Szeged, 1920. december (1. évfolyam, 90-114. szám)

1920-12-25 / 110. szám

>. Szeged, 1920 december 3. SZEOED ^Magyar karácsony íegendája. (1920.) Mikor a szent este kapuját kitárja, Indul a ködben a betlehemi árva, Akit kitagadtak, akit megtagadtak, Mikor földünkre a poklok leszakadtak. Megindul a ködben, elindul az estben, Mellette uz angyal arany szárnya lebben. Száll, suhan a gyermek, gyémánt csillagokra, Gyémánt csillagokról földi, bús ormokra. Odaszáll először, hol az éj sötétebb, Feketébb a gond és hol a nyomor mélyebb, Hol a lájnak minden kincsét elorozták, Gyászos ormaidra, szegény Magyarország! És megáll a Tátrán, melynek örökzöldje Valaha elindult boldogan a völgybe, Ment, mendegélt vigan az erdő, a fenyves, Karácsonyi dísznek magyar gyerekekhez. Áll a Gyermek ott fönn, nagyon fáj a lelke, Visszagondol régi, szelíd Betlehemre, Betlehem után a komor Golgotára, * Nagypéntek után a víg föltámadásra ... S a legszebb fenyőt, mely örökzölden ott áll, Kezébe ragadja s gyémánt csillagoknál, Gyújtja gyertyáit meg, mint valaha régen Csodaszarvas arany lángját a regében. És a szent, örök fát emelve magasra, Pozsony, Kassa, Várad fölött lobogtatja, Kolozsvár, Arad és Szabadka világol Betlehemi fényben a karácsonyfától, Vándorok e földön, pásztorok e tájon, Ámulnak az égi csodaragyogáson, Virrasztók, vigyázók ajkán zeng az ének: Dicsőség magyarok örök Istenének! Angyalok, mártírok, hitvallók felelnek: Békesség e földön magyar embereknek! Juhász Gyula. A paraszt Arden Enoch. Irta • PALOTÁS FAUSZTIN. Az 1918. év telén az orosz hadsereg felbomlása, züllése, teljes katasztrófája után megváltozott a magyar hadifoglyok eddigi siralmas, keserves helyzete. A visszaözönlö -csapatok, a fegyvert, lős ert elhányt éhség'ől gyötört, nekivadult orosz katonák magukkal sodorták a váro.-ok, fogolytáborok őrségeit. A néhány visszamaradt, leginkább kozák-őr sem igen törődött velük. Akik szökni akartak: nem állták utjukat, sőt egyes helyőrségekben szemlátomást hagyták őket menekülni. A galíciai határon felállított gyűjtőállomásokról csupán a mi zászlóaljunkhoz újévtől márciusig közel tízezer hadifogoly érkezett. Szökevény valamennyi. Ezeknek aztán, katonai igazolásuk uián, a parancsnok, felsőbb rendeletből négyheti viszontlátási szabadságot engedélyezett. Más szóval, aki egészséges, •mehet haza négyheti szabadságra. Hát ennyi sok szép idő a viszontlátás örömeire talán elegendő lehetett. De arra aligha: hogy a nyugalmat visszaadja s a feldúlt, megkínzott léleknek csak némi enyhülést is szerezzen! Akiknek a bolsevista-eszmékkel már telítve volt az agyuk, merészebb hangon, de csak a volt fogo ytársaik között, zúgolódtak, méltatlankodtak. — Hát lehetséges-e huszonnyolc nap alatt rendbehozni az elhagyott otthont, az elhanyagolt gazdaságot, megkezdeni a tavaszi munkát? Elhelyezkedni az évek óta nélkülözött, visszasírt családi életben ; folytatni a régi foglalkozást, vagy ujat kezdeni. Ami otthon rájuk vár, annak a rendezéséhez, elintézéséhez r.égy hónap sem elegendő! Prófétai ihletség nélkül meg lehet jósolni, hogy a szabadságról való bevonulás nem történik meg oly simán, könnyedén, mint azt az elöljárók gondolták. A szigorú parancs, figyelmeztetés dacára a szabadságoltak fele sem jött vissza a kiszabott időre. Sok baj, kellemetlenség támadt emiatt, melynek következményeit nemcsak a mulasztás érezte: rossz hatása volt a folyton féltve őrzött fegyelemre is. Nagy érdeklődéssel, bizonyos izgalommal vártam azokat, akik több napi vagy heti késéssel vonultak be a zászlóaljhoz. A szolgálati jelleg és hang mellőzésével beszédbe eredtem velük, kihallgattam őket; megkérdeztem a mulasztás okait. Sürgős mezei munka; tavaszi szántás-vetés kezdete, beteg gyermek vagy feleség, halálozás; családi ügyek-bajok, melyeknek kitalálásában és felsorolásában szinte csapongó a bakafantázia. Az érdeklődő, kutató szem könyoyen belát az egyszerű ember lelkébe. Csak el kell találni a hangot, amit megért és átérez. Beszélgettem velük az otthoni dol-< gokról. Mit találtak, mire jöttek haza? Családi viszonyaik iránt kérdezősködtem. Mindegyik teljes őszinteséggel beszélt; mondta el buját, panaszát, elégületlenségét. Öröm csak elvétve, annak is csak a csilláma. Egyik-másik tartózkodás nélkül tárta fel a lelkét, mintha ezzel a bizalmat akarta volna kiérdemelni. Aki panaszkodott, az is olyan csendes, lemondó, de megkapó hangon: ami csak az értelmes magyar parasztnak kizárólagos tulajdonsága, de érdeme, erénye is. A sok érdekes, elmondott eset közül különösen a következő megkapó történet tett rám mély hatást. A boldogtalan hires hollandi matróz Arden Enoch kegyetlen sorsára emlékeztet. Aki, hir szerint, a tengerbe fult s két év után egészségesen jött haza elveszett családi fészkébe. Nem a tenger partján, de a magyar homok talaján termett. Egy melegen érző, meg nem romlott parasztsziv meghalótragádiája . . . Elmondom: amint hallottam. * * * Kétévi hadifogság után útban voltam hazafelé. Csak ugy vitt, sodort magával a boldogság öröme. Előírás szerint a közelebbi csendőrségen jelentkeztem. A szárnyparancsnok őrmester megütődve, fürkészve nézett reám. Aztán csodálkozva rámkiáltott: — Te vagy az Szél János? Az a bizonyos Kevermesről való? Hát már a halottak is feltámadnak? Barátságosan, mosolyogva veregette a vállamat. Kezdetben nem igen akartam érteni a dolgot; mire előkeresett egy sárgaboritékos könyvet s abban lapozgatva nyomtatásban megmutatta, hogy a hivatalos veszteségkimutatás szerint, kevermesi Szél János, gyulai 2-ik honvéd gyalogezredben honvéd 1915 április 7-én elesett s erről a községi elölhivatalosan értesült. Isirattunk János! — nevetett az őrmester. Sőt énekes rekviemet is tartottak a lelked üdvéért. — Kár volt vele éínnyira sietni! — mondtam elképpedve. De ebben a pillanatban, mintha az agyamat villámcsapás érte volna : forrott, égett, lázongott. — Meghaltam, elsirattak ? Hát akkor mi lett az én szép. fiatal feleségemből ; akit — egyéves házas voltam — áidott állapotban hagytam ell Mi történt közel három esztendő ( a ? Apa vagyok. Meg van még az otthonom, becsületes tűzhelyem ? Hogy az utcánkba értem: elég volt a házam tájára tekinteni, az udvarba nézni... Amit látok, nézek, nem az enyém többé. Mint a félbolond, szaladtam a községházára a jegyzőhöz. Felismert. Száraz hangon, de jóindulattal adott felvilágosítást. — Holtnak nyilvánítottunk. A feleséged félévig, tán tovább is gyászolt; de aztán férjhez ment. A gyerekágyat nagyon megfeküdte, dolgozni nem birt; a házadhoz nem volt jussa, hát a kicsikéjével éhen nem veszhetett. Egy jóravaló munkás, de rokkant kovácsmester vette feleségül s vele az ura illetőségi helyére, a torontáli Köveskérre költözött. Abba a keserves, szörnyű gondolatba, hogy a feleségem igy örökre elszakadjon tőlem, nem tudtam belenyugodni. Föltettem magamban, hogy legyen a feleségem bárhol: az életem árán is fölkeresem kevermesi Szél Jánosnét, a rokkant kovács feleségét, az én volt mindenemet, a gyermekem édesanyját . . . Kezdetben azt sem tudtam, merre menjek, bolyongjak . . . A syk ki dezősködés, utazás és fáradalm.ik után rát láltam a keresett községre. Az utolsó vasúti állomástól még egy napot kellett gyalogolnom. Ott is a jegyző adott felvilágosítást és csakhamar előtte n volt ama bizonyos kovácsműhely U, a szegény kevermesi Szél Jánosné volt hitvesének hajléka, otthona. A templomtéren alacsony sarokház ; e mellé épült a kovácsműhely, amely előtt a mester — s-áraz, csontos ember — inasa segélyével éppen lovat patkolt. Fel sem nézett, a-r.i )1 a műhelynél elmentem, annyira elfoglalta a munkája. A ház uka; kerítése a kapun tul lécből van jól be lehetett látni az udvarra, .12 egész belsőségre. Az eresz alatt megpillantottam ; feleségemet. A nagy teknő mellet állt: fehérneműt mosott. Lesoványodott, bágyadt beteges külsejű ; pedi| mint uj asszonynak nem volt szépségben párja. Néztem sóvárogva szivdobogással, merően s egyszern olyan gyengének éreztem magamat mint akit most emeltek ki a betegágyból. Sokáig tusakodtam, tanakodtam Aztán elszántan az udvarba léptem Nem büszkén, kevélyen, hiva'gón de alázkodva, kéregető kolduskén közeledtem felé. A foltos, vedlett, nyűtt katona ruhában is rögtön rámismert. Nagyo sikított s a mosott ruha kiesett ; kezéből. A teknő szappanos, forn vize csobbanva csapott fel az arcáig Kimeredt szemekkel, ijedten n* zett rám! — Te vagy János!... Én éde Istenem ! — rebegte alig hallhatóan Mint a juharlevél reszketett. Bele kapaszkodott a teknőbe, minth. attól félne, hogy menten összeros kad. — Ne ijedj meg Rozál! — szól tar hozzá csendesen, olyan hangor mint akiben zokogni szeretne a lé lek. Hallottam, tudom ; nem csele kedhettél másként: kenyérkereső kellett. Én most már ugy is hiáb kérnélek, követelnélek vissza, tem plomtól, paptól, vagy magától a jó istentői is. Csak azért jöttem, keres telek föl, megtudni, milyen a sor sod ... hogy élsz ... mint vagy .. Mert még egyszer látni akartalak!.. Ezért csak, semmi másért. Ebben a pillanatban egy kis csöpp ség, szörnyű lármával csapódott k a konyhából. Két év körüli tömzs gyerek; kerek mint a gömböc, szint gurult az anyja lábáig. — Az enyém! — kiáltottar szinte bolonditó örömmel. Az éi fiam, gyermekem ... hajoltam I hozzá, dadogva, szinte magamkivű — Nem a tiéd, — mondta szeli den, de nehéz sóhajjal. A te fiad amint'elmentél, két hétre sz iletett de alig egyéves korában meghal szegényke. Hogy mit éreztem akkor ner tudom elmondani. De bennem é lázong örökké s elkisér a sírba — Ugy van, ugy! Bánatos, ke sergő asszony nem hozhat a világr életrevaló gyereket. Ethallgattunk. Egyikünk sem tudt; mit szóljon, mondjon. Végre is csa nekem kellett megtömöm a nag csendet. — Jól élsz? Megbecsül az urad Meg vagy elégedve az életed de sorsoddal ? DOMÁN MIHÁLY ÉS FIA S Szeged/Kárász-utca