Szeged, 1924. július (5. évfolyam, 148-174. szám)

1924-07-27 / 171. szám

Egy aatán ára 2500 korona tatUUaUral mnbon.) T«toi-n.A.1 iára 1S00 tmtan. lUXlMéési iraki BtJ *M»ra Mrban 40000, BadaI <«tea h eidékan 49000 fett, Hirdetőt trák i Pélttuábaa I mm. 400, e*j tusában 800, mái léi hasábon 1210. Síén? Mit ö százalékkal drágákb. Apröhlrdetéa 10 síéig 6001 kor. SzOvegkflzW kSzlem*rjrck toronként M00 karaaa. Caaládl értesítéa 4300* kar. V. évfolyam. Szeged, 1924 julius 27, VASÁRNAP. 171-ik szám. évfordulója. Irta: Tonelli Sándor. Holnap lesz tíz esztendeje, hogy az osztrákmagyar monarchia megüzente a háborút Szerbiának. Holnap lesz tiz eszendeje, hogy megindult a lavina, amely elsöpörte a régi Európát, megváltoztatta a határokat és véget vetett a régi, boldog és gondtalan életnek, amelyet a ma élö nemzedék újból nem fog már megérni soha. Tiz esztendeje, hogy az apokalipszis szörnyűségeinek formájában kirobbantak a lappangó ellentétek, elfojtott szenvedelmek, titkolt gyűlölködések. Tiz esztendő eltelt, de még mindig tisztázatlan a nagy kérdés, hogy ki felelős a világháborúért. A párisi békék rákényszeritették ugyan a legyőzőitekre vétkességük elismerését és ezt kifejezésre is juttatták a jóvátételek formájában. Az objektív történetírás előtt ózonban a vétkességnek ez a politikai jellegű és tisztán hatalmi szóval történt dekrelálása nem állhat meg. A választ erre a nagy kérdésre csak az előzményeknek és a háborút mrgelöaö napok eseményeinek vizsgálata adhatja meg. A történelmi munkák, visszaemlékezések, röpira ok, meiyek a háború kitörésének a felelősségét akarják megállapítani, már szinte áttekinthetetlen tömeget alkotnak és ez a tömeg a tiz éves forduló alkalmával kétségte eníll még erősen meg fog duzzadni. Egyet e n gyrészt politikailag színezett és tudatosan érdekek szolgálatában álló írásokból kétségtelenül meg lehet állapi arii. A világháborúnak voltak távJi és közvetlen okai. A központi hatalmak részéről megjelent írások majdnem mind azt keresik, hogy az okoknak milyen csoportosulása idézte elö a nagy kataklizmát, az antant eljárásának igazolására szolgáló írások pedig a kőzve len hadüzenetek a felelősségét igyekszenek leszöÍ

ezni. Ez a két szempontból való vizsgálódás issé küönös, de alapjában véve teljesen ért- j hető. Majdnem olyan, mintha egy közönséges ! polgári veszekedésnél a felek egya ást azzal ; vádolnák, hogy az esetet ki okozta és ki kezdte. A francia reváns-politika. A távolabbi okoknak vizsgálatában meglehetősen messzire, 1871-ig kell visszamennünk. A frankfurti béke Franciaországot erCsen megalázott állapotban hagyta vissza, a győztes és lyőzelmében egységessé vált Németország pedig vezelő hatalmassága lett Európának. A csorbát, amelyet a háború a francia nemzeti büszkeségen ejtett, Franciaország sohasem tudta tlfelej eni és a francia politika és közvélemény sohasem tudott belenyugodni, hogy Elzászt és \ Lotharingiát, XIV. Lajos hódításainak tárgyát, helyhez Franciaországnak nagyhatalmi állása Közép Európában való szerepe fűződött, J'églegesen elveszítse. A revdns vezető gondolta lett a francia politikán sk, amely néha elP'henni látszott ugyin, de nyomban fellángolt, ?a a Németországon veendő bosszúnak a lehetősége kínálkozott. A franciák sohasem tagadták hogy csak az 'ka,mat várják Elzász-Lotharingia visszaszerzésére. Thiers mindjárt a békekötés után megadottá Németország párisi nagykövetének: ff\h*088zu békél akaru"k- De ha évek multa, Németország más hatalmakkal viszályba teiniSk» Franciaország kárpótlást fog köve\ u (tö!e. hogy birtohállománydt visszzaállitsa.' VCM! , ?M évek francia po itikájának másik I^atakja, Gambetta pedig kiadta az Elzász«i/Sn«lára vonatkozó jelszól: ,Gondoljunk idö > rd> de sohase beszéljünk róla." Volt !*k,Orn^a-Jlyolcvanas évek eleJén' Boulanier KtottJ1 ',de'éb?n> mik°r csak egy hajszál váborlítxi FuróPfl W ujabb német-francia S A reyáns h^or„. csak Franciaor. Akkori ;: . <or8zág lu,_ ha alma és Boulanger tábornok öngyilkossága hárította el. Franciaország ugyanis a háborút köve'ő esztendőkben elszigetelten állott. A monarchikus államok idegenkedlek a köztársasággal való szőve ségtőt, amely a forradalom hagyományait idézte fel. Élénk emiékezeiben állott még az 1871 évi kommün is. Franciaország az 1871 évi vereségekért egyelőre a gyarmatpo'itikában keresett kárpótlást s a nyolcvanas és kilencvenes évekre esik Hátsó-India és Madagaszkár meghódítása és a közép^frikai gyarmatbirodalom megalapítása. Bismarck nagy politikai éleslátással támogatta a francia gyarmatpolitikát, egyrészt, hogy a francia kormányférfiak figyelmét Elzászról elterelje, másrészt abban a reményben, hogy a gyarmatot szerzése közben á franciák összeütközésbe kerülhetnek Eurcpa legnagyobb tengeri hatalmasságával, Angliával. 1898 ban ez az eset tényleg bekövetkezett. A fashodai affér alkalmával teljesen kiílfcsedett a helyzet. Kitchener táb rnok leparancsolta a Marchand ezredes által a fashodai erősség ormára feltűzött francia zászlót. Néhány napig a kelyzet a szakításig feszült. Gyarmaiháborura azonban Franciaország nem érezte magát elég erősnek és Nagy Britannia elől meghátrált. Pedig ekkor már Franciaország nem is állott elszigetelten. 1897. óta szövetségese volt Európának legnagyobb szárazföldi hatalmasság*, Oroszország. Érzelmi szempontok ebbn a szövetségben egyáltalán nem játszottak köz e. Az ilyen momentumok a demokrata köztársaság és az autokrata cárizmus között teljesen hiányzottak. Az összekötő kapocs a franciák németgyülölete és az agresszív pánszlávizmus volt. Oroszország két évszázadon át majd egyik, majd másik irányban kereste az utat a tengerhez. A Balti tenger, amely télen befagy, nem felelt meg a céljainak, a Fekete tenger pedig, amelynek a Boszporus és a Dardanellák alkotják a kijáratát, olyan volt, mint a zárt palack. Két évszázadon át ezért Konstantinápoly megszerzése volt az orosz cárok külpolitikájának a végcélja. E törekvésében a cári politika találkozott az orosz intellektuelek által táplált pánszlávizmussal, amely az összes szövetség a francia reménykedéseket nem váltja valóra. Oroszország belebonyolódott a keletázsiai kalandba. Szinte korlátlan kiterjedésű országok megszerzésének a lehetősége, hihetetlen gazdagságok csalóka képével egyetemben elkápráztatta a cári államférfiakat. Egy uj Oroszország lebegett előttük, melynek keleti határát Port-Arthurnál és Koreánál a nyilt tenger mossa. A könnyű hódKások azonban vérbe fúltak, az orosz japán háború széttépte a keleti reménységeket és az orosz forradalom akcióképtelenné tette Oroszországot EuróÍ

iában is. Semmi sem mutatja jobban az oroszrancia szövetségnek a békét veszélyeztető voltát, minthogy a keletázsiai katasztrófa után évekig nyugalom volt a Balkánon és Európában és semmi sem mutatja jobban a magyar közvéleménynek külpolitikai éretlenségét, mint az, hogy tapsolt a japán győzelmeknek. Pedig tudnia kellett volna, hogy a Keletázsiából kitaszított Oroszország ismét Európában fogja keresni az érvényesülést és a Balkánon akarja kiköszörülni a presztízsén esett csorbát. A Balkánon Szerbia lett a faltörő kos, melyet Oroszország nekiszegzett a monarchia rozoga épületének. Nagy-Britannia és Németország. Látszólag nagyon könnyű, de tényleg a legneheszlávoknak a Szent Oroszország protektorátusa alatt való egyesítését tűzte ki céljául. Németországgal Oroszországnak közvetlen ellentétei nem voltak, sőt a szent szövetség ideje óta a cári és a porosz királyi családot hagyományos szimpátiák fűzték össze. Az ellentétek akkor kezdődtek, mikor középeurópai birtokállományuk biztosítására Németország és a monarchia megkötötték a véd- és dacszövetséget, amely Olaszország csatlakozásával hármasszövetséggé bővült ki. Oroszország tudta, hogy az ut a szlávlakta Balkánra és Konstantinápolyba Bécsen keresztül vezet. A hármas szövetség megkötése óta tudta azt is, hogy a monarchiát, amely útjában áll, csak akkor gyűrheti le, ha leszámol Németországgal is. Igy jött létre 1897-ben az érdekközösség felismerése után az orosz-francia szövetség, amelynek gondolatát nyomban az 1871. évi katasztrófa után már Gambetta felvetette. Akkor :m reagált a francia tapogatódzásokra. Az oro3z-francia szövetségnek kettős alapgondolata volt. A gazdag Franciaország pénzerejével támogatta a tőkében szegény Oroszországot, hogy fel tudja szerelni hadseregét és ki tudja építeni 1131 stratégiai vasutait a galíciai és porosz határ felé, Oroszország pedig arra volt hivatva, hogy kimeríthetetlennek látszó emberanyagával pótolja azokat a számbeli hiányosságokat, melyeket a sztrájkoló francia anyák a köztársaság hadseregének okoztak és egyre reménytelenebbé tették ÜZ erősen szaporodó Németországgal való leszámolást. Két évtized alatt különböző kölcsönök formájában a francia „w.VWVMVn lUliHUJUUtUI M — pénzpiac a kormány utmutatása mellett harminc milliárd aranyfrankot bocsájtott Oroszországnak rendelkezésére kimondottan fegyverkezési célokra. Egyideig ugy látszott azonban, hogy az orosz zebb a világháború kitörésében Anglia szerepének és az angol-német ellentétnek a megítélése. Kétségtelen, hogy az angol külpolitikának két évszázadon át az volt a határozott irányvonala, hogy mindig a kontinens második hatalmasságát támogatta a legerősebbel szemben. Ezért hozott létre szövetséget Spanyolország ellen, ezért vett részt a nagy koalícióban Napoleon ellen, ezért harcolt a krimi háborúban Oroszország ellen és ezért került ellentétbe a frankfurti béke után hatalmassá vált Németországgal. Ennek a politikának az európai egyensúly védelme volt a cime, de tényleg azt szolgálta, hogy mig a kontinens államai egymással küzködnek, Anglia világpolitikai túlsúlyát tudja fenntartani. Az angol közvélemény a háború előtt abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy Németország gazdasági és politikai világuralomra törekszik és e felfogás alól egy olyan országban, ahol a közvéleménynek súlya és ereje van, a kormány sem tudta kivonni magát. A német világkereskedelemnek páratlan fejlődése, a német lobogónak egyre erősebb térfoglalása a tengeren, az angol gazdasági életet féltékenységgel töltötte el, amit idegességgé fokozott, mikor Németország is beállott a kolonális hatalmak sorába és nagy arányokban kezdte haditengerészetét fejleszteni. Ettől az időtől kezdődnek a rendszeres támadások az angol sajtóban Németország ellen, amelyek a kilencvenes évek derekán már odáig fokozódtak, hogy a konzervatív párt tekintélyes organuma, a Saturday Review 1894-ben leplezetlenül megírta: „Germania est delenda\ 1871-ben pedig ehhez a jelszóhoz hozzátette: „Ha Németországot holnap eltörülnék a föld színéről, nem volna egyetlen angol, aki ezáltal ne gazdagodnék.« Az ilyen megnyilatkozások, amelyekre Németországból sem maradt el a válasz, teremtették meg a kölcsönös bizalmatlanságnak a légkörét, amely Angliában az inváziótól való félelemben, a szárazföldi haderő fejlesztésében, Németországban pedig a preventív tengeri háborútól való aggodalomban és a flottának annál erősebb szaporításában csúcsosodott ki. Az uj emberek, akik Bismarck után a birodalom élére kerültek, sajnos módon nem állottak hivatásuk magaslatán. Azt hitték, hogy akkor követik Bismarckot, ha annak erős hangját használják, nem vették azonban figyelembe, hogy a nagy kancellár mindig tudta, hogy mikor szabad erős hangot alkalmazni. II. Vilmos császár teátrális >ózai, megfontolatlan nyilatkozatai, tüntető utjai Jeruzsálembe, Tangerbe, a ragyogó német kardnak az emlegetése és az olyan mondások, hogy „Németország jövője a tengeren van," igazolni is látszottak az ango aggodalmakat. Mindezek mellett a^eLp Ítíhc8yá!,alan nem volt alkalmas szimpátiák ébresztésére. Legjobban mutatja ezt a hágai békekonferenciák esete, amelyeken megállapították a szárazföldi és tengeri háborúk „irányelveit. A háborúban ezeket a szabályokat egyik fél sem tartotta meg, sőt az egyesek már a konferenciák alkalmával is tudták, hogy egy esetleges háborúban semmiféle szabályokkal nem engedik megköttetni a kezüket. A németek azonban elég eszélytelenek voltak ahhoz, hogy ezt meg is l u