Délmagyarország, 1927. június (3. évfolyam, 125-147. szám)

1927-06-12 / 134. szám

I DÉLMAGYARORSZÁG 1927 április 17. A második nemzetgyűlési választások előtt rekonstruálták a kormányt. A kisgazdák mindenáron azt akarták, hogy az övék legyen a belügyi tárca. Bethlen régi munkapártit akart. Klebelsberget nevezték ki. Azt mondták az elégedetlenkedő kisgazdáknak, válasszanak ki maguk közül akárkit, az lesz az államtitkár Klebelsberg mellett. Rám esett a választás, pedig szabadkoztam. Elfogadtam, mert azt hittem, csak három hónapig fog tartani. Amig lezajlanak a választások. — Aztán Klebelsberg átvette a kultusztárcát, Rakovszky jött helyette. Akkor azt hittem, most hazaengednek. Nagyatádi erőszakolt. Ott maradtam tovább, öt év lett belőle. Rakovszky Iván nagyon megszeretett. Pedig milyen nehéz idők voltak ... a miniszter betegen feküdt, frankügy, Nádossy lecsukva, konimunistaügy . . . Nehéz idők voltak. Kószó most felkel a régi székről. A szemben lévő nagy falon régi fotográfiák és fehér szalagokk között aranyrámába: Rakovszky Iván. Az üvegen dedikálva. Kószó csöndesen nézi: — Látja, nagyon szeretett... » A működése, a munkája kerül sorra. Erről nem akar beszélni. — Dolgoztam öt évig, elvégeztem, amit rámbiztak, — hajtogatja. Aztán mégis beszél. A kivándorlásról. — Ezzel nagy szeretettel foglalkoztam, valahogy nagyon hozzáilleti az én mimózalelkemhez... — Araikor megbíztak ezzel az üggyel, azt hitleni, el akarnak ide dugni. Később jöttem rá, hogy milyen szép terrénum ez, milyen szép dolgokat lehet itt elvégezni. És büszke vagyok erre, amit itt elvégeztem... — Egv alkalommal azt hittem, el fognak csapni. Amikor nem engedtem a kivándorlási alap valutáit átcserélni magyar pénzre. Az én érdemem, hogy ma az alapnak megmaradt a 37 milliárdja. — Hány könnyes beszédet kellelt mondanom, amikor egy-egy transzport elindult a Keleti pályaudvarról. Felejthetetlen marad az ezzel kapcsolatos külföldi utam. Páris, Chcrbourg, London, Liverpool, Antwerpen... Elérzékenyülve állottam a cherbourgi kikötőben, amikor elindult a tengerre néhány száz magyar. És talán az is az én érdemem, hogy nem hagytam elveszni a Délamerikába kivándorolt 450 magyar családot, akiket otthagyott a faképnél a vezetőjük. San Paulo melleit sikerült virágzó otthoni létesíteni számukra, nem hagytam elpusztulni őket. Ma már virágzó kultúrházuk is van, fölépítésekor küldöttem nekik egy ezüst téglát, teletömve pusztaszeri földdel... Fényképeket vesz elő, csillogó szemekkel mutatja: az ezüst tégla képe. Ez van ráötvözve : »A Dock-Sud-i Magyar Egyesület tagjainak hazafias érzéséi lartsa ébren ez a marék magyar föld, amelyet szeretettel küldött dr. Rakovszky Iván m. kir. belügyminiszter a magyar nemzel és kormány nevében. Anno 192(5.« Szeretettel és sokáig nézi. Aztán a csöndes elmerengésben bevezet hálószobájának falához. Berámázott képek: amikor Cherbourgban a kivándorlók kőzött beszélt. Az ágya fölé akasztotta. Más képek. Amint a kormányzó mellett áll. Ezeket megőrizte. Oda akasztotta a régi falakra, a régi bútorok, öreg emlékek közé. Ezeket hozta haza. ezek maradtak meg a budai öt esztendőből, amikor a zivataros és és reménytelen időkben a belügyminisztériumban dolgozott. Vér György. Michelin Pneu autófelszerelések, Ford alkatrészek legolcsóbban Nagy József, Budapest, VI, Andrássy ul 34. Telefon: 221-97. Bt 27 ÁRIFA GYÓGYFÜRDŐ K 1 I m a t i k u s gyógyhely. Vérszegényeknek, nöl bajok ellen, idegeseknek,"rheumásoknak ti a légzőszervek hurutjainál a legkiválóbb orvosok által Javalva. - Tel/es napi penzió a főszezonban Kc J5.- Csehszlovákia lego csóbb fflrdőhelye. Uj csehszlovák menetrend szerint eüórangu vasúti összeköttetés és visszautazásnál itten 50o/« vasúti kedvezmény, hérjeri prospektust: IGAZGATÓSÁG BARDIOVSKÉ KlIPELE (D6rlfa). Bl» Szobafestést, mázolást és homlokzatfestést legelőnyösebb árban készítenek 165 Szilágyi és Szabó festőmesterek Szeged, Dugonics tér 11. íftt Maurice Ravelnél, Monfort L'Amauryban. Párizs, junius. (A Délmagyarország munkatársától.) Maurice Ravel, a franciák egyik legnagyobb élő zeneszerzője Monfort L'Amauryban lakik, nem messze Párizstól. Levélben kértem tőle találkozót. Csakhamar megérkezett a válasz: hívjam föl telefonon. Fölhívom, kellemes, mély férfihang felel: nem lehet, nem ér rá, egész nap készülő szonátáján dolgozik. Tiz percet kérek csak. Tiz percért nem érdemes kétszer másfél órát utaznia — válaszolja. De igenis érdemes — erősítem. Hát jó, legyen. Kedd délután várom. A megbeszélt napon délután négykor indulok a Gare des Invalidesról a villamosvonattal. Útitársaim szabadságos katonák, kik mezőgazdamunkákra utaznak haza. Fél hatra megérkezem Monfort I.'Amauryba. Kis vidéki állomás, autóbusz visz be a városka főterére. Érdekes, öreg templom előtt szállok le. A homlokzat barokk és röneszansz keverék, oldalt pedig kiáltó ellentétül a gót támasztópillérek. A templom előtt galambok, a sarkon egykedvű, pipázó polgár ül a földön, élvezi a napsütést, ősz plébános halad keresztül az uccán, hátán nagy táska, az apácák kórházába csönget be, visz valamit a betegeknek. Két gyerek kerékpározik a szántóföldek felé, borostás állu paraszt, csíkos hálósipkában és facipőben követi őket. Eltűnnek a kanyarulatnál, a tér üres, az autóbuszok, mint valami furcsa szörnyetegek pihennek a templom előtt. A sarki polgár elaludt, le-leesukló fejjel szunyókál a napsütésben. Bemegyek a legközelebbi bisztróba és Maurice Ravel villája után érdeklődöm. Maurice Ravel, — mondja tisztelettel a kocsmáros, — a nagy muzsikus, ismerem, hogyne ismerném. Van egy jóbarátom, aki gyakran jár be Párizsba és a múltkor hallotta egyik szerzeményét. Ugy nyilatkozott, hogy a szerzemény minden tekintetben különösen kitűnő munka. Ezután rátér a jóburát érdemeinek ismertetésére, majd a politika területére téved, sőt, a bizonyítékok kedvéért az újságot is előveszi a fiókból. Még mindig nem tudom hol lakik Ravel. Az öreg épen háborús emlékeinek íölelevenilésénél tart. mikor félbeszakítom f és újból megkérdezem, hol a Villa Belvédére, Ka- [ vei villája. A megrögzött fecsegő észbe kap és végre útbaigazít. Ravel villája a dombtetőn fekszik, homlokzata széles útra, a szobák ablakai hátul a völgyre tekintenek. Becsöngetek, öreg anyóka nyit ajtót, mindkét fülében valta. A mester itthon van? — kérdezem. Az anyóka megrázza fejét, jelzi, hogy nem érti. Hangosabban ismétlem a kérdést. Nem érti. Kiabálok. Mindhiába. Más eszközhöz folyamodom. Suttogva tagolom a szavakat s közben-közben olyan kifejezően próbálom ajkaimat formálni, mint egyes filmszínészek a felvevőgép előtt. Az anyóka szeme az. ajkamra mered, arca földerül. Nem, a mester nincs itthon — válaszol szaporán —, sétálni ment. Vacsora előtt rendesen sétál egy fél órát, mert mostanában nagyon sokat dolgozik, junius végére el kell készülnie a munkával, nagyon fontos munkával, nem is fogad senkit. Az előbbi módszerrel iparkodom megmagyarázni, hogy találkozót beszéltünk meg mára telefonon. Nem hiszi. Kikérdez, hogy mikor telefonáltam s hogyan lehetséges, hogy ő nem tud róla, mikor ő a mester minden dolgáról tud. Előveszem Ravel levelét és megmutatom. Előveszi a pápaszeinét, körülményesen az orrára illeszti, elolvassa a levelet és szó nélkül kinyitja előttem az ajtót. Bevezet a dohányzóba, kinyitja az ablakot s újra megered a szava. Ez már a második fecsegő, akivel ebben az álmos, tunya városkában találkozom. Ugy látszik az emberekben fölgyülemlő energiák, nem találván másutt kiutat, a fecsegés állandóan zakatoló vizirúalmát hajtják. S a visszafojtott mondanivalók fölszabadítására különösen jó alkalom az idegen érkezése. De ha legalább Ravelről beszélne! Dehogy, az időjárásról tart előadást, á véleményekről és a plébánosról, aki olyan jóságos ember, hogy az angyalok biztosan élve viszik majd a menyországba. Faggatni próbálom s megkérdezem, hogy Ravel nős-e. Sértődötten adja tudomásomra, hogy már nem foglalkozhat tovább vetem, mert dolga vau a konyhán s ha mindenáron tudni akarom, hát a házat ő látja el, azért vau olyan rend és semmi szükség nincs otszszouyru a háznál. Egyedül maradok és körülnézek a szobában. Japán és kinai csecsebecsék mindenütt. A kis függőlámpán valami furcsa, japán hal szolgál tejüveg helyett. A képeken biedennayer-kosztümös kínaiak, mult századbeli kinai vasútállomás, a római fórum tógás mandulaszemű alakokkal és egyéb furcsaságok. Valaki nyitja kínt a kaput, pár pillanat múlva előttem áll Maurice Ravel. Meghökkenve tekiutek rá. A hangja után másnak képzeltem. Kisnövésü, sovány, őszluiju ember, borotvált arccal, tulinerész orral. Feltűnően hasonlít a Casíno de Paris egyik ismert komikusára, mozgáshan, arcban egyaránt. Csak a hangja komoly, ámbár ritkán szól és a tekintett;. Kivezet az erkélyre, portóit hozat, leültet és leleszi az óráját az asztalra. Kissé szófukar, kérdezni kell, egyre kérdezni, határozott preciz mondatokban válaszol: — Ha a szonátámat befejeztem, színházi muzsikát fogok szerezni. Egy daljátékot, amelynek az ötletét egy ismert francia regényből merítettem, a szerző még nem is tudja, hogy vele akarom íratni a szöveget. És egy operettel, természetesen egészen újszerű és különös operettet, Bousquet lesz a szövegíró. — A magyar muzsika? Franciaországban az el-sők között voltain, akik Bartókot és Kodályt ismerték. Hallom Kodálynak mostanában mutatták be egy daljátékát. Bartók min dolgozik most? Szeretném ismerni legújabb müveit. Legutóbb a második vonósnégyeséi hallottam, de nem tetszett annyira, mint az első, inert Wagner szellemét lődöztem föl benne. (?) Remélem, hogy legújabb müv€il>en újra az igazi Bartókot találom. Bartókon és Kodályon lul nem ismerem Magyarországot. Nem tudom inagam elé képzelni a népet, a vidéket, hiszen sohasem jártam ott és ilt Franciaországban nagyon keveset tehet megtudni magukról. Az asztalon öt-hatféle cigaretta hever. Engem angol cigarettával kínál, maga közönséges »CaporaL-ra gyújt rá. — Beethoven? A világ egyik legnagyobb szelleme. de nem volt tiszta muzsikus. Filozófus volt, gondolkodó, aki szavak helyett hangokkal próbálta gondolatait kifejezni épugy, mint Berlioz. Schumann a másik véglet, ő mint muzsikus értékes, de mint gondolkodó alacsony abbrendü, szentimentális szellem. A Beethovennel kezdődő irodalmas muzsikának a reakciója az ulóbbi évtizedek minden uj törekvése. Vissza a tiszta, abszolút muzsikához. Bachhoz és minden idők legnagyobb muzsikusához: Mozarthoz. A szomszédos kertben egy kislány teli torokkal énekeli Páris legelcsépeltebb slágerét, a Mau Paris-t. Ravel elmosolyodik és vállal von. Debussyről kérdezem. — Életének utolsó éveiben kissé elhidegültünk egymástól. Én ugyanis szembefordultain avval az iskolával, amelyet legmarkánsabban Debussy képvisel s amelyet nem akarok impresszionizmusnak nevezni, mert cz a kifejezés csakis egy bizonyos képzőművészeti irányra érvényes. S habár szerintem az egyes művészetek csak anyagukban és nem lényegükben különböznek egymástól, az egyikre vonatkozó meghatározásokat épen az anyag különbözősége miatt nem használhatom a másikra. Az idő halad. Ravel egészen megfeledkezett arról, hogy csak tiz percet engedélyezett. A süket házveze őnő löbbször átmegy az erkélyre nyiló szobán, jelezve, hogy kész a vacsora. Ravel a kortársairól beszél: -- A rokontörekvésü művészek és írók között legtöbbre értékelem Guillaume Apollinairet. Picassót és Louis Aragont (aki egyre jobban tisztul s uj realitások felé halad), de mindenkinél közelebb áll hozzám: Paul Valért/. Kocint és kiissza poharát. Bocsánatot kérek, hogy ilyen sokáig föltartottam. — Á, nem tesz semmit — feleli nagyon kedvesen —, legföljebb a vacsoráin égett oda. Legyen máskor is szerencsém. Hont Ferenc. Vasárnap sáróra 4-lcor a Kis-Kassban.