Délmagyarország, 1916. november (5. évfolyam, 257-281. szám)

1916-11-12 / 266. szám

Vasárnap, 1916. november 12. DÉLMA G YARORSZÁG 6 DHPLO. 0000 ÍTlajő a háború uíán... Pár nappal a háború kitörése előtt kis bal­eset történt az irószobámban. Tulajdon képen szóra sem érdemes. Kissé megsántult az Író­asztalom. Egyik lábára bicegni kezdett. Eleinte alig észrevehetően, majd határozottan. Első gondolatom az volt, hogy asztaloshoz szalajtok és kijavíttatom. Ekkoriban azonban kincsért se lehetett kapni mesterembert. Legalább ezt hallottam másoktól. Minden a régiben maradt, íróasztalom tovább sántított. Valamikor télen jutott eszembe, hogy a csonka láb alá iegy kis fácskái tolok, ezzel ütöm helyre eredendő fogyatékosságát. Sikerült is ugy ahogy. Aztán újra engedi a toldalék. Most már a foltot kellett volna megfoltozni. Csak a gorlicei áttörés után határoztam el magam ujabb cselekedetre. Az első fács-ka fölé még egyet tettem, igen elmésen. Gyorsan fölmondta a szolgálatot ez is. Azóta újra csak három lábon tántorgott íróasztalom, mint egy ördögi szer­szám. Ha irtam, jobb karommal mindig reá kellett nehezednem. Kissé előre kellett hajol­nom, hgy tollam szilárd támaszpontot kapjon. •Ilyen világfájdalmas helyzetben csak a régi költők fényképeztették le magukat. Ma -már hagyom, hadd bicegjen az asztal, vigan, ahogy isten tudnia engedte. Belenyugszom a fogya­tékosságába. És csak gondolatban teszek alája éket — bölcs emberek módjára — a filozófiám­mal egyensúlyozom ki tökéletlenségét. Valahányszor azonban bemegyek ebbe a szobába, kötelességmulasztást érzek. Tudom, hogy itt van a rokkant íróasztal, mely megboly­gatja lakásom rendjét ós az állandótlanság ér­zését terjeszti maga körül, azt az ideges tétova­ságot, bogy nem is lakom itt, csak épen meg­szálltam és nemsokára tovább költözöm. Csik­landó, csúnya érzés ez. Úgyszólván naponta -szenvedek tőle. Pedig könnyű lenne védekezni. Egyszerűen asztalost kellene hozatni. Mórt nem Is hivatok? A gondolat kecsegtető. De egyszer kimondtam, hogy majd „csak -a háború után..." Addig maradjon igy. Ha bosszant, izgat a halo­gatásom, elaltatom az érzésem. Bőt néha-néha 'már bizonyos hamis büszkeséggel tekintek erre a beteg bútorra, mely kalimpáló egyensúllyal, szinte térdrerogyva áll a szoba közepén. Ez az Íróasztal érzékenyebb minden remekbe készült műszernél: és szeizmográfnál, jelzi, hogy a vilá­gon óriási kilengések történnek, figyelmeztet arra, — -ezzel a kibillenésével —, hogy ma má­sok az .emberek is, a törvények is, mint valaha, íme, egyik sarka lesüllyedt a föld középpontja, •vagy — ha ugy tetszik — a pokol felé. •Azért uíég mindig nem tartom reményte­lennek a sorsát. Bár egy idő óta kissé gyanús­nak látom, hogy minden csak „majd -a háború után történik." Ma este újra irószobámban ülök, szivarozom a sötétben, azon gondolkozom, hány ilyen sánta íróasztal yan mostanában ke­rek e világon. Azt hiszem, nagyon sok. Az ényóm tulajdonképen jelkép, egy a sok helyett. Minden házban lehet valami, egy bútor, vagy Más, melyet annak idején -azzal tettek félre, kegy majd a háború után. A bútort belepte a Por. Emlékeztetőnek hagyták valamelyik sa­kkban, hogy ne tekintsék állandónak a szen­vedés idejét és- ne felejtsenek el remélni is. Egy­előre csak várja a békét és — mint kísérteties ora, — mutatja a háború idejét azzal, hogy nem jar. Gyakran találkozom aztán emberekkel, kik meglepődve veszem észre — feltűnően ha­Mnlüanak a sánta íróasztalhoz, ö bennük .sincs minden rendben. Lelkükben talán el is tört va­anu e két hosszú év -alatt. Ügyeik vannak, me­zeket máskor pár nap alatt elintéztek volna, most, legalább azt hiszik, nincs rá érkezésük <]' ti bírnak velük évről-évre. Kissé elége­Mlenek, de kissé elégedettek is. Mert ez a bevégzetlenség épp annyira kellemet­len, mint kellemies is. Nem elégít ki, de fel­old minden (ftel-elősség -alól. Most minden gyen­ge akaratú embernek van elegendő címe és mentsége, hogy ne dolgozzon. Minlenki úgy •érzi, hogy erkölcsi moratóriumot kapott, önön­•magától. Ismertem öreg kártyásokat, kik már azon a ponton voltak, hogy leszoknak szenve­délyükről. Százszor esküdtek ímeg és százszor Szegtek esküt. Sárga ujjaik közt ma még min­dig vidáman forog a kártya. Természetesen csak a háború után érdemes leszokni a kártyá­,ról. Addig nem érdemes. A hűtlen nők? Ök is megvárják a háború végét, bogy visszatérjenek urukhoz. Az iszákosak? Boriban keresnek vi­gasztalást, az emberiség katasztrófája ellen. A lusták, az önzők, a kapzsik, a javíthatatlan roszak? Mind erre a dátumra várnak és he­nyélnek, csalnak, lopnak. Közvetlen a háború előtt sok házastárs válni akart. Szögre akasz­tották problémájukat, le-Iveik fenntartásával együtt maradtak és most a háború leple alatt kettős életet élnek, folytatják a régit és remény­kednek az újban, melyet a béke hoz meg. Évti­zedekig irtak az orvostanárok az európai táp­lálkozás helytelenségéről, tudományos érvekkel igazolták, hogy túlontúl sokat eszünk, táplálé­kunkat nem .rágjuk meg, ízét nem élvezzük ki ikellőlen s követendő például állították elénk a japán zsákhordó munkást, kinek napi tápláléka pár marék rizs és egy nyers paradicsom. Min­dig méltányoltuk ezt az álláspontot. Csak ma nem, hogy szűkebb az étlap. Valaha voltak nö­vényevők. Ma, hogy kénytelen-kelletlen min­denki vegetáriánussá vedlett, a. viegetár ián iz­mus apostolai egyenesen eltűntek. Vádbeszéde­ket irtunk a nikotin ellen, melynek gyilkos mérge lerongyolja szervezetünket. Szép szám­mal vannak ma is az antinikotinisták. Ott to­longanak a tőzsdék előtt tömör sörokban. El­meiket ma is hirdetik, de egyelőre haladékot kérnek. Adjuk meg a haladékot. Lássuk be, hogy nem szokhatnak le a dohányzásról éppen piost, liogy 'szűkében vagyunk a cigarettának meg a szivarnak, csak majd ia bőség idején. Valamikor a háború után. Ennek .a háborúnak világszerte az a jeligé­je: „majd a háború után." Először a hadüzenet pillanatában hallottam. Valaki mellettem ezt mondta: „Kitört a háború, ma este nem jöhe­tek el hozzátok." „Hát mikor jössz?" „Nem tu­dom, majd valamikor, a háború után." Azóta úton-útfélen hallom. Ma már körülbelül olyan szólás mint: „sohanapján..." vagy: ^holnap­után kiskedden..." De nem olyan őszinte. Te­hát sokkal kényelmesebb. E ködös, nagyon ha­tározatlan időpont előtt átadja magát az embe­riség valami felelőtlen-kedves tervezgetésnek. Senkise hazudik, csak azt mondja: „majd a háború után..." Addig pedig néz-néz a levegő­be, mint az ópiumszívó. Legyünk elkészülve, hogy ezekkel az emberekkel évtizedlek multán is találkozunk 'éjjeli kávéházakban, korcsma­asztaloknál, de akkor majd nem előre, hanem hátratekintenek és egy lemondó taglejtéssel a háborúra tolnak mindent. Ismertük őket régen, még a béke idejében. Már akkor meg volt je­gyezve homlokuk az akaratlanság sápadt je­gyével. Tudtuk, hogy nem lesz 'belőlük semmi. Szegény 'esendő lelkek mindig csak pihenni akarták, a harc kényelmetlen kötelessége nél­kül. Milyen kapóra jött ez az óriási kifogás. Nyomban ki is kotorták a parazsakból, a csata­terek véres sarából s a mellükre tűzték, mint egy tragikus hadiérmet. Van egy északi legen­da, hogy valaha a középkorban építeni kezdtek egy tornyot, az ördög azonban beleavatkozott az istene® munkába, az -építés megakadt, a to­rony csonkán maradt. Ilyen csonka tornyok ők is, a félbemaradt életükkel, a véghez nem vitt terveikkel. Mindenesetre lesz legendájuk is. A háborúnak köszönhetik. Alapjában nincs igazuk. Aki dolgozni akar, és tud, az rég letett a várakozásról s látja, hogy ezek a n^héz évek a mi munkaidőnk, a mi fiatal­ságunk, a háború a mi egész életünk. Csak a gynge bölcselkedik ma is az élet múló voltá­ról, csak őt ejti kétségbe az, bogy nem tudja, hol nap hol hajtja le fejét, csak az ő évekre szóló tervét szakítja ketté a bizonytalanság. Mert ha korlátoltnak tartjuk azokat, kik köz­vetlen a halálveszedelem előtt öltözködnek és költözködnek, akko.r, akkor korlátoltnak kell tartanunk minden halandót. Hiszen békében se volt Írásunk arról, hogy örökké élünk. Az igazi bölcs- előtt a béke teviés-vevése is ép ilyen hiú. Goethe öreg korában a béke éveiben mond­ta Eckermannak, hogy illetlen az embereknek kőházakban lakni, inkább megfelel nekik a sátorban való lakás, a nomád élet, vagy a ven­déglő. Mert minden ember csak „vendég." A háborús ember nem is bölcseletből szo­morú vagy lusta, csak kényelemből. Az történt, hogy a háború, mely annyi sok reményt ham­vasztott el, n sok-sok kis remény helyébe hozott egy nagy reményt, -azt, hogy -azután minden másképen lesz, megváltozik, j órafordul. Sok erős életét vette el a háború, de a gyengéknek új életet adott. Soha annyit még nem álmodo­zott az emberiség, soha ennyit nem remény­kedett még, mint ebben a korban, melyet „re­ménytelenének szokás nevezni. Izzó, fantasz­tikus tervek égnek a lelkekben és jó szándékok, csupa jó szándék. A pokol — régen irták — jó szándékokkal van kikövezve. Ugy látiszik, á; háború pokla is. E sorok irója régen, több mint egy éve, feljegyezte ezt a kis észrevételét, az emberi gyengeségről, azzal -a szándékkal, hogy egy­szer majd hosszabb cikkben fejti ki. Hogy mennyire igaz a mondani valója, ennen-magán is tapasztalta. Nem egyszer nézegette jegyzö­könyvében a kis jegyzetet, de hamarosan fél­retette. Puszta véletlen, hogy ma este meg­akadt rajta a szeme és meg is irta. Sokáig attól tartott, hogy ily csíp-csúp lélektani meg­figyelések alapjában nem is érdeklik az olva­sót, most hogy 'a földgolyó vajúdik. És niem egyszer gondolt arra is, hogy máskor irja meg, jobb időben, nyugodtabban és szebben talán m-ajd -a háború után. Kosztolányi Dezső. A poroszok uj lengyel politikája. Berlin, november 11. A poseni uj lengyel lap, a Gazeta Narodowa érdekes adatokat kö­zöl a porosz kormány uj lengyel politikájáról. A lap illetékes körökből szerzett értesülése a következő: A törvényeket a lengyelekre való tekin­tettel -alapos revízió alá veszik. A lengyelelle­nes törvényeket már most sem alkalmazzák, a kisajátításokat beszüntették s a telepedósi tilalom sincs már tényleg érvényben, mert a kormány a lakóházak építési engedélyét nem tagadta meg. A lengyelekre vonatkozó törvé­nyéknek a háború alatt való miegváltoztatá­sa/a bábom alatt a porosz országgyűlésen nehézségekbe ütköznék, de a lap mégis re­méli, hogy a lengyelek legforróbb óhajtását még a békekötés előtt -teljesitik. A lap azon­ban másrészt azt is kívánatosnak mondja, hogy a lengyelek is megváltoztassák a kor­mánnyal szemben való -magatartásukat. —• Mindkét félnek azon kell lennie, (hogy ,a köl­csönös bizalom tartósan megerősödjék. A cikk a következőképen végződik: Ha megér­tünk egy olyan valószínűtlen dolgot, mint a lengyel királyságnak Varsóban történt prok­lamálása, bizonyosan meg fogjuk érni Po­roszország lengyel politikájának azt a válto­zását is, melyet a kormány megígért s ame­lyet a helyzet megváltozása követel. v­Vi

Next

/
Oldalképek
Tartalom