Szeged, 1920. december (1. évfolyam, 90-114. szám)

1920-12-25 / 110. szám

6 Amerre csak madarak és riporterek járnak. — A rajzokat Devich Sándor festőművész készítette. — SZEGED, december 24 Bocsánat mindenkitől, akit nagyon elszomoritana ez a leirás. Azokról az embertársainkról irok e helyütt, akik ennek a mai magyar világnak hihetetlenül szerencsétlen számüzöttei, akiket a szerb, a cseh, meg az oláh kikergetett otthonaikból és hosszú hónapok óta szerepe'nek a képviselőház gyorsírói jegyzeteitől lefelé, egészen a napi sajtó hasábjaiig. Szóval tud a létezésükről az ország apraja, nagyja, csak talán nem látták őket, a hajlékaikat és a szerencsétlen életüket olyan közelről és bizonyára nem hallgatták meg sokan őket részvéttel és szánalommal, amint forrón bugyog lékükből a jaj és a panasz. Bocsánat mégegyszer s midenkitől. hogy éppen karácsonykor utalok az ilyen fájdalmas részvétre. Tudom és vallom, hogy elég a mi bajunk is és amenynyire tőlünk, szegediektől tellett, segítettünk is a vagonokban és a szükséglakásokban sínylődő menefcült«.?ken- De mindentől függetlenül hadd veszem e sáros komisz télben magammal a sz'ves olvasó', gyerünk ki egy rÖviJ félórára legalább, a Szeged-állomásoO veszteglő vagonokhoz és onnan S nemrégen felépült szükséglakásokhoz és hallgassuk meg őket, mit beszélnek. * Az. indóház előtti sivár tér végénél lévő rámpán ér az ember legegyszerűbben a vagonokhoz. Egykét vasúti ember végezte itt szolgálatát, ki vörös zászlóval, ki lámpával, kalapáccsal vagy csákánnyal a kezében. — Bácsi kérem, merre kell menni a vagonlakókhoz? — Hatodik vágány, jobbra, előre! Dörmögött* a kimért fagyos válasz. A harmadik vágány hosszú kocsisora alól épp egy kislány bujt elő, kancsóval a kezében. A kútra ment vizért s azt panaszolta, hogy lefagy a keze ebben a gonosz időben s oly messzire van a „lakásuk". Mondom: Hát, hol lakik, kislány ? — Arra ni. Otthagyott, elment szegény a vizért; a kancsó, amit cipelt, majd nagyobb volt nála. Eleinte a két hosszú vagonsor közötti utcán egy teremtett lelket sem láttam. Megindultam és egy kutya, mely nyilván otthonosan érzi itt magát, megugatta a hívatlan vendéget, aki voltam. A zajra persze megmozdult ez a halott városrész és kíváncsi asszony- és gyerekfejek bujkáltak elő a csak nehezen megmozdítható vagonajtók mögül. Valami értelmesebb emberi kerestem, akivel el lehetne a közös sorsukról beszélgetnem. Ki is néztem magamnak egyet, aki elég tisztességesen volt felöltözve és épp egy hasáb tűzifát fürés elt a vagonja előtt. Keménykalap volt a fején és sovány lila arcán nem viselt bajuszt. — Pardon kérem ... mondom. — Dr. Mojzes Tihamér, pósta és távirda-titkár vagyok. — Van szerencsém, pardon, bocsánat, — hebegtem kissé meglepődötten, nem tudván, hogy kihez lesz szerencsém. Az első násodpercek zavarát azonban közös erővel hamarosan leküzdöttük és lassacskán megindult köztünk a beszélgetés, amelyben én voltam a kezdeményező fel: — Nem tetszik fázni, kérem, igy kabát nélkül? — Hát, nincs melegera, dehát, a fa . .. — Ja persze. A«ttóta lakik itt titkár ur? — A nyáron jöttem el a feleségemmel, — a félig ayitott vagonajtóra mutatott, — Temesvárról. Akkor rábeszéltek bennünket erre a lépésre és mi mindannyian készséggel szedtük fel sátorfáinkat, mert nem akartunk a megszállók alatt maradni. Én mint postahivatalnok több társammal együtt a Szegsden külön működő postaigazgatóságnál kaptam alkalmazást. Naponta reggel hivatalba járunk és igy délután 2—3 óra körül érilnk haza. Most egy kis fát kellett vágnom, hogy a feleségem meg tudja főzni a levest. Elmondta még többek között, hogy a fát saját költségükön kell beszerezniök és lassan, fájdalmasan meg*eredt ajkán a panasz. Nem tudnak megélni, még igy sem. Mindenük, tönkremegy. Eladogatják a régi ékszereket, szóval a régi, ismert sirámok ezek, melyeken nálam illetékesebbek sem tudtak idáig segitenL Odalépett hozzánk egy. másik ur is: Szidonits Jenő pósta-főfel ügyelő. Két vagonnal odébb volt az ő lakása, melyről ez a rajz készült: Mint talán igy is megállapítható, egészen tisztességesen néz ki itt minden. Csak éppen az a baj. hogy a bútorok tönkremennek, a csirkék a plüss-diványon fekszenek (nappal), apa, feleség, meg a 14 éves lány alszanak bent éjjel, nem lehet eléggé fűteni, mert a vagon résein és repedésein át kimegy az a kis melegecske is. Iróniával mesélte Szidonits főfelügyelő, hogy a napokban a leánya torokgyulladásról panaszkodott és limonádét készitethk neki. A limonádé azonban a pohárban jéggé fagyott, ugy hogy a kanalat sem lehetett belőle kiemelni. Rendes mosakodásról, higiéniáról beszélni sem lehet. Ezen" egyebként talán segíthetne az illetékes hatóság. Ha vizért kell menniök, az legalább egy jó negyedórát vesz igénylv. Természetesen egyforma kínokkal és bajokkal küzdenek itt mindannyian, akik a 180 vagonban laknak. Dolch felügyelő, Alpár Viktor főfelügyelő, Zengő Péter tanár és számos mérnök, gazdász, tisztviselő és más foglalkozási águ u-iember osztozik itt. többnyire családostól, a közös sorsban. Az egyik vagonsort, melynek lakóival ép beszélgettem, ekkor tolatni kezdték. En rőkönyödötten kerdem, hová viszik őket. — Ó, kérem, ez nem is mindennapi, hanem minden félnapi esemény nálunk. Csak az a kellemetlen a dologban, hogy ilyenkor az asszonyok, akik a levest főzik, bizony gyakran bosszankodnak; mert nincsenek elkészülve mindig ezekre a rövid utazásokra. A másik, szemben lévő vagonsort is tolatni készültek, de ezeket már figyelmeztette egy bakter. Hamar felszedték az ajtókba támasztott létrákat, felugráltak a vagonokba és várták kíváncsian, hogy hol áll meg velük ez a mindennél szomorúbb vonatja a nyomorúságnak. De vége volt hamarosan ennek az utazásnak is és a gyerekek hamarosan kiugráltak az ajtókon. A iérj-urakat ebédhez hívták a pondos asszonyok és a konvenciókon tul is, igen szívélyesen váltunk el egymástól. A sok vagon között alig tud az ember kiigazodni és bérkocsi, vagy egyéb jármű, sőt villamosvasút hiányában, gyalog vágtunk neki a sáros Boidogasszony-sugárútnak. Ennek az útnak e éjén, a DEMKEépületben intézik a menekültek sorsát. Hivatal ez és a becsületes, minden emberre egyforma mértéket alkalmazó bánásmódnál mi egyebet lehetne kívánni az ilyen intézménytől. És ami mindennél szomorúbb, hogy nincs aki segíteni tudjon rajtuk. Nincs és a menekültügyi hivatal is csak olyan, mint az utolsó kenet a haldoklónak. Egy kószáló fiakker botlott elébem, amelyik hajlandó volt bennünket a huszárlaktanya mögötti barakokból épített szükséglakásokhoz kivinni. Ezeknek a baraképitményeknek is ismeretes a története, mert sokat foglalkoztunk velük e lap hasábjain. Alig egy-két hete, hogy az építkezéseket befejezték. Gyors munkának hig a leve, mondja valami régi közmondás, amelyiknek most is igaza van. De hozzá kell tennem, hogy mégis csak j->H>ak ezek a lakások a semminél, vágj a vagonoknál. Csak ne lenne az egész építmény és ami körülötte van: a téli rőt avar, trágyadomb és disznóturás, annyira barátságtalan és egészségtelen. Nemcsak a barakok szerencsétlen lakói, de magam is, valami harctéri hadtápállomáson képzeltem maeam. Pedig alig egy-két rövid utcával beljebb már viszonylagos rend van, emeletes házak, kávéházak és mozilc. Ja igaz: a mozi egyetlen szórakozása a menekülteknek. De talán erről is szinte hiába minden szó, annyira tipikusan szegedi dolog ez is. A baraképületek kívülről nem árulnak el sokat. Egyszerű és még nagyon is nehezen járó faajtón kell az udvarra menni. Az elébünk táruló kép eleinte szinte meglepően unalmas és mit sem mondó. Megfigyelve azonban a nüanszokat, e nagy rendszerbe foglalt nyomortanya életét, mozgását, pulzusának lüktetését, sok érdekességet találni rajta. Mint egy kis, olasz város épen olyan szép, piszkos, szutykos ez a nagy udvar, mely lehet vagy 25 méter széles és legalább 100 méter hosszú. Két oldalt húzódnak el a tulajdonképem házsorok. Másfél méternyi távolságra egymástól a lakások szánta : 1 . 2., 3., 4. és igy tovább hetvenig. Mint a rabok cellái s bizony a lakáZSÚFOLT HAZAK A SZÉCHÉNYI