Délmagyarország, 1916. december (5. évfolyam, 282-311. szám)

1916-12-24 / 306. szám

Szered, 1916. d&eember 11. Í1ÉLM A G Y A R0R6&1 ö 3 jfi félreismert magyarság. — Jfém etországi iapaszialaíaim. — Irta: Striegl F. József. Jó magam is azok közé a naiv emberek közé tartoztam ínég nemrég, akik azt hitték, hogy bon vödéin k nak :a mámét hadiij ele ütésekben is többszörösen kiemelt vitézsége Németország szelesebb köreiben is bizonyos érdeklődést 'keltett irántunk és hazánk iránt, minek eredmény,eíkiáp .most már többet tudnak rólunk mint annak lelőtte. Bizonyos kíváncsisággal indultaim annak előtte. Kivánesiságagl indultam tehát neki a háború második esztendejének utolsó napjaiban Niagy-Nómetorsaágnak. (Megifordúltam Müncheniben, a Majna melletti Frankfurtban, Nürnbergiben, Berlinben és Dresdenben. S szomorúan kellett konstatálnom, hogy az itt szerzett tapasztalataim ös'szfoglalatja ránk mézve egyáltalán nöm kedvező. .Annit 'rólunk tudnak, körülbelül ebben foglalható össze: Ausztriának van egy néptörzse, amelynek a neve: magyar s ez a n ép törzs kitiinően verekszik. Mindenütt, ahol .megfordultam és níint magyar .mutatkoztam /be., azonnal osztráknak minősítettek és érdeklődtek — Ausztria iránt. 'A magyar zászlónak a középületeken való kitűzése ugyan hivatalosan el vian rendelve, de mert azalatt a hónap alatt, amelyet Németországban töltöttem, győzelmeik hiányában hivatalos zászlókitüzés nem volt, magyar zászlót alig láttáin. A vendéglői és kávéházi asztalokon a német szírnek társaságában ott díszelgett a. (bolgár, török és osztrák zászló, a mienkről azonban megfeledkeztek. Igy esett meg 'aztán velem, ihogy mikor a istarenbergi tavon egy hajén egy kis fiúnál magyar zászlócskát láttam .szentül meg voltam róla győződve, — tapasztalataim után ugyanis nem hihettem mást — ihogy az a ffiracska 'bizonyára valami idevetődött kis magyar. Odamentem tehát és ia vele levő nagyobb diáktól megkérdeztem: % — Ugy-,e, ez a kis fiu magyar? — Oh nem, kaptam válaszul, miért tetszik azt gondolni? — Hát azért, mert magyar zászló vau nála, feleltem erre. , Ah igen, ez a magyar zászló? szólt most a kérdezett, azt nem ,is tudtuk. Ez azonban még csak ártatlan tréfa ahhoz képest, aim.it Dresdenben kellett megélnem. Mint külföldinek, mindenütt jelentkeznem kellett a vndőrségen. Megkérdeztem, tehát a .szállodai pincértől, hogy magyar létemre a rendőri,gazgatóság hányas számú szobájában kellend jelentkeznem. — Ha magyar, világositot föl a pincér, menjen a rendőrigazgatóság .100. számú szobájába. '..! Uj! "\} Ugy lőn. Amikor odaérek neem akarok hinni a szememnek, a 100. számú szóiba ajtaján ez áll: ELLENSÉGES KÜLFÖLDIEK. Amit erre gondoltam, szörnyű nagy káromkodás volt. Lemegyek tdhát ia rendőrségi épület elé és azt mondom az ügyeletes rendőrnek: — Kérem lén magyar vagyok, hányas .számra szobában kell tehát jelentkeznem? •A rendőr erre nagy tudósán igy (ilgazit útba: — .Magyarország, Magyarország semleges, jelentkezzék a 97. számú szobában! Erre most már dühösen fakadtam ki: — ön analfabéta rendőr létére? — Hát csak kell tudnom ir.ni és olvasni, ha .rendőr vagyok, méltatlankodott must ő. — Na, én azt h,iszom, hogy nem tud olvasni. Vagy maga .sohasem olvas újságot, vagy a saját hadi jelentéseiket sem,, ha nem tudja, hogy mi magyarok szövetségesek vagyunk, akik már nagyon sok vért ontottunk ebben a mi közös háborúnkban? . — Nem, válaszolt egészen flegmatikusán, azt nem tudtam. Menjen tehát a 95-ös szobáiba. Felmegyek. Átadtam a rendőrtisztnek az útlevelemet s elkezdtünk beszélgetni. Erre figyelmessé lesz egy másik rendőrtiszt, aki odajön; — Ah, igen, ön magyarországi? Magyarországon már én is voltam. — Teliát végre egy ember! örvendezem magamban. — Miikor volt Magyarországon? ,kíváncsiskodtam. — Tiz évvel ezelőtt. — S mere járt, ha szabad kérdeznem? folytatom. — Én, kérem, Ungvárott jártam, kapom válaszul, tudja ott, ahol mindjárt .a betyárok élnek. i Nem nagyítás, ha erre azt mondom, hogy elszédültem. Mint akit fejbe kólintanak s néhány pillanatig szóhoz sem tudok jutni. Nagyon nézhettem rá a rendőrtitkár urna, mert igazán nem volt gondolat a fejemben. Végre feleszmélek és ezt gondolom: — Persze már régen járt nálunk. Bizonyosan összetéveszti a betyárokat valaimii néptörzszsel. Megkérdem tehát: — Tudja ön egyáltalán, mi az a betyár? — Hogyne, •mondja ő, az a pásztornép Magyarországon, mely rablásból él. .Megint csak bámulok és .egy daráikig eláll a csodálkozástól ,a léleíkzetam. Végre kétségbeesetten nyögöm ki: — Hát bogy mondhat ilyent, ha Magyarországon járt? Bántotta, vagy kirabolta magát valaki nálunk? Vagy egyáltalán látott ott betyárt? Válasz: — Nem, de nam is mentem ám a várovon kivül. N'im tartom .már szükségesnek a kiiméleteskedést és azt mondom: — ön időbeli tévedésben van. Igaz, Magyarországon éltek valamikor betyárok, de abban m. ideiben,, m-ikor Németországban rablólovagok éltek és; garázdálkodtak. És, amit a maguk rablólovagjai nagyban űzték, azt kicsiben csinálták a mi hetyárain'k. Annyit azonban .mindenesetre kellene- tudnia, hogy mi magyarok mindenben maigukat németeket utánozzuk . Ezen hallatlan tudatlansággal szemben azonban némileg vigasztaló, hogy az érdeklődés Magyarország iránt ez idő szerint a németek kö zött igen nagyfokú és a legnagyobb i "értékben van me.g bennük a hajlandóság , hogy megismerjenek bennünket. Ezt az érdeklődést most már kellően k!i- és felhasználni, a mi kötelességünk. Eszközeink: kiválóbb és főkép a magyarságot jellemző irodalmi termékeink németre fordítása, intenzív akció a német sajtóiban és a németeknél annyira kedvelt előadások tartása. Ezt ;a felvilágosító munkát megkönnyíti, hogy a németeknél nem talál az ember süket fülekre. S-zivesen tanulnak és nagy erényük, bogy meg lehet őket győzni, mert nem konokul eloiígultak. Nagy szolgálatot fognak nekünk tenni azok a német katonák, akik hadi vándorútjukon a saját szemükkel látták hazánkat és ilyen van sok-sok ezer. Ezek mindannyian nagy szeretettel és elragadtatással beszélnek rólunk és orszá gunkról. Mert, ahol kietlen és műveletlen pusztákat vártak, arany kalásszal ékes vagy mosoly gó szőlőfürtökkel pompázó kulturlt területeket találtak, ahol cigány- és pásztornépet hittek, ] civilizált embereket láttak. Látták Budapestet, ' Szegedet, Temesvárt, Kolozsvárt, az európai ei- í vilizáció mindmegannyi gócpontját. Ez mindenesetre rendkívül meglepte őket, amikor még a háború második évében, bizonyára az irántunk való szimpátia kifejezéseképpen .az egyik legelőkelőbb német folyóiratban (Die Woehe) egy öereg, ráncoskópü cigányasszonyt pipával a szájában láthattak ezzel az aláírással: „.Magyar kofa." iMáris némi haladást állapitottam meg, mikor e hó elején kint jártam másodszor Németországban. Még a nyáron <v>'vetle"e"y távirótiszt sem tudta tiz közül, akikkel dolgom volt, melyik országban van Szeged és köze lebbi megjelölést kivántak tőlem, addig most ugy Berlinben, mint Stuttgartban csak a na. gyoíbb biztonság okából kérdezték a Szegedre feladott sürgönyeimmel kapcsolatban: — Ugy-e Magyarországon? Alkálim,am volt megállapítani azt is, hogy nemcsak a nálunk megfordult német katonák, hanem mások is, akik hosszabb-rövidebb ideig itt jártak nálunk, lelkes barátainkká lettek. Dr. Marquurdné, a német léghajóegyesület igazgatójának a felesége például, egyenesen megkérdezte tőlem: — Csakugyan olyan szép Magyarország és olyan kedves a .népe, mert az uram napokig egyébről sem beszélt, mint Magyarországról és a magyarokról, mikor haza jött. Alig várom, hogy ón is láthassam az ön hazáját. Dr. Branca, a berlini egyetemen a iföldtan tanára is hasonlóképpen .nyilatkozott: — A fiam annyira el van ragadtatva Magyarországtól, hogy a feleségem legszívesebben már ma hozatná le a kofferjeinket a padlásról, hogy menjünk megnézni azt az országot, mely a fiunknak annyira tetszett. Ugy Marquard dr., mint Branca Gerhard ugyanis .a nyáron :itt jártak a német újságírókkal. Branca három hónapig maradt itt Magyarországot tanulmányozni és most könyvet készül kiadni, itt szerzett tapasztalatairól. S hogy milyen alaposan nézett körül nálunk, annak bizonysága az a cikk, amelyet az Alföldről és Szegedről irt és amely a Délmagyar ország tegnapi számában is olvasható volt. Persze azért a legutóbbi utamon is hihetetlen tudatlansággal találkoztam s csak az irántunk .tanúsított nagy rokonszenv fénye fakítja meg némileg a tudatlanság sötétjót. lEgy stuttgarti üzlet itulajdonosnője, megtudván magyar mivoltomat, részvétteljes bangón jelentette ki: — Ugy sajnálom magukat, magyarokat. Maguk szenvedték a legtöbbet ebben a háborúban s hányszor átgázoltak a maguk földjén! Azt hittem az erdélyi betörésre gondol s azt mondom: — Bizony eleget szenvedtünk. S most jön a megható fordulat: — De ugy-e, azért Lemberg mégis csak megmarad maguknak? Mit csináljak? Fölvilágosítsam? Nem. Minek kockáztassam irántunk tanúsított szimpátiáját?! Megnyugtatom tehát, hogy Lemberget nem adjulk oda az orosznak. Felkerestem a stuttgarti királyi könyvtárt is, megnézendő, kik és mik által van képviselve a ránk vonatkozó irodalom. Kisse kellemetlenül érintett mindjárt a katalógus, amelyben a lengyelekkel egy kalap alá vagyunk véve, igy Polnisch-Ungarisch, Mikor a könyvtár őrét erre a furcsa öszszeházasitásra figyelmeztettem, készségesen kijelentette, hogy ez a házasság válópör nélkül is felhontható, ha — abban segítségükre leszek. Miután ez hosszabb időt igénylő munka, a nagy vakációra kilátásba helyeztem készséges közreműködésemet. A ránk vonatkozó müvek között ott találtam a többek között Fessler-Klein öt kötetes magyar történetét, amely részben ugyan már elavult, de kétségtelen rokonszenvvel megírt mii, Marczali is képviselve van, viszon azonban sok az olyan munka is, mely a magyarságot ,mint a nemzetiségek, főleg pedig a hazai németség elnyomóit állítja oda. Antikét itt elmondottam, azokból kitűnik, hogy írv'-g nagy sor munka vár reánk a felvibWs-tás terén. De a munka nagysága nem szab"d hogy visszarettentsen bennünket. Ellenkezőleg, mindent el kell követnünk, hogy ennek a munkának tisztességgel megfeleljünk. Nem holmi platói érzéséktől indíttatva, hanem nn-y politikai, mint gazdasági érdekből A háború eléggé bebizonyította, mily