Délmagyarország, 1916. szeptember (5. évfolyam, 204-229. szám)

1916-09-24 / 224. szám

(Szombat, 1916. szeptember 23. DÉLMAGYARORSZÁG Karinthy Frigyes és Molnár Jenő $zegeden, (Saját tudósítónktól.) Október 1-töl olyan újítással lép a Délmagyar ország' olvasó közönsége elé, amely példátlanul áll a vidéki sajtó életében. Ennek az újításnak bevezetésével ujabb nagy lépést kívánunk tenni azon az uton, amelyet a sajtószolgálat Szegeden való tökéletesítése érdekében a ma[4 u n k számára kijelöltünk és amelyet eddig is áldozatokat és munkát nem kiméivé fáradhatatlanul jártunk. A Délmagyar ország tökéletesítésével hálásak akarunk lenni azon kívül olvasóink egyre gyarapodó tábora iránt is. azok iránt, akik munkánk kvalitásában, teljesen modern és gyors hírszolgáltatás unkban, cikkeink megbízhatóságában és alaposságában a támogatásra érdemes lapot ismerték fel és ezzel módot adtak nekünk a minél szebb és teljesebb kibontakozásra. A D(lmagyarország cikkírói lesznek október 1-től Karinthy Frigyes, a legkiválóbb magyar irók egyike és dr Molnár Jenő, a Borsszem Jankó országos nevű szerkesztője. Munkatársaink sorába szerződtettük Vécsei Miklóst, A Nap munkatársát, akit Németországból és Romániából küldött ,értékes riportjai révén nagyon jól ismer az újságolvasó közönség. Az eddiginél is jobban tökéletesítettük budapesti tudósításunkat, amelyet a jövőben két kiváló fővárosi újságíró ját el: Róna Lajos és Székely Miklós. Ismeretes, bogy a Délmagyarország a háború egész ideje alatt azon volt, bogy minél jobban és gyorsabban kiszolgálja a közönséget. 'Büszkén valljuk, hogy mi vagyunk az egjAtlen lap Szegeden, amelynek kiadóhivatala előtt az érdeklődők százai és ezrei olvassák nap-nap után a hivatalos jelentéseket, a telefon-s és távirati tudósítást a világkavarodás minden nevezetesebb mozzanatáról. Ezt a munkánkat már szombat délutántól tökéletesítettük. Ezentúl gépírásos példányokban minden nap — vasár- és ünnepnapon is — eljuttatja a Délmagyarország a nagyobb szegedi kávéházakba — Belvárosi, Kass, Korzó, Royal, Tisza — a hivatalos jelentéseket és azokat a hireit, amelyek érdekességük vagy jelentőségük révén megérdemlik a nyomban való közlést. A hivatalos jelentéseket — eltekintve kivételes esetektől, amikor a hadvezetőségek későbben adják ki — minden nap már a délutáni órákban terjesztjük a kávéházakban. Ugyanezeket a híreket természetesen kiadóhivatalunk kirakatában is közzétesszük. A szerkesztőség egyéb irányú munkássága a régi marad, mert a közönség tisztelte meg támogatásával és tüntette ki bizalmával. Állandósítanunk kell tehát beváltnak bizonyult rendszerünket, amelyet persze — mint eddig — a jövőben is tökéletesíteni, csiszolni, nemesíteni és széfcshiteni 'fagumlk. MOZGÓ-SZÍNHÁZ :-: TELEFON 807. :-: Vasárnap, szeptember 24-én. A S«§ifi|aSsb amerikai szenzáció! Dráma 4 felvonásban. SJptorí SineSair világhírű :-: regénye nyomán. :-: Előadások délután 2 órától kezdve. — Gyermekjegyek csak az első előadásra érvényesek. Szászok Szegeden. (Saját fudósitónktól.) Mikor az oláh áradat piszkos hullámai egészen váratlanul és meglepetésszerűen özönlettek be a Kárpátok szorosain s Erdély népe földönfutóvá vált, Szeged társadalma talán erején felüli áldozatokkal is sietett az erdélyi menekültek támogatására. Válogatás nélkül egyforma szeretetben és segítségben részesült mindenki. Nem kérdeztük, magyarok-e, szászok vagy oláhok a menekültek. Igazi testvérekként testvérekiil fogadtuk a menekülőket, akik hibájukon kiviil jutottak bajba és akiket erkölcsi és anyagi támogatásban részesíteni, emberbaráti és hazafias kötelességünknek ismertük. S megvolt a nagy erkölcsi jutalmunk, amikor erdélyi testvéreink őszinte és meleg hálával fizettek azért, amit nem azért cselekedtünk, hogy elismerő, szóval adózzanak nekünk érte, hanem azért, mert nekünk szegedieknek az volt a meggyőződésünk, hogy a segélynyújtás a legelemibb és legtermészetesebb kötelességünk. Nem mi. hanem vidéki laptársaink szögezték le azt a tényt, hogy a fővárostól eltekintve, Szegeden nyilatkozott meg a kézzel legíoghaíóbb módon a társadalom jó szive és áldozó készsége. Amint kötelességemnek tartottam anna-c idején lapunk hasábjain regisztrálni azt, milyen hálásak menekült erdélyi véreink még a jó szóért is, amellyel részvétünket kifejezésre juttatjuk, kötelességemnek tartom most rámutatni .egy-két bántó jelenségre, , amelyet tapasztalni alkalmam volt. Bántónak tartom, hogy ámbár mi szegediek egyforma szeretettei fogadtuk és halmoztuk el az összes menekülteket, tekintet nélkül arra, vájjon fajmagyarok-e, vagy idegenek, ez utóbbiak közül többen, ugylátszik, mégis megfeledkeztek arról, bogy Szeged tősgyökeres magyar város, amely vendégeitől legalább is elvárhat annyit, hogy respektálják színmagyar mivoltunkat. Álljon itt néhány jellemző eset: A Kárász-utcán a menekülés legelső napjaiban öt intelligens, németül beszélő ur arról tanakodott, hová, merre forduljanak. Barátságosan odalépek hozzájuk és szolgálatkészen felajánlom nekik szolgálatomat, majd megtudakolom tőlük németül: Az arckép. Irta: Biró Lajos. — Mama, — szólt Krausz az asszonyhoz — le foglak festetni. A kissé elhízott, szép asszony csodálkozva tekintett a férjére. — Le fogjak festetni, — mondta újra Krausz — a születésnapodra ez lesz az ajándékom. Az asszony még mindig nom volt tisztálban a dologgal. A családban csak krétarajzok voltak forgalomban. Az apákról, anyákról, nagyanyákról, mindegyikről volt egy krétarajz a lakásban, fotográfia után készült ivérlázitó portrék, amelyeket olcsón lehetett beszerezni és amelyeket meglepően hasonlatosaknak találtak az ismerősök. Ezekre a krétarajzokra őszinte kegyelettel tekintett mindenki és soha sem lehetett hallani, hogy valaki kételkedett volna értékes és művészi mivoltukban. A lefestés uj, meglepő és kissé érthetetlen volt. Krausz magyarázta: — Boros tanácsolta a törvényszéken. Együtt tárgyaltunk ma. Ö is lefesteti a feleségét. Azt mondja: egy szép kép a legszebb disze a lakásnak. Az újság is mindig ezt irja. Az asszony ebbe belenyugodott. A következő napok azzal teltek el, hogy Krausz festő után kutatott. Előbb a liires, divatos festőket kereste fel. De ezek nagyon drágák voltak. Alapos megbeszélés után az asszony sorban mindegyiket elutasította. A lelestés ügyét már bizonyos fanyarság kisérte a családban. Krausz végre egy napon ragyogó arccal jött haza. — Megvan, mama — kiáltotta diadalma- I san. — Holnap kezdődik a kép. — Ki az? — kérdezte érdeklődve az aszszony. — Tárkányi Árpád. Kitűnően tud festeni. Rajztanár a ferencvárosi reáliskolában. Tanult ember és mégsem olyan követelő, mint azok a többiek, akik iskolát se jártak. — Mennyit fizetsz neki? — Százötven forintot ós velünk uzsonnázik mindennap. A törvényszéken valami ügye volt és én helyettesítettem az ügyvédjét. Ezért csinálja ilyen olcsón. — Százötven forint, — mondta óvatosan az asszony — nem olcsó. — De igen, — heveskedett Krausz — mert ez művész. Az ilyen képnek müihecse van. Azt mondta, hogy talán a tárlaton is kiállítjuk. Ez megnyugtatta az asszonyt. Másnap délután megérkezett Tárkányi Árpád. Nagy baja volt és Petőfi-szakálla és hatalmas dialektikával beszélt a művészetről. — Érteni kell a művészetet, — mondta — szeretni kell a művészetet. A művészet szépíti meg az életet, a művészet .ad tartalmat a létnek. Az asszony feszesen tilt fekete selyemruhájában, és a vásznon, amely a tanár ur előtt volt, lassan megjelentek az alak körvonalai egyelőre fekete rajzban. A tanár ettől kezdve minden délután megjelent a szalonban, az aszszony mereven ült, ő szónokolt és később együtt uzsonnáztak. Ilyenkor már Krausz is bejött j az irodából és szemüvegen át műértő szmml I nézegette a vásznat A kép haladt előre. A ruha már világosan fel volt ismerhető; az arccal kissé nehezebben ment a dolog, mert a tanár merev ecsetje nehezen tudott megbirkózni ,az asszony húsos, puha szépségével, amelynek semmi világos strukturája nem volt. A szem is nehezen formálódott ki. Krausz néha megjegyezte: — Még nem hasonlít eléggé. — A művészi képen — válaszolta a tanár nem a. hasonlatosság a fő; hasonlatosság van a fotográfiában is. Itt a művészi erő, a jellemzés, a lélek; az artisztikus felfogás a fontos. Krausz erre elhallgatott. A tanár birkózott a képpel. Hetek teltek el és ő még mindig ott UiZiSomiázott. Levakarta a képnek egy részét, uj rákezdte, javította, ecsetelt, kajpart, színezett és lassankint befejezéséhez közeledett a mű. — Hétfőn rámába tesszük — mondta a tanár. Erre meghívták vasárnap ebédre. Vasárnap pontosan megjelent. Krausz egy alacsony, sápadt, szőke fiút hozott elébe: — Sándor, az unokaöcsém. Minden vasárnap nálunk ebédel. Jogász, de ő is festő akar lenni minden áron. A tanár elnézően mosolygott. Krausz a fiúhoz fordult, aki vörösre pirult arccal állott előtte. — Látod, a tanár ur is Jestő, de előbb letette a vizsgát. Ugy is lehet valaki művész. — Sőt — szólott Tárkányi — ugy még inkább lelhet. Nem az a mirvész, aki előtt nincii tekintély és aki azt hiszi, hogy neki semmit seon kell tanulnia. — Én tanulok — mondta csendesen a fiu. — Hol? »