Délmagyarország, 1916. augusztus (5. évfolyam, 177-203. szám)

1916-08-13 / 188. szám

6 DÉLMAG Y AKORSZÁG Szeged, 1916. augusztus 13. szerint egy ebéd személyenkint 1 korona 70 fillérbe kerülne. Ezért tudnának adni levest, 8 deka marhahúst vagy sültet, főzeléket vagy tésztát. Az ebéd-abonoma 51 koronába kerülne. Deák Dezső szükségesnek tartja, hogy a tisztviselő-konyha ne csak ebédet, hanem vacsorát is adjon, mert különben az intézmény nem' felel meg rendeltetésének. Indítványozza, hogy a kidolgozandó költségvetést és étkezési rendet a vacsoraellátás beszámításával készitsék el. Reök Ivánné megjegyzi, hogy vacsorát az eddigi megállapodások szerint a rendelkezésre bocsátott helyiségben nem lehet kiszolgáltatni. Az értekezlet Deák Dezső indítványát elfogadja és a részletes tervek kidolgozására kiküldött bizottságot megbízza, hogy a tisztviselőkonyha étkezési rendjét a vacsoraellátás beszámításával állapítsa meg. Az előkészítő-bizottság javaslatait két héten belül elkészíti és az újból összehívandó értekezlet elé terjeszti. A szervező-bizottság azzal a kérelemmel fordul az érdekeltekhez, Ihogy a tisztviselőkonyhába való belépésre Kerner Lajos felügyelőnél (Leszámoló-hivatal) jelentkezzenek. »e«aaaK«BBBBBCBBasBaaaeBaa£QtaBHaaaBaiaBBHKiBaf>ns»i;sus> A vigasz. — 1916. augusztus 11. — Löw Immánuel. Nyomor, nehéz robot miatt leve Jehnda száműzött, nyugalmat nem talált a népek közt lakozva sem; üldői érik őt hol megszorul. '(/Jer-Sir 1, 3!) Gácsországi, bükkiföldi menekülő, m'ásodáramban, újból 'hontalan testvéreink (nyomorát láttam éseh'föildön. Es e most záródó hétnek böjtös gyásznapján könnyes szemmel olvastuk a siralmak énekeiben a köznyomor följajdulását a háború harmadik esztendejének kezdetén. A vérpazarló mészárlást — a siralmak énekének vérfagyasztó, jajgató panaszát olvasók: „Letipralá Uram körömbe én erős vitézeim, gyülekezést]; hirdetett ellenem — megtörni ifjaim." És még mindig fokozódik a nyomor, még mindig emelkedik az ár, a vér árja; még mindig dagad folyama, mintha soha apadni nem akarna. (I K 13, 14.) Szembe, hátba támadnak ádáz ellenségeink megiujult, kétségbeesett rohamai. A tisztulni indult nyári égen újból viharral teljes nehéz fellegek gomolyganak, szüntelen földi villámlás tűzhányó ereje ontja a halált. Elmúlt az aratás, fogytán van a nyár, de a mi segítségünk nem érett még meg: a viharzó világharc rémes komolysága nem tart szünetet, a tűzhányó csaták nem ismernek megállást. Tusák tuisái dúlnak: e vészméliü órákban,, e sorsvemhü napokban, enemzedékvesztő, korszakkezdő, mozgalmas, iszonnyaltelt időkben tetőzik a fékvesztett öldöklés. Rémiülve látjuk, minő irtózatos az emberi állat, mikor tömegben van s tömegben válik. dühödötté. Kegyetlen, elszánt csatatüzben látjuk elmefárasztó munkában, emberemésztő harcban az árokszálló bátor legénységet, a putrilakó jeles tisztikart víni a népek véres ütközéseit, vészes mérkőzéseit. Emitt a szent koridna 'várományosa védelmezi örökének ivlő határát, a magyar határt, amott a lengyel főváros útját elállja szövetségesünk diadalmas, hadverő vezére, aki „átvágtatott irtóztatón mazur alaU a muszka tón." (lEmőd) s a maauri láp roppant ingoványaiba fojtotta a muszka túlerőt. Odalenn véreink viaskodnak a hitszegő röpőkkel. — Mindenfelé rémes vérontás érteti .meg a próféta mai igéjét: Bizony, mint a fü ugy hull a nép! Sürii rendet vág az irtó fegyver mindenütt a küzdő I néptömegek soraiban. A nép áll fegyverben, a nép java s a nép java hull el a csatatereken. Immár amott is a nép áll .fegyverben: az angol is a mi hadiszervezetiünkbe kényszerült. Nem volt neki e'lég toborzottak tömege, vásárlottak sokadalma, szines telepesek rajzása, semlegesek segélye. Nem volt neki elég az óoeánontuli köztársaság nemleges semlegessége velünk szemben, tevőleges semleges volta az ő oldalán: vérpadra kellett vinnie büszke szabadságaiktól megfosztott önnön fiait, akiknek százezerjei fogynak a 'Somme vidékein. Megfeszült erővel vivunk mi is, összeérezve, összeértve szövetségeseinkkel. Sarkal bennünket a nemzeti érzés, sarkal bennünket a nemzeti mult, sarkall bennüket az ujrakelt sejtésben lüktető .nemzeti jövő telitette tudat, amely imént az ország házában megszólalt, hirdetve határaink végsőig védelmezését. íPillanatnyi balsiker, részszer ü hátrálás, csorbulás ne riasszon bennünket, ne fojtsa el reményeinket. A rémes vérveszteség ne ejtsen kétségbe. A nemzet összólete helyrehozza a veszteségeket és fiaink vitézsége kiköszörüli a csorbákat. A háromhetes népgyászt a vigasz hét hete váltja föl: Orgonaibugásu, halottkeliő szóval köszönt bennünket mától fogva, hét szombaton át a vigasz napfénylelkü prófétája. A mai szombaton hangzik ifelénk először biztatása: vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Hirdeti jövőnk össze nem rombolhatóságát, hirdeti vészlő háború izzásában a kótlő fülnek, bogy betelik hadi szolgálata a népnek. — — Hirdeti azt az áhított percet, amikor a vérontó vakbuzgóság megszakad. Hirdeti Isten csodás segedelmét, 'hogy a zivatarjárta, viharállott, vészpróbás nemzedék hazaszúll tűzhelyének békéjéhez, munkájának boldogságához. Kettős, sokszoros a csapások sokasága, kettős, sokszoros lesz a béke vigasztalása! 'Sikertelen hátrálásra éledő előretörés következik, győztes előretörésre sziilemlő béke. Sajgó sebre, epesztő ifáj dalomra a kelő béke reményében hegesztő balzsam enyhe száll. Tetőzik immár a háború pusztító fokozhatat'lan rémsége: iföl kell ébredni önmarcangoló őrületéből ennek a világrésznek, hogy az emberek szörnyű harcából Isten könyörülő békéje keljen. A könyörülő Isten bekéje lelkiünk reménye, lelkünk imádsága, lelkünk vigasztalása! Megriadt lelkünk áhitattal hallgatja a próféta bókehirdető vigasztalását. /Érezzük, közéig immár a világválság végelválása; érezzük,, utoljára dagad ellenünk mindenfelől az ár. Támad utoljára egyszerre, mindenfelől a háborús összeesküvés, de állja a támadást nálunk a védelmes összeforrás. Odaát egyesül távol fatörzsek összeboritott 'lombja, nálunk ellentáll szomszéd gyökerek kitéphetetlen egybefonódása. Dagad a támadó hatalmak árja és mindé folyam a tengerbe siet (Koíli. 1, 7.), de az irás igéje szerint a henger nem telik meg. A középhatalmak tengere nem telik meg velük. Elnyeli, mint a tenger a folyamokat, foglyaikat, rohamaikat — megvédi önnön partjait, határait, egész hatalmas medrét. És a népek tengere fölött az 'Urnák történetalkotó szelleme lebeg. (Zsolt 77, 20.): „A népek tengerén viszen utad, ösvényed a történet hatalmas vizein, bár nyomdokaid föl nem ismerszenek", föl nem ismerszenek a küzdő ember rövidlátó szemének. Az ő útjait keressük, az ő békéjét könyörögjük, akiről meg vagyon irva a zsoltár könyvében: iLecsendesíti tengerek zordon zúgását hullámaik zajgó zűrzavarját népek összezendülésének zsivajját. Amen. A Délmagyarország telefonjai Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81. Beszélgessünk. * A fahonvéd: (Ma már virág nélkül, jó uram? Ugy látszik, a virággal együtt végs van a virágos jó kedvének is. iÉn: Egyszer csak vége szakad mindennek. 1 A fahonvéd: Kötve hiszem, hogy az é'elem uzsorának bármikor is vége szakadna. Az még az Ítéletnapján tul is virulni fog. Én: Magam is vallom, hogy akkor még a jó Istennek is baja lesz vele, A fahonvéd: Mondja csak, egyes boltok előtt miért áll nap-nap után olyan .nagy tömeg? Talán a .boldogságot osztogatják ott? iÉn: Eltalálta.. Mert manapság boldogság még annak a reménye is, hogy lisztet kaphatunk. A fahonvéd: iHát kaphatunk! Én: Néha annyit, vagy tán még kevesebbet, mint amennyit némely asszony naponként púderben elfogyaszt. A fahonvéd: Hallom, liogy a napokban egy hivatalnok az éhség miatt elájult. Én: Ez is előfordul. Mostanában sokan elájulnak az éhség miatt. Az éhségnek azonban több válfaja van. Egyik ember ételre éhes, a másik szerelemre, a harmadik pénzre, már kimiosodás, vagy hogy mit kiván a belső berendezése. A fahonvéd: De azt mondják, hogy a hivatalnok az éhség miatt ájult el. Én: Lehet. Tudnia kell .azonban vitéz honvédünk, hogy mostanában egy német tudós azt hangoztatta, bogy a bőséges táplálkozás miatt kopaszodnak meg az emberein Az a szegény hivatalnok, aki elájult, hihetőleg kopeszodni kezdett s hogy megelőzze kopaszodási folyamat teljességét, 'koplalásra szánta magát. A fahonvéd: Azt hiszem, én jó uram, hogy szegénynek nem a ifeje, hanem a pénztárcája kezdett kopaszodni. Az utolsó fillér is kihullhatott belőle és igy beállt a koplalás szomorú időszaka. Én: Annyi szent, hogy mostanában nem a régi nóta: Kórista élet, kutya kenyér járja, hanem egy ujabb Hivatalnok élet, kenyértelen, kutya élet... A fahonvéd: A kutya csak megél valahogy, de a szegény ember étlen vesz. Én: Bezzeg nem vesz, aki kofa. Ez a náció majd megvesz, ha verejtékezni nem látja a vásárló közönséget a nagy drágaság miatt. A fahonvéd: Szabadkán, ugy írják az újságok, rendőrök asszisztálnak a kofák veszettségénél. Nincs is szebb látvány, mint mikor a kofák nyájasságálioz rendőri „tápén tat" járul. Én: A vérszopó leik ellenségükre kellene egyszer már „tapéntani". A fahonvéd: Nem ismeri a Pató Pá'lék jelmondatát? „Ejh, ráérünk -arra még!" Én: Éhen veszni is ráérünk és arra is, hogy kihulljon a hajunk és a fogunk is. A fahonvéd: A fogorvosoknak is élni kell, mert a lóriimból még sem lehet megélni. Én: Aki érti a módját, megél biz az, különösen ha kesely természetű. A fahonvéd: Ma-holnap mindannyian keselyek leszünk. A gond kesellyé, szürkévé tesz bennünket. Én: „Szürke minden teória, barátom, de zöld az élet aranyfája." A fahonvéd: IMiéghogy aranyifa is volna? No, de azt már nem hiszem, aminthogy nem hiszem, Ihogy én egyszer tele legyek szöggel. Én: Csak ki kell várni a sorát. A bénakezii színész, aki a jobb karját hagyta a csatában, arra törekszik, hogy az esti korzón, a járókelőktől összekoldul annyi pénzt, amelyből annyi szöget vásárolhat, hogy a maga jobb karját szöggel kiverhesse. A fahonvéd.: A magyar honvédnek, ha