Délmagyarország, 1917. február (6. évfolyam, 25-49. szám)

1917-02-18 / 41. szám

6 Szeged, 101,7. február 20. Kelet, igy tehát a Balkán számára is képzi a hallgatókat, a Kiviteli Akadémia pedig a tengerentúli kereskedelem fejlesztését cé­lozza. Minden célra nevelünk tehát már ma is ifjakat, de sajnos, mint az élet mu/tatja, nem valami nagy sikerrel, mert az ezen főisko­lákból kikerülő ifjakból ritkán 'válik önálló kereskedő és még ritkábban a külföldi (ke­leti) Kereskedelem úttörője. A legtöbbje hazai intézményeknél, vagy esetleg ,a Keres­kedelmi Muzeum keleti kirendeltségeinél helyezkedik el. Nagy baj az is, hogy nálunk a keresKedő-szülő gyermekeit nem neveli kereskedelmi pályára, vagy ha igen, ugy külföldi: bécsi, német vagy svájci főiskolák­ba kiildi; a hazai főiskolákba pedig rende­sen csak szegényebb sorsú (ösztöndíjas), vagy az egyetemet és akadémiát egyszerre végző ifjax kerülnek, akik tőke és alkalom hiányában, hazánk külföldi kereskedelmének gyakorlati lebonyolításában és fejlesztésében sajnos Kevés szerepet játszanak. „ A másik tényező á képesítés kérdése Csak annak az iskolának van létjogosult­sága, amely valamilyen fix pályára képesít. A felső kereskedelmi iskolák is annak kö­szönhetik páratlan népszerűségüket, hogy igen sok pályára képesítenek és mégis, ha megfigyeljük, azt látjuk, hogy az ifjúság ezekből sem a teljesen gyakorlati és szabad íhanem a hivatal jellegével biró pályákra tó­dul. Mivel a kereskedelmi főiskolák semmi­féle állásra, hivatalra nem képesítenek, nem is népszerűek és mindaddig nem is lesznek azok, mig a kvalifikációs törvény a főiskola végzett hallgatóit különleges jogokkal nem ruházza fel. Igy -például igen életrevaló eszme, hogy magasabb közigazgatási (vá­rosi) tisztviselő csak az lelhessen, aki ezt a főiskolát abszolválta stb. Ha most a kereskedelmi főiskola létesí­tését tisztán Szeged szempontiából nézzük, el kell ismernünk, hogy -egy főiskolát min­denképpen megérdemel, sőt érthetetlen, hogv az ország első vidéki városa ezt eddig i nélkülözni volt kénytelen, amikor sokkal kisebb városokban, már évtizedek, sőt év­századok óta állanak fenn ilv magasabb fokú kulturintézetek. De hogy Szeged, vagy az ország akármelyik vidéki városa elbir­ná-e az ötödik éts hozzá önálló kereskedelm. főiskolát, hogy a városnak, államnak és tői . . . Én nem, •Gyűrődött levelet vett elő karmantyújá­ból és odanyújtotta az urának. — Olvasd el ezt. Hubert Bellaym© egy pillantást vetett a lejvélre, elpirult, majd nagyon halvány lett az arca és kezei reszkettek, — De — de — édes Renée — dadogta. — Ne hazudljál, szól nagyon v szelíden Renée. Kérlek, Huíbert, ne hazudjál. Ez a levéli igazat mond. (Most csupán egy kis fáj"­dalmat érzek, de ha hazudnál, nagyon keser­vesen megbántanál. Hallgass reám. lA férfi nem mert most erre az arcra te­kinteni, mely — ugy érezte — görcsösen megvonaglott ;e pillanatban. — Bocsáss meg nekem, Renée . . . szólt igen halkan. Szeretlek , , , 1 1 2 IÁ — Tudod. Add ide ezt a levelet . . . Széjjeltépte apró darabokra. — Hubert, — szólt megtört hangon, — remélem, jobban becsülsz, .semhogy azt hin­néd, azért vezettelek ide, bogy egy féltékeny asszony jajgatásával untassalak. Néhány napja, bogy nálam van ez a levél; és sokkal hosszabb idő óta sujteim a .tartalmát. Sirtam, azután gondolkodtam. Megtanultam: a szen­vedésem fölé emelkedni. Tudom, mit éreztél és gondoltál át az utolsó (félóra folyamán. Megsejtettem benyomásaid minden árnya­latát. Bűnbánatot éreztél, Gyengédséget, sze­relmet. De ne értsed félre a jóakaratot, me­lyet e park nagy. hallgatag szomorúsága éb­íársadalomnak érdemes-e 50—60 hallgató­ért nagy .anyagi áldozatokat hozni, olyan kérdés, amelyre — sajnos — .szerintem csak tagadólag lehet válaszolni. Mivel azonban nincs ebben a városbari talán egy ember sem, aki szívesen ne látná egy kultúrintézmény létesítését, és mi'vel az egész ügy már abban a stádiumban Van, hogy az akciót most vagy későbben abba­hagyni erkölcsi lehetetlenség, megfontolan­dó lenne, hogy a főiskola kezdetben, mind­addig, miig életképessége és ezzel együtt önállósága biztosítottnak nem látszik, ne legyen önálló intézmény, hanem kapcsoltas­sáv a városi felső kereskedelmi iskolákhoz, ment mit érne az önállóság és a magas nivó, iha a hozott nagy áldozatokkal nem állna arányban az eredmény. Evvel a megokolás­sal azonban a költségeket lényegesen kor­látozni lehetne, jelentékenyen le lehetne szállítani a városi és az állami hozzájárulás összegeit és az intézmény céljaira jegyzett összegeket ösztöndijalapok létesítésére le­lhetne forditani, ami nélkül a tapasztalat iszerint nem igen keresik fel a szegényebb sorsnak az ilyen főiskoláit. És ha Budapesten (társulati), Kolozs­várott (társulati) és Fiúméban (állami) lehe­tett az ottani felső kereskedelmi iskolákkal kapcsolatban felállítani kereskedelmi akadé­miákat, miért ne lehetne Szegeden is? Az önálló főiskola igen nagy és egyre fokozódó terhet jelentene a város háztartá­sára, akkor, amikor már meglévő kereske­delmi (iskolái is még alapos fejlesztésre szo­rulnak és igy jelentékeny anyagi áldozatos kat igényelnek (a tanári kar kiegészítése, kezdetleges szertárainak, könyvtárainak fej­.esztése stb.) Semmi akadálya nincs annak, hogy a főiskola ebben a formában, mielőbb fel ne állittassék, amely aztán magját képezhetné, a belőle idővel szépen kifejlődő önálló ke reskedelmi főiskolának, sőt tovább menve, mint távolabbi célt kitűzve: a gazdasági egyetemnek. Elek Márton, városi f. k. isk. tanár. A Déiinagyarurszag tele ion ja) Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81. resztett .benned. Szeretlek ért-e, mert őszinte érzés volt: de nem -tartana sokáig. Ha az ember fiatal és egészséges, nem-szeret jó­akaratból. Idejöttem veled, hogy megmond­jam: tudom, hogy megöregedtem — bog} végem van; és ezért lemondok és ezentúl nem akarok lenni más, mint a te hűséges ba­rátnőd. Ne hazudjál, Hubert, ne hagyd el a szeretődet, élvezzed az élet gyönyöreit, — amig elérkezik az ősz — hoszu évek multán — amikor te is bágyadtnak fogod érezn. magad ... Én nem fogok szenvedni, őrizi; meg nekem a lelkedet — egyebet nem ké­rek ... i Hubert ránézett mély megilletődéssel; be­szélni akart Az asszony nem engedte. — Hallgass, — szólt határozottan. — Egy szót sem erről — soha többé. Itt az éj­szaka, induljunk haza. A rács felé mept-ek. Alig látták egymás: a növekedő sötétségben. Hubert a kezei közé vette felesége égő kezét. És amint igy jártak a lombtalan fák alatt a nedves szélben, mely most felzúgott, sóhajtva, búgva, ugy tetszett nekik, mintha temetőből indulnának haza. A szobrok égnek meredtek, kísértetiesen, mint a sirkövek. Mö -göttük leereszkedett a parkra az éjjeli köd. Renée megszorította az ura kezét és kebléből fuldokolva szakadt egy zokogó sóhaj. — Vége van, szólt, vége . . , Beszélgessünk. A fahonvéd: Nem akar engedni az idő. Ugy látszik!, nagyzás! hóbortban szenved és drágaságnak képzeli magát. Én: Az idő napközben még csak enged, die a drágaság a napnak minden szakáiban egyformán tartja magát. A fahonvéd: Nem lesz már vége soha! Én: /Még az életnek is végire érünk; -egyszer, meglássa, a drágaságnak is. A fahonvéd: Csakhogy az élettel nem az emberek rendelkeznek, a drágaságot pedig mesterségesen azok csinálják. Én: A mesterkedők addig mesterkednek, mig a mestergerendára nem kerülnek. A fahonvéd: Ahova valók is. Rosszab­bak ezek a vámpírnál is, jobban szívják a földi halandók vérét. Lám, a jó Hntter bácsi sem tudta tovább nézni az istentelenségüket és jobb világba kiöltözött. Én: Pedig az ilyen szivlbeli, jó emberek­nek kellene itt maradni, hogy példát adja­nak a kö tel ess ég t ejj© si.t é sből, meg az ember­séges cselekedetekből. A fahonvéd: Még a holta után is jót tett. Huszonötezerrel toldotta meg a negyven­ezret. Én: És a jótevéseért nem várt se címet, se rangot, se kitüntetést, de még köszönetet sem. A fahonvéd: Nyugtassa meg a jó Isten még a haló porában is. Én: Kevés ember jár ezen a földön olyan nyugodt lelkiismerettel, mint amilyennel ő járt, mig az ideje le nem járt. A fahonvéd: Az emlékezete azonban fenn marad' s hirdetni fogja., hogy a véres időkben a sok árdrágító mellett volt olyan is, aki nem akairt meghízni az embertársai zsírján. Én: -Hát a henteseken kivül van még ember, akinek zsir,ja van? A fahonvéd: Nem igen lehet. Lám,, a ka­tona rabok is föllázadtak, a zsírtalan, a rossz élelmezés miatt. Szavalták is, 'hogy ily álla­potban „rabok legyünk, vagy szabadok?" Én: Közöttük most ez a kérdés, csak­hogy ők most nem választhatnak. A fahonvéd:. Olyan időket élünk, amikor az -élet sora, rendje és küzdelme között nem igen választhatunk. Én: A sok baj között az ember azt sem hídja, hogy (hová, kihez forduljon? A fphonvéd: Azt hiszem, hogy legcél­szerűbb, ha a sóhivatalhoz. Én: Ez se -utolsó hely. A napokban tör­tént, hogy egy bájos úriasszony, aki aranyat­vasért jelige alatt szokta ügyes-bajos dol­gait végezni és akinek már nincsenek al­elnöknői törekvései, a zsiriigyet akarta elin­tézni, de nem tudta, hogy hol kell a bejelen­tést megtenni. Az urához fordult, hogy ad­jon útbaigazítást. Az pedig, hogy a maicerá­lástól megszabaduljon, azt mondta a barna isz-élpsiégnek, Ihogy telelfo-non hívja fel a 993. számot. -Ott elintézik a dolgot. A barna csoda kéri a 993. számot. Itt X. Y.-né beszél. Itt a — tsóbiviahal. Tabló. Az nap a férj nem kapott ebédet. A fahonvéd: A barna csodának pedig nem volt igaza. Meg kellett volna kísérelnie, hátha a zsirügy dolgában a sóhivatal adott volna felvilágositást. Mert ha már minden­kit -a- sóhivatalhoz utasítanak, kell, hogy ott csináljanak valamit, vagy legalább tanácsot adjanak. Én: Tanácsért olyan m,őszire még sem kell fordülni. Minden második járó-kelő most tanácsadásban utazik. A fahonvéd: De azt tanácsolom én min­denkinek, hogy nekem; ne ad'jon ta-náiosot! Én: Lássa, maga ia abba a hibába esik, mint a többi tanácsadó. Mindenki szeret ta­nácsot adni, de azt már ki nem állhatja, hü pöki adnak tanácsot

Next

/
Oldalképek
Tartalom