy nem. Öt évig voltam Budán és ez talán anynyit jelent, hogy elvégeztem a kötelességem... Ha nem küldtek el előbb. — Nem haragszom senkire. Nem érek én rá már ilyesmire hátra lévő napjaimban. Pedig hát voltak, akik bántottak. Elfelejtettem. Nem haragszom senkire. Kószó István most már egészen megenyhült. Mintha nem is ellenzéki újságíró és a volt belügyi államtitkár ülne egymással szemközt. így szoktak beszélgetni az öreg diákok, elrévedezve, csöndesen, szinte érzékenyen, ha 25 év után összetalálkoznak a nyári iskolai ünnepeken. — Pedig hát a Világ azt irla rólam: hová sülgedtél Magyarország, hogy már a Kószók is államtitkárok lehetnek . . . Lálja, a Világra nem haragudtam. Nem is feleltem rá. Amikor pedig a frankügyben be kellett tiltani, nem is szóltam hozzá. Odaadtam a miniszternek, írja ő alá . . . Hogy ne mondhassák: bosszúból lettem. — Látja, a maga lapjának elődjét, a Szeged-et is igyekeztem megmenteni. De maguk nem akartak megjavulni. Nem akartak megszelídülni. Mit lehettem, ha nem akartak elhallgatni a figyelmeztetésekre; azt mondtam: egye fene a rakoncátlanokat! De azért nem haragszom. Hiszen megengedtük, hogy újra megjelenjenek. Az ujszegedi beszéd. A pillanatnyi csöndben ezt emliti az újságíró. Amiről sokat beszéltek akkor. Amit fölírtak az államtitkár számlájára, aki régi függetlenségi volt. Az első antiszemita szólamot, az első türelnietlenkedésl jelentette ez a beszéd. Kószó erre is válaszol. — Az ujszegedi beszéd! Ezt is ugy fölfujták, mint a Tótágas-ügyet! Nem volt ebben semmi sem! Csak a keresztény kormányzat megtartásáról beszéltem. Talán elhamarkodtam egy kicsit a pillanatnyi indulatban... Ennyi volt az egész. Fölfujták. — Erre a támadásra sem válaszoltam. Azt mondtam magamban: majd a tetteim adják meg a választ. Nem akarok neveket említeni: hany zsidót juttattam be az egyetemre! Hány zsidó jőbarátom van. Még talán Löw Immánuelre tudtam valamit mondani, mikor az ő ügyét is ugy fölfujták, mint a Tótágast... A miniszter akkor kérdőre vont engem. Azt feleltem: ha igazak azok a vádak, akkor én levonom a konzekvenciát, akkor én harminc év alatt nem tudtam megismerni... — Nem nyilatkoztam én akkor sem, amikor azt irták rólam, hogy Kószó Endre unokatestvérem« moziengedélyt kapott Újpesten. Hagytam az egészet. Az egyik minisztertanácson föl is szólított a miniszterelnök: — Hát nyilatkozz már valamit Pista! Nem lehet ezt igy hagyni. — Azt feleltem neki: — Kegyelmes uram, ha Rákosi Jenő nem tartja szükségesnek kijelenteni, hogy nem atyafia Rákosi Mátyás népbiztosnak, akkor ugy érzem, nekem sem kell. — A miniszterelnök jót nevetett és vége volt az egésznek. * A miniszterekre megy át a szó. Emésztési és vérkeringési legjobb a természetes a62 keserliviz Csöndes beszélgetés a hazaiért Kószó Istvánnal zsidókról, nehéz időkről, vádakról, államtitkárságról és deslruktiv lapokról.