Délmagyarország, 1925. december (1. évfolyam, 157-180. szám)

1925-12-25 / 177. szám

Karácsonyi szóm ára 4ooo korona. MAGYARORSZÁG *»ll't«»*rt»*g> >«»* r«renc-Q. 2. Telelőn 13-«. Kiadóhivatal, íJHtiaaklinyvSár (i t«gy!r»d*i Docutiici-léi II, Telelőn 3U6, a PctOU t-«Uü*nil 1 szám T»:tton«zín> 18-34. Szeged, 1925 december 25, PÉNTEK Elölizelésf árak: Egy hónapra helyben 40.000 kor., Budapesten «s vidéken «.000 kor. Egyes szára ára hélküznap 2«XI kor„ vasár- és ünnepnap 3000 korona. L évfolyam, 177. szám. Messiás-várás. Mikor pedig elérkezel! az idők teljessége, Betlehem liliomos mezcin a harmathullajtó éjszaka csöndességiben sohse létott tündöklés vette ki az álmot a pásztorok szeméből és harsogó ige hallaték az égből: dicsőség a magasokban az Istennek, békesség a földön az embernek, megszületett a messiás! Igy mondja az irás s ez a vergiliusi bájú idill a legóriásibb forradalom kezdete, amely eddig följegyezteték az emberiség történetében. A betlehemi pásztorok látomásával kezdődik a világtörténelemnek az a fejezete, amelynek tartalma: az emberi egyenlőség eszméjének diadalra jutása a rabszolgaságra épült cezarizmus felett. Rajzát adni annak a világnak, amelyet a messiás megjelenése fölégelétt, mint tüz a szalmát, éppen ma könnyű, mikor a világ lelke ugyanannak a nyomorúságnak az éjszakájában tévelyeg, amelyet akkor a földre taállt Isten aranyozott meg égből hozott evangéliumával. A pogányság eszméiből tagadhatatlanul fényes civilizációk fejlődtek, amelyek romjainál ma is bámulva áll meg a késő évezredek nemzedéke. A rejtelmes Egyiptom naiv bálványimádása mellett mély titkait fürkészte ki a természetnek, a csodás Judia brahminjai szövevényes filozófiai rendszereket alkottak, a kaldeusok bölcsei biztosabban tájékozódtak az égi mezőkön, mint a földieken. A szabad görög köztársaságok derült ege, pezsgő közélete, finoman árnyalt érzékisége a keletiek sötét bálványai helyébe a vidám pantheizmust ültette, s adott a világnak halhatatlan költészetet, a természet plasztikájában tündöklő művészetet s emelte amaz oltárt, amelyre föl volt irva az »ismeretlen Isten" rejtélyes és uj jövendőt igérő neve. A világhódító Róma egy kézbe fogta három világrész sorsát, az imperátorok parancs-szava három világrész és harminc népfaj nyelvét, vallását, művelődését szabta meg. Annyira egyszinü sohase volt még a civilizáció a földön, mint akkor, mikor elkövetkezett az idők telje-sige. Ez az addig elképzelhetetlen kultura azonban a legrettentőbb társadalmi bUnön nyugodott: a rabszolgaságon. A cézárok biborát tömegek vére festette pirosra, diadalszekerük araranykereke embermilliók szivén gázolt keresztül, embermilliók sóhaja köszöntötte őket, ha keltek s atka hullott fejükre, ha nyugalomra tértek. Az urbs káprázatos fényben tündökölt, amit soha többé ulól nem fognak érni a világ metropolisai, de három világrészt az anyagi és lelki nyomorúságok jajszavai töltöttek meg. Főnt rózsaszirmokat hullajtó mennyezet, lent nyirkos, penészes, bűzös kavernók; fönt bomlott orgiák részeg zenéje, lent meggyilkoltak és éhenhalók hörgése; fönt zsákuccába jutott raffinált filozófia, lent ijesztő rémekkel telt babona és tébolyító tudatlanság. Az uj civilizáció megalapítója, aki az Ember Fiának nevezte magát, az emberi egyenlőség nevében lépett fel és az istenember földi alakot öltve, soha semmi filozófiától meg nem álmodott megás polcra helyezte az emberiségi eszmét. Olyan magas polcra, ahová a valóság máig se tudott feljutni, de ameddig felkúszott, onnan a Krisztus előltl világ feneketlen mélységeibe többé visszataszítani nem lehetett. Aki egyszer megtanulta azt, hogy »mindnyájan egy Atya gyermekei vagyunk"; aki ráeszmélt arra, hogy neki lelke van; akinek hite szerint öntudatos akarata van szabadon választani jó és rossz kőzi; akinek a messiás a maga példájával bizonyította be, hogy az Eszmét meg lehet köpdösni, töviskoszoruzni, korbácsolni; föl lehet feszíteni, kövek alá temetni, zsoldosokkal őrzetnl, de megölni nem lehet: az az ember elbotolhafott, visszacsúszhatott, a nyomorúság vermeiben kínlódhatott, de soha többé azt az embert magaformáju embertársának baromállapotban görnyedő, embervoltát elfelejtő rabszolgájává tenni nem lehetett és nem lehet. Az emberszabaditó keresztény eszmét a megüdvözülés örömujjongásával fogadta a világ, amely addig csak a kard hódítását ismerte. Most hódolt meg először a fegyvertelen szeretetnek, amely azt igérte, hogy impériuma alatt egyenlők, szabadok és testvérek lesznek a föld minden népei ... Azóta azonban majd kétezer esztendő fonálszálai surrantak keresztül az idő szövőszékén s a krisztusi igék ragyogására homályt vetettek a Krisztus előtti idők föltámadt árnyai. Mert nemcsak a világosság örök, hanem a sötétség is halhatatlan, nemcsak az eszmék születnek újra, hanem a Herodesek is s a második millennium utolsó századában megint odajutott az emberiség, hogy ismét várja a Messiást, talán sovárabb szivvel, talán ziláltabb lélekkel, mint a cézárok századában s az ajkakon a karácsonyi hozsannát nemcsak a jámborság ihlete, hanem a szivek keserűsége is zengeti. ... Nekünk, Isten szegényeinek, szerencsétlen magyaroknak, akiknek fején oly hosszú idők óta nyugszik a fátum keze, nekünk még több okunk van a Messiás-várásra, mint a föld többi nációinak, mert a mi sebet a többiek külön-külön fájlalnak, az a mi nemzetünket mind egyszerre égeti és marcangolja. Mi vagyunk a mai világtörténelem Jóbja, de szánok és részvevők nélkül. Egy elszigetelt nép, testvértelen ága nemének, amelyre lakott földje minden megrabolt határán veszedelem leskelődik s amely a legsivárabb meghasoniástól emésztve, amelyet valaha megért, minden ellenfelénél veszedelmesebb ellensége önmagának. Közállapotaink minden ágában olt sötétlenek valami gonosz szellem pusztító kezének nyomai s ha mégis csillant valami reménységet a szent ég, az nem a betlehemi csillag, mert azt nem látni a magyar föld felett, hanem a tökéletes sötétség, amely tovább már nem növekedhet. Ez már az idők teljessége. Ahol ilyen vigasztalanul mély az i éjszaka, ott a természet örök törvényei sze| rint nem lehet már nagyon messze a hajnal. Hova» merre viszik az országot? Irta: Peldl Gyula. Minden erőszakolt ellenzékieskedés nélkül is megállapítható, hogy az Ur születése utáni 1925-ik esztendő a magyar gazdaság szempontjából passzívummal végződik. Az úgynevezett szanálás gazdasági életünkben olyan földrengésszerű rázkódtatásokat okozott, amelyeknek nyomán romok tornyosultak s ami ennél is rosszabb, hozzáértők szerint a veszedelem még egyáltalán nem tekinihető elmúltnak, a gazdasági élet szeizmográfja további lengéseket jelez. Az év első tiz hónapjában több mint 2000 vállalat jutott csődbe vagy kötölt birósdg e<ótt kényszeregyezséget, ami magában véve is mérhetetlen gazdasági javak pusztulását, önálló exisztenciák proletársorba süiyedését jelenti. Mennyi lehet azoknak a száma, akik minden törvénykezés nélkül váltak áldozataivá a még mindig lefelé tendáló gazdasági viszonyoknak, — ki lehet annak a megmondhatója? Tagadhatatlan, hogy a szanálás: az infláció megszüntetése, a korona stabilizálása, az államháztartás rendbehozatala szükséges volt. Tagadhatatlan az is, hogy ezeknek szükségszerű velejárója a gazdasági élet bizonyos mértékű megrázkódtatása. Ámde ennek a megrázkódtatásnak az elkerülhetetlenül szükséges keretek közé szorítása elsőrendű feladata minden kormánynak, amely nem képvisel egyoldalú érdekeket. Ezen a ponton a kormányzatot súlyos hibák és mulasztások terhelik. Egyetlen pillantás az államháztartás 1924— 25-1 számadataira meggyőzhet bennünket arról, hogy a kormány lényegesen túllépte azt a keretet, amelyben a szanálási budget mozgott s amelynek betartására a népszövetség pénzügyi bizottságával szemben kötelezettséget vállalt. A népszövetség pénzügyi bizottságának megállapítása szerint ugyanis 1923—24-ben az adók jövedelme valamivel meghaladta a kétszázmillió aranykoronát, vagyis fejenként 27 aranykoronát tett ki; megállapította a pénzügyi bizottság azt is, hogy a háború előtt Magyarország jelenlegi területén az adóbevételek fejenként 60 aranykoronát képviseltek. „Ha meg is engedjük — mondotta szószerint a pénzügyi bizottság —, hogy a háború következtében előállott uj helyzet bizonyos mértékig csökkentette az állam pénzügyi szolgáltató képességét, mégis azt hisszük, hogy lehetséges lesz két év alatt az adók jövedelmét fejenkint 50 aranykoronára emelni, ami kereken 400 millió aranykoronát tenne ki". Ehhez képest a szanálási költségvetés az első évben az adóbevételeket kereken 320 millióra preliminálta, ami 40 aranykorona fejenkénti adóbevételnek felel meg. Ehhez jölt volna a külföldi kölcsönből 100.000.000 korona hozzájárulás és az igy elért 420 millió fedezte volna az 1924—25. évi költségvetés szükségleteit. A főbiztos jelentése szerint azonban az adóbevétel a mult. költségvetési évben kereken 580 millió aranykorona volt a külföldi kölcsön igénybevétele nélkül, vagyis 260 miliő koronával több, mint amennyit a pénzügyi bizottság a szanálás első évében elérhetőnek vélt. Mig tehál a Népszövetség pénzügyi bizottsága ugy taksálta leromlott gazdasági életünket, hogy 1924—25-ben a fejenkénti adójövedelem maximálisan 40 aranykorona lehet és csak a szanálás befejezte után érheti el a fejenkénti 50 aranykoronát, addig a magyar kormány különböző adók cimén már az első évben 72*5 aranykoronát szivattyúzott ki átlagban mindegyikünk zsebéből, a csecsemőket is beleértve. 12 5 aranykoronával többet, mint amennyit a háború előtt kellett átlagban fizetnünk. Aztán mondja még valaki, hogy mi szegény nép vagyunk. Ezzel a példátlanul kíméletlen adópolitikával elérte a kormány azt, hogy a külföldi kölcsönt nem kellett igénybevennie, de elérte azt is, hogy a gazdasági krízist szinte erőszakosan annyira kiterjesztette és kimélyítette, hogy attól koldul munkás, tisztviselő, iparos és kereskedő egyaránt. De a kormány még fokozta is a bajt adópolitikájának egyoldalúságával. Egyenes adóból csupán 93 millió koronát hajtott be, az adóbevétel 16 százalékát, a többit: 487 millió aranykoronát a közvetett adók, tehát túlnyomóan a kisemberek adói szolgáltatták. Az igazságtalanság, az egyoldalú megterhelés azonban még ezzel sincsen befejezve. A pénzügyminiszter elszólásából tudjuk, hogy a mezőgazdaság csak 17 millió egyenes adót fizetett, a 93 millió 16 százalékát. Összefoglalva tehát a szanálás első évi eredményét, az igy fest: 1. A kormány messze túllépte azt a pénzügyi keretet, amelyet a Népszövetség megszabott. Ezzel a polgárságot olyan erőkifejtésre kényszeritette, amelyet az nem bírt el