Szeged, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-20 / 89. szám

Szeged, 1923 április 439. SZEGED Az elnök az ülést 5 percre felfüggeszti. Szünet után az elnök napirendi javaslatot (esz. A legközelebbi ülés 20-án délelőtt 10 órakor lesz, melyen a mezőgazdasági munkabérek szabályozásáról szóló törvényjavaslatot és a mentelmi ügyeket fogják tárgyalni. A drágaság. Az elnök jelenti, hogy Farkas István sürgős interpellációra kért és kapott engedélyt. Farkas István: Ez a javaslat a mezőgazdasági munkások nyomorát akarji enyhíteni. Nem ott a hiba, hogy nincs elég fizetésük a munkásoknak, hanem hogy nincs elegendő munkaalkalom. A kormánynak nen volna szabad megengedni az árdrágítást, még Ausztriában sem volt olyan nagy lerongyolódás, mint ebben az agrárországban. (Felkiáltások: A kosztpénzről beszéljen.) Kéri a kormányzőpárlot tessék megfőzni az összes nagybankokat, tessék törvényt hozni az árdrágítók ellen. A következő interpellációt terjeszti elő: Milyen intézkedéseket hajlandó tenni a kormány a drágaság csökkentésére és k*tasztrófális következményeinek elhárítására. Hajlandó-e a kormány az elsőrendű élelmiszerek kivitelét megtiltani mindaddig, amig megfelelő árnivóra nem csökkennek. Haj'andó-e az élelmiszerszá'iitást a belső szállítási forgalomban kedvezményes díjtételekkel előmozditani. Hajlandó e a munkanélküliség csökkentésére nagyobb arányú föld munkákat elrendelni. Hajlandó-e indextörvényjavaslatot a nemzetgyűlés elé terjeszteni, úgyszintén törvényjavjsiatot béregyez>ető bizottságok létesítésére. Hajlandó e a hadirokkantak, özvegyek, árvák és nyugdijasok illetményét felemelni és hajlandó-e végül a jövő programjáról tájékoztatni a nemzetgyűlést. BudJános közélelmezési miniszter: A miniszterelnök távolié ében éti rám hárul a feladat, hogy az interpellációra válaszoljak. Mindenkinek kötelessége, teljes tárgyilagossággal törekedni a drágaság kérdésének megoldására. Világjelenséggel állunk szemben, melynek szálai messze visszanyúlnak a múltba. 1890 óta folytonosan emelkednek az árak. Igaz, hogy az okok, amelyek akkor közrejátszottak, lényegesen mások, mint a maiak. A kormány azonban most is meglette és iparkodik megtenni ezentúl is a kötelességát a viszonyok megjavítására. Azonban hihetetlen erőkkel állunk szemben, amelyek aláássák egész Európa gazdasági életét, amelyekkel megküzdeni szinte lehetetlen. A legutóbbi minisztertanácson a kormány teljesítette a köztisztviselők követelését, amikor illetményeiket felemelte. Sokan kérdik: nem volna-e helyes, ha áttérnénk a kötött gazdisági rendszerre. Óva intek mindenkit attól a gondolattól, hogy ezen az uton keresse a drágaság kérdésének megoldását. Ebben az irányban minden intézkedés épp az ellenkezőjét váltaná ki annak, amit el akar érni. Azonban nem tartom elérkezettnek az időt arra sem, hogy teljes szabadság legyen. Hogy ez bekövctkezhessék, elsősorban önfegyelmezésre van szükség a gazdasási életben. Amig ez nincs meg minden tekintetben, addig nem is térhetünk át a teljes szabadságra. A termelés érdeke a kivitel teljes szabadsága, a fogyasztó érdekek a kivitel teljes korlátozása. A kormány feladata, hogy a két irányzat közt megtalálja a helyes utat, mely az életviszonyoknak megfelel. Ami az indextörvényt illeti, őszintén megvallom, hogy a munkásság érdekére is végzetesnek tartom az indexszámot, mert végzetes körülmények származhatnak belőle. Sokkal jobb más utakat, módokat keresni, de ilyen elméleti szabályozásokból nem érünk el semmit. Az indexszám megállapításához tudni kell az alapot, a bázist, amelyből kiindul, ez pedig szinte lehetetlen. Ami a vasúti tarifát illeti, megnyugtathatom az interpelláló képviselő urat, hogy a kereskedelmi miniszterrel megtárgyaltam ezt a dolgot s az ő részéről a legnagyobb megértésre találtam. Kilátásba helyezte, hogy készséggel fog annak idején módosításokat eszközölni a javaslaton. Minthogy a drágaság kérdésében nemcsak az általános elvi megállapítások a fontosok, hanem a részletkérdések is, javaslom, hogy hívjuk össze a drágasági bizottságot ennek a kérdésnek alapos megvitatására. Lehetnek közöltünk nagy ellentétek a kérdés megoldásában, azonban össze kell fogni, ha azt akarjuk, hogy hazánkat jobb jövő felé vezessük. (Éljenzés és taps a kormánypárton) Farkas István a választ nem veszi tudomásul. Bud János közélelmezési miniszter: Hangoztatja, hogy a kivitelt sohasem védte és csak akkor engedte meg, ha a belső fogyasztás ki volt elégitve. Ha nincs kivitel, megállnak a gyá rak, nincs nyers anyag, A mai helyzeten nem lehet rögtön segíteni máról-holnapra. Egyelőre csak annyit mondhat, hogy épp az ö javaslatára mindent elkövetnek a spekuidció megakadályozására, mert az a céljuk, hogy egészséges gazdasági életet teremtsenek. Az ülés délután 3 órakor ért véget. A német összeomlás okai. (A Szeged tudósítójától.) A napokban jelent meg Berlinben Hobbingnál a német birodalmi gyűlésnek az összeomlás okait kereső parlamenti vizsgáló bizottságához beosztott három szakértőnek a jelentése, amely az 1918-as német offenzíva keletkezésének, keresztülvitelének és összeomlásának okaival foglalkozik. A három szakértő mindegyike valóban első a szakmájában, hiszen Schwertfeger ezredest már jóval a háború előtt is a német katonai irodalom legkiválóbbjai között emlegették, Kuhl tábornok pedig eleinte Kluck generális, később pedig Rupprecht bajor trónörökös hadseregcsoportjának volt vezérkari főnöke. A harmadik szakértőből, Delbrilck professzorról talán fölösleges is szólani, az ő neve eléggé ismert könyveiből, kivált azokból, melyekben ez a szó legnemesebb érielmében vett kozzervativ törtéretiró, Ludendorff emlékiratait szedte Izekre és mutatta ki, hogy a háborúnak ez a rossz szelleme alapjában véve közepes tehetségű katona, milyen korlátolt politikus és milyen hihetetlenül szűk látókörű ember. A most kiadott jelentés valóban alapveíő fontossággal bir azokra, kik a német hadsereg összeomlásának az okait keresik, hiszen feldolgozza valamennyi megszerezhető dokumentumot és mindazokat a tanuvallolomásokat, mik a parlamenti vizsgálóbizottság elölt elhangzottak. Az adatoknak bőseges szemelvényekben való ismertetése mellett a két katonai szakértő még függelékekben teljes egészében közli a fontosabb katonai okmányokat is és mig ők a tényekkel foglalkoznak, Delbrück professzor levonja belőlük a .tanulságot és véleményt mond az eseményekről, azoknak okairól és okozóiról. Vilmos császár ée Ludendorff. A könyv három részre oszlik. Cimeik: ,Az 1918-as offenzíva", .Az 19t8-as offenzíva katonai bázisa" és „A po'itikai és katonai felelősség kérdése". Schwertfeger ezredes hosszú jelentése mindjárt azzal kezdődig hogy a császár saját írásaiból és más kétségbevonhatatlan hitelességű okmányokból kimutatja, hogy egyedül Vilmos császár és Ludendorff felelősek az 1918. márciusi offenzíváért, amely végül is az összeomlást vonta maga után.-Ezután a kezdet után azt hinné az ember, hogy Schwertfeger ezredes jelentése már nem igen tartalmazhat ujat és meglepőt, de ha tovább lapozgatjuk a könyvet, rájövünk, hogy az ezredes nem rossz taktikus, aki mindjárt az elején kijátsza legnagyobb aduját. Lépésről-lépésre, szisztematikusan haladva előre, mutat rá ezután az ezredes arra, hogyan szerezte meg a Hindenburg—Ludendorff-duo a politikai vezetést is. Elmondja, hogy a császár milyen hamar adta fel döntő birói szerepét a legfelsőbb hadvezetőség és a kancellár között, jóllehet neki, mint az állam fejének ez lett volna legfőbb feladata és kimutatja, hogy a császárnak az aktív tevékenységtől való visszavonulásával minden felelősség Ludendorffikat terheli, ugy katonai, mint politikai tekintetben is. Igen érdekesek jelentésének azon oldalai is, amelyek Ludendorff és Bethmann-Hollweg, majd mikor sikeiült a kancellár elbocsátását kierőszakolni a császárnál, annak utódaival folytatott harcairól esik szó. Ez a harc a már megjelent háberus memo rokból eléggé ismeretes, de azért Schwertfeger ezredes itt is tud ujat mondani, például, mikor mindent levelekkel és okmányokkal bizonyítva, előadja, hogy Hindenburg és Ludendorff lemondással fenyegetődzö't, ha Keleten és Nyugaton — Belgium bekebelezésével — nem kapnak olyan határokat, amelyek jó ugródeszkának szolgálhatnak, — egy uj háború alkalmából. Schwertfeger ezredes jelentésében ezután rámutat arra, hogy Ludendorffot minden oldalról figyelmeztették arra, hogy a hadsereg és a nemzet nem állna mögötte egy uj offenzíva megindításánál. A német egyetemek tanárainak egy nagy küldöttsége jelent meg nála 1918 február 11-én és figyelmeztette a belső front gyöngeségére, amit a január 28-i nagy sztrájk már világosan mutatott. A profé szórok küldöttsége formálisan könyörgött Ludendorffnak, hogy visszavonhatatlanul jelölje meg hadicéljait, különösen Belgiumot illetőleg. De az újságok is egyre hajtogatták, még a háborús párti Frankfurter Zeitung is, hogy ki kell jelenteni, hogy „a háború tisztára defenzív és az is marad és nem is akar semmi mást." Minden kérés és könyörgés hiábavaló volt, Ludendorff hallgatott, de talán jobban is tette, hiszen programja magába foglalta „Kurland, Litvánia és Lengyelország katonai, politikai és gazdaságilannektálását; Nyugaton Melztől nyugatra egy védelmi öv felállítását, a brieyi szénmedencéi és Belgium egy részét Lüttichhel." A tengerészetnek pedig, ha már nem kaphatja meg a belga tengerpartot, rekompenzációkat kell kapnia. Az 1918-as nagy offenzívának tehát hódítási céljai voltak és ezért is Ludendorffot terheli a felelősség — mondja Schwertfeger —• és ugy érezzü f, az ezredes igazat beszél. Nem volt soha hiány hadiszerekben. Kuhl tábornok jelentése elsősorban a hadviselő felek erőviszonyait ismerteti és ebből kitűnik, hogy az 1918 márciusi német offenzíva előtt a németek ugyan számbeli fölényben voltak 4,619.956 kombattáns katonájukkal, de ez a számbeli fölény nem lehetett elegendő döntő győzelem kivivására. Éppen ezért Kuhl sorraveszi az úgynevezett mellék-hadszintereket, hogy vájjon onnan lenetett volna-e csapatokat vinni a nyugati frontra, de vizsgálódásai eredményeképen azt állitja, hogy ha az erők szét is forgácsolódtak a sok fronton, azokat onnan különböző okokból kifolyólag nem lehetett állomáshelyeikről elvonni, hiszen már ugy is minden nélkülözhető csapattestet keletről és a hadtápról elvontak. A felszerelési gyárak felmentett munkásaiból sem lehetett már többet behívni anélkül, hogy ezt a technikai utánpótlás meg ne érezte volna. Kuhl tábornok megengedi, hogy Ausztria-Magyarországból még több hadosztályt lehetett volna kipréselni, mint ezt a négyet, amely a francia hadszíntéren küzdölt, de „őszintén szólva a német legfelsőbb hadvezetőség eleinte, nem minden ok nélkül, nem helyezett túlzottan nagy súlyt arra, hogy osztrák-magyar hadosztályok résztvegyenek a nyugati harcokban". A lovaknál ugyanugy állott a helyzet, mint az embereknél: minden nélkülözhető Nyugaton volt, de ezután nagy meglepetéssel szolgál Kuhl tábornok, ugyanis kimulatja, hogy egyáltalán nem áll meg a német hadvezetőségnek az a védekezése, amely oly szilárdul belegyökerezett már a köztudatba, hogy a háború elvesztését az ágyuk, fegyverek és a muníció hiánya okozta. „Ágyuk, fegyverek, gépfegyverek, aknavetők és muníció hiánya egyetlen pillanatig se befolyásolta 1918 ban a hadmüveleteket", mondja Kuhl tábornok, hiszen kimutatja, hogy még 1918 október elsején is 1632 vonat, tehát mintegy hetvenezer vagon muníció volt az öt legnagyobb kaliberű ágyufajta számára, ami körülbelül 16—18 millió lövedéknek felel meg és ezzel arányban volt muníció a kisebb kaliberű ágyuk, fegyverek és aknavetők számára is. A hadsereg legfeljebb csak benzinben, gummiban és tankekban szenvedett hiányt. A tankek kérdésével hosszasan foglalkozik Kuhl tábornok és okmányokkal igazolja, hogy dacára annak, hogy az ántánt tankjainak jelentőségét a fronton mindenült belátták, Ludendorffot nem lehetett meggyőzni azok fontosságáról. Ezek az adatok tehát ismét megcáfolják Ludendorffot, aki a háború elvesztésének legfőbb okául a német ipar teherbírásának megroppanását jelölte meg. A hadicél — Belgium. Delbrück professzor jelentése a három jelentés közül a legrövidebb,, de egyben a legérdekesebb is. Efsősorban röviden kimutatja, mennyire abszurd Ludendorffnak az a kísérlete, melyben ki akarja mutatni, hogy az 1918 as offenzíva tisztán katonai probléma volt. Ha Ludendorfi ezt valóban hitte volna, ugy amellett, hogy teljes rövidlátásról telt volna bizonyságot, ugyancsak el kellett volna feledkeznie állítólagos meste ének, kit oly szívesen szokott idézni, Clausewitznek egyik legfontosabb tételéről, mely arról szól, hogy „tisztán katonai győzelem képtelenség". Ludendorffnak volt egy nagyon is szabatos hadicélja: Belgium, hiszen ő maga irja, hogy „mindaddig, mig Belgium politikailag és gazdaságilag offenzív, vagy akárcsak defenzív szövetségre is képes, német katonai felügyelet alatt kell maradnia" és éppen Belgium kiürítése ellen harcolt Ludendorff leghevesebben, hiszen állását kötötte Belgium megtartásához, jóllehet akkoriban már mindenki tudta öt kivéve, hogy ez Anglia és Franciaország szemében egyet jelentett a háború folytatásával. Ludendorff írásaiból mutatja ki Delbrück azt is, hogy a legnagyobb német katonai zseninek, &hogy mostanaban hívei Ludendorffot előszeretettel nevezni szokták, egyetlen nagy stratétigai célja sem volt, mert jóllehet csak egy „mindent megsemmisitő hadjárat" döntötte volna el a németek javára a háborút, ő egyszerűen csak tantiusi sikert akart elérni és olyan helyen támadott, amely valóban gyenge volt, de slratégilag a semmibe vezetett. Egymásután követte el a hibákat a kezdeti győzelem után is Ludendorff és ezek kőzött a legsúlyosabb az volt, hogy a francia front beszoritása után nem aknázta ki a győzelmet ott, ahol kivívta: Amiensnél és ahol valóban elszakíthatta volna őket az angoloktól, hanem ahelyett tartalékjait ide-oda szállítgatva, a front legkülönbözőbb pon jait kezdte döngetni, persze, minden siker nélkül. „Ügy látszik — mondja Delbrück professzor — Ludendorff arra számított hazárdjátékában, hogy az ellenség valahol hibát fog ejteni amit ő kihasználhat vagy pedig arra, hogy Párisban és Londonban kitör a forradalom, hogy megsegítse őt, ugy, ahogy Oroszországgal szemben megsegítette ... A stratégia azonban, amely ilyen reményekből táplálkozik, máris csödbejulott és tudja, hogy eszközei fogyatékosak azon cél elérésére, amit tervbe vett." Mit kellett volna tenni ? Jelentése végén Delbrück professzor azokkal a lehetőségekkel foglalkozik, amik 1918-ban még nyitva állottak Ludendorff előtt és igen érdekes az a passzus, amely arról szól, hogv megérte volna a fáradtságot a katonai séta Szentpétervárra, ahol a szovjet megbuktatása után esetleg szövetséget lehetett volna az oroszokkal kötni és talán fel lehetett volna az orosz csapatokat az ántánttal szemben használni. Természetesen ezt csak, mint halavány lehetőséget jelzi Hans Delbrück, mert szerinte is csak egyetlenegy menthette volna meg Németországot: az, ha 1918 márciusában ahelyett hogy annexiós célokat szolgáló offenzívát kezd, békét köt. Ezzel a méla akkorddal fejeződik be a rendkirül érdekes könyv, amely sok tekintetben egészen uj megvilágításba helyezi az eseményeket és szétoszlatja azt a hazugságfelhőt, amelybe Ludendorff próbálja burkolni