Szeged, 1924. június (5. évfolyam, 125-147. szám)

1924-06-15 / 136. szám

SZEGED gue személyében elsőizben kerül protestáns ember és agglegény Franciaország köztársasági elnökének székébe. Páris, juaius 14. Herriot a hidügyi tárcát ajánlotta fel az Echo de Paris jelentése szerint Painlevínek. Más lapok jelentése szerint Painlevének az a szándéka, hogy megtartja házelnöki állását. Bettin, junius 14. A német reggeli lapok Doumergue választásával foglalkoznak. A nemzetközi problémák sima megoldása érdekében Painievé megválasztását szivesebben fogadták volna, mert Painievé az egész világon olyan tekintélynek örvend, hogy már személyiségével is közvetítőnek tudott volna fellépni. Doumergue megválasztása igen furcsa körülmények között folyi le s Európa nagy érdeklődéssel nézhe' sz uj elnOk működése elé. Nem hiszik, hogy Doumergue megválasztása lehetetlenné tenné a Herriot-kabinet megalakítását, sőt várják, hogy Herriot a legközelebbi napokban be fog mutatkozni. Berlin, junius 14. Doumergue megválasztásával kapcsolatban a berlini sajtó majdnem kivétel nélkül azt irja, hogy a francia politika irányelvei tekintetében nem Doumergue, hanem Herriot és miniszterei lesznek mértékadók. A Lokalanzeiger Poincaré politikájának más eszközökkel való folytatását emlegeti, mig a Varwarts kijelenti, hogy a Herriot-kabinet kész a Németországgal való megegyezésre. A kormány sikere attól függ, hogy Németországban milyen bizalommal viseltetnek törekvései iránt. Balogfi Károly temetés®. Szeged, junius 14. (Saját tudó Hónktól.) Mindenki ott volt a temetésen. Az sgész város. És mindenkinek szeméből gyá z sugárzott elő. Balogh Károly hatelmas ígyéniségének elmúlása senkire sem maradt na'ás nélkül. Nsm mindenki szerette, amíg élt és dolgozott, de most, hogy meghalt, a temetésén kiderült, hogy mindenki becsülte ezt az energfa-emberf. Mindenki megbecsülte benne a sz^fe határtalan akaraterőt, amely nem ismert állhatatlan akadályokat, amely előtt eltörpült minden akadály. Balogh Károly az akaratok embere volt. Mindig akart valamit. Legsúlyosabb szavú és legerősebbkezQ intézője lett a város ügyeinek. Néhány év előtt, amikor még nem törték meg erejét a csalódások és a szomorúságok, amikor még korlátlan akarattal irányította a városnak az ő hatáskörébe eső ügyeit, valaki ezt irta hívataiszobájának ajtaján levő névtáblájára : „A váras ura." » Ez a jelző nagyon találó volt Balogh Károlyra egyidőbsn, mert valóban wa volt ennek a városnak, valóbsn csak sz történt, amit ő akart, a tanács, a közgyűlés majdnem mindig meghajolt erős hangon nyilvánítóit akarata előtt. De jöttek a nagy csalódások, a nag]? szomorúságok, a háboruszülíe felfordulás lekány szeritette s város erős kézzel hajtott kocsiját atról az egyenes útról, amely a fokozatos és gyorsütemű fejlődés felé vezetett. Régi kipróbált igazságok köddé váltak ebben a felfordult összevisszaságban, a dolgok elveszítették realitásukat, nsm volt stsbilis alap, amelyen folytatni lehetett volna az építést. Balogh Károly azért kemény derékkal harcolt tovább. Állta a harcot nsgy elhatározással és a múltba vetett nagy hittel. De az idő, a folyton változó idő eresebb volt nála. Aztán Balogh Károly hangja halkult, egyre halkult. Energiája, akaratereje csökkent, egyre csőkkent. Már senkíssm nevezte a város urának. Amikor látta, hogy elvei nem érvényesülhetnek a város I láttuk, hogy mindenki ottvan,^ abbahagytuk közigazgatásában, visszavonult a csendesebb, békességesebb katonaügyosztályba. A tanácsülésekre szorgalmasan eljárt ugyan, de egyre ritkábban szólt bele a vitákba. Átengedte a terepet azoknak, akik azt gondolták, hogy jobban tudják a dolgokat, mini ó. Néha feltört belőie a régi akaratember, érces hangja ilyenkor betöltötte a termet teljesen, d? hamar elfárad!. Ezek a fellohhanások nagyon rövid ideig tartottak. Most már elcsendesedett egészen. Akarat, energia nélkül fekszik abban az ezüstös koporsóban, amely alig látszik ki a virágíengerbői, ott a Tisza Lsjos-körúti Baiogh-ház hatotíss, gyeriyafűstös, fekete drapériás szobájában. Akik körülállják a magas ravatalt, mégis ugy érzik, hogy fekszik valaki abban a néma koporsóban. Valaki, aki volt, aki nagyon volt. Mintha sárgán világító gyertyák iángvirágsi között lebegne valami abból a rengeteg, végképen megsemmisült energiából. nBalogh Károly. Élt 62 ivet." Kinn a ház előtt beláthatatlan nagyságú fekete, csendes tömeg vár, hogy megadja a végtisztességet a város halottjának. Es ott vár, a kapu előtt, két lombosodó fa árnyékában Szent Mihály fekete lova is. Az is Balogh Károlyt várja. A tömeg szélén lo?as- és gyalogosrendőrök várakoznak. A szomszédos házak ablakaiból riadtan kíváncsi szemek néznek is a nyüzsgőre zsúfolt utcára. És Szent Mihály lovát azok veszik körül, akik legközelebb álltak Balogh Károlyhoz. A főispánba polgármester, a város egész tanácsa és ílszífksrs, a főispán, az államrendőrség tisztikara, a közhivatalok és közintézményei vezetőségei. Azután a tiggfelők, a barátok nsgy csoportja. Fö Iifcariuk jegyesni azoknak a névsorát, akik ott voltak a temetésen, de amikor 1914 junius 15a jegyzést. Mert mindenki ottvolt a város halottjának a temetésén. Tiz órakor megérkezett Várhelyi József p$psi prelátus, Brelzach Béia kanonok, Tatarek Béla minorita rendfőnök és Pele Richárd, az a!só> városi rendfőnök. Azután megkezdődött a gyászszertartás. Négy egyenruhás vámőr váilán hozta ki a súlyos érckoporsót. Várhelyi József a belvárosi egyházi énekkar közreműködésével beszerelte a halottat. Az énekkart Csornák Elemér karnagy dirigálta. Ezuián dr. Somogyi Szílveszier lépett a koporsó mellé ás meghatott hangon búcsúztatta el a halottst. — Váratlan ás megdöbbentően gyors elmúlásod — mondotta — könnyű véget szerzett neked, de mérhetetlenül nagy fájdalommal töltötte el zokogó családodat, megrázkódtató érzést váltott ki iísztvíselőtársaíd lelkében, akikkel halálod napjának reggelén még együtt voltál. M03Í itt állanak körülötted meghatva, megdöbbenve az emberi élet muíandSságának tragikuma előtt. Elmúlásod mély fájdalommal tölti e! a város egész közönségét, amelyért te jő muokável ennyit dolgoztál és amelyre olyan pazar örökséget hagytál: Munkáséleted tiszteletreméltó emlékét, amelyet hálásan zár szivébe mindenki. A te fegyelmet ismerő és fegyelmet követelő egyéniséged sok és nehéz akadállyal találkozott, ds lelked hatalmas akaratereje legyőzött minden akadályt, — Cssk az hal meg egészen, aki nem hagy magi után egyetlen végígárzett érzést, egyetlen végiggondolt gondolatot, egyetlen valamit erő cselekedetei sem. A te munkáséletednek sok eredménye volt. Alig van alkotás ebben a városban, amelyhez a te agyad egy gondolatot, a lelked egy érzést ne adott volna. Nélküled a város közigszggtását nagyoa bajos elképzelni. Stentori hangod ott dörgölt mindig a fórumon. A közönség, ez sz ezerszemű kritikus, a te csslekedateidbeti is talált hibát, de abban mindig együtt érzeti mindenki, hogy szókimondó, munkáséleled alapja az önzetlenség volt. A kritika csak a sírig tart és elhallgat a bezárt koporsó előtt; csupán lényed lényege msnid meg, sz, hogy dolgoztál. — Most, hogy elköltöztél közülünk, továbbélők közül, bizonyára találkozol rég elköltözött szektortársaiddal. Összeüttök majd a mennyei, kés-kárpitos, csillagos tanácsteremben, hogy tovább folytassátok & vitát égi elnökötök alatt, a városért. Bár cssk valóra válna mindaz, amiért dolgoztatok. — Most átadunk téged a Mindenhatónak, ski összetartja a Göncöl-szekér hét csillagát, aki a villámokat ssórja és aki előtt nyitva vannsk az élit és a hálái kapui. -— Balogh Károly, erős, kedves munkatársunk, — isten veled 1 Ás áhítatos csöndben elmondott beszéd nagy hatással volt mindenkire s könnyeket is csalt elő a nők szeméből. Hogy születik a zsarnok? Irta: Móra Ferenc. Tiszántúl jártam a télen felolvasáson, olyan városban, ahol azelőtt sohse voltam, se egy lelket benne nem ismertem. Mikor megérkeztem, hintóval vártak notabilitások, mikor eljöttem, egyedül caplattam ki a vasúthoz a bokáig érő latyakban. Ezt mindig igy szoktuk csinálni vidéken. Nem azért, mintha nem becsülnénk meg az irodaimat, hanem mert ez a tradíció. A fogadó-bizottság elő van irva, az belekerül a jegyzőkönyvbe is, de ki az ördög hallott még kikisérő-bizottságról ? Őszintén szólva nem is nagyon bántam a dolgot, mert igy senkinek se kellett kimagyarázkodnom, hogy miért szoktam én harmadik osztályon utazni. Azzal nem akar dicsekedni a magamformáju szerény ember, hogy többre nem telik, azt meg unja, hogy romantikus hazugságokat találjon ki uj barátai kedvéért, akiknek, mire hazaér, a nevét is elfelejti. Csakhogy mire a pénztár elé verekedtem magam, meggondoltam a dolgot. Hajnaltájt feküdtem le idegen ágyba, keveset éá rosszul aludtam, zúgott a fejem, össze-vissza kavarogtak benne a tűzoltófőparancsnok adomái Edgár Quinetnek a forradaiíu sz010 könyvével, amin kakaskúkorékolásra alomba ásítoztam magam. (De ezzel nem akarom megbántani a hálószobám siionérja tetején talált könyvet, amely a hetvenes .években jelent meg, de még nem volt felvágva. En se sok kárt tettem benne, csak négy oldalt vágtam íöl belőle, aztán I visszadobtam a helyére. Jólelkű ember az utódokra | is gondol.) Egyszóval fáradt voltam és a perron tele volt subás, bekeeses és tarisznyás emberekkel, meg bátyus kofákkal. Igy a harmadik osztály nem sok jót igért, hát váltottam jegyet a másodikra. Csakhogy a vonat Pest felől jött és a második osztály is olyan zsúfolt volt, hogy alig bírtam fölfurakodni a folyosóra. Ember-ember hátán, minden fülke telepréselve. Mire az első őrházhoz értünk, akkorra átlökdöstek a folyosó másik végére. — Nini, egy üres fülke I — lepődtem meg és a közös sorsban levők bizodalmasságával hangosan kérdeztem: „Hát ez ?" — Szolgálati szakasz, mondta készségesen egy ur. — Tetszik látni, itt a tábla. — fújta egy bőrkabátos ur a szivarfüstöt a fülke ajtajára. Én nem tudtam és igazság szerint most se tudom, mi az a szolgálati szakasz. Én csak azt láttam, hogy ez egy üres szakasz, amelyben kényelmesen elférne hat ember, kényelmetlenül elférne tizenkettő és furcsa, hogy nem ül bele senki, holott a folyosón szuszogni se bírunk egymástól. De, hát olyan nyugodtan mondta mindenki, hogy ez szolgálati szakasz, amilyen nyugalommal ritkán találkozni a mai világban. Én is azt gondoltam aztán, ez igy van rendjén, sőt az ujabb szerencseprőbálókat most már én figyelmeztettem: | — Tetszik látni, szolgálati szakasz! De a szorongás egyre nagyobb lett, a torkom | is kezdett fázni, meg az epém is kezdett forrni, f i Micsoda ostobaság az, hogy én most egy hétig ! I krákogjak az ágyban amiatt, mert itt egy kényel• mes, puha, meleg fülkének az ajtaján az van * kiirva: „szolgálati szakasz!" De én utóvégre egészséges ember vagyok, majd csak kibirom hazáig. De mi lesz ezzel az öreg úrral, akinek egész jass-band szól a tüdejében? Egy hölgy is áll itt, akinek, ugy nézem, éppen elég a maga terhe, noha semmi pakkja nincs is. Hát mi jogon állatja ezeket a vasút a folyosón, mikor meleg ülőhelyért vette el tőlük a pénzt? Hát nem volna most nekünk jogunk betörni a szolgálati szakasz ajtaját és aki azért ránk támad, azt kihajítani az ablakon? Persze, hogy ez forradalom, de a forradalmat mindig ilyenekkel provokálják ki. Tessék csak elolvasni a Quinet könyvét! Csináltam volna-e forradalmat a szolgálati szakasz miatt, vagy nem, nem tudom, mert jött a kalauz s ahogy átadtam neki a jegyem, az arcomba süttette a fölemelt lámpáját. — Nini, igazgató ur, hát most nincs szabadjegy? — Nekem? — mosolyogtam, pedig haraphatnékom volt. — Nem is volt nekem, csak villamos szabadjegyem, de most már arra se találnak elég megbizható elemnek. — Ejnye, hejnye, igazgató ur, — csóválta a fejét, — tessék helyet parancsolni a szolgálati szakaszban! Már kattantoíta is a rézkilincset. Egy kicsit zavarodottan motyogtam: — De kérem... Tessék csak hagyni... — Nem ugy van az, kérem alásan, — hajlongott a vasutas. — Tudjuk mink azt, kit mi illet Ami igaz, igaz: elpirultam és melegség öntötte el a szivemet. Mégis csak meghatja az az embert, mikor egy egyszerű vasúti kalauzban több kulturabecsülést talál, mint a gazdájában.