Délmagyarország, 1916. augusztus (5. évfolyam, 177-203. szám)

1916-08-06 / 182. szám

6 i iii' . rVi....'.';'.- , .— Apró történetek. — Régi idők emlékei. — Az árviz előtt és utón való időben Kremmingar Antal volt a belváros prépost-plébánosa. Áldott lelkti, jóságos szivü pásztora volt a nyájának, alázatos szolgája egylházának, aki nem ismerte a felekezeti gyűlölséget. A nyája tisztelte, szerette s nem egy izben kereste iföl ügyes-bajos dolgaival. Az árvíz után törtónt, bogy egy jómódú gazdának meghalt a felesége. A magyar beállított a prépostihoz, jelentette a gyászesetet és csak azt kérte, hogy szép, elsőrendű temetésben részesüljön az elköltözött élete-párja. „ — Minden ugy lesz, ahogy kivánja, — nyugtatta meg a prépost a földes gazdát. •— Az összes harangokat megíhuzzák, ha temetik szegényt, — kérlelte Kremmingert a gazda. — Nyugodjon meg barátom minden a kivánsága szerint történik majd — szólt vigasztalóan a prépost. , A temetés megtörtént ifényefó papi segédlettel, a prépost felöltötte a temetési diszpalástót és feltette a püspöki süveget is. A temetés után való nap, talpig gyászban, beállított a magyar a préposthoz: — Köszönöm a jóságát, nagyságos uram, nagyon szép volt a temetés. Jól esett a bánatos szivemnek. Hát .mivel tartozok? — ötszáz forinttal, kedves barátom. A magyar ötöl t-hatolt, mig végre kibökte, bogy nagyon sok pénz az ötszáz forint. — Csak nem sokallja? — vágott a szavába a prépost. — Nem sokallom, nagyságos uram, az asszonyért semmi sem volna sok, hanem mégis ugy gondolom ,hogy kevesebb is elég volna a temetésért. — Nem lehet, barátom. — Hát maga jobbari tudja, nagyságos uram, de engedhetne valamit, mert magának a temetés mégis csak nem került semmibe. iA prépost ugy tett, mintha türelmét vesztette volna: — Hát most mondja meg kend, végig ment volna kend az utoán ilyen meleg időben abban a nagy süvegben? "A magyar lesütötte a szemét, forgatta a kalapját, nem válaszolt, hanem belenyúlt a bugyellárisába, leolvasta az ötszáz forintokat, majd megköszönve a prépost jóságát, elköszönt és indult kilfelé. Az ajtóban megállt, majd hátrafordult és alázatos hangon annyit mondott: — Nagyságos uram, nem vagyok tehetős ember, de ezer pengőért se tenném föl azt a fene nagy süveget... Mig ólt, dr. Redlich József volt a szegedi orvosi kar nesztora. Az öreg doktor csak a hivatásának, meg a családjának élt. Társaságban ritkán fordult meg, legfeljebb a kávéházba nézett be egy-két órára, hogy ott a kartársaival elbeszélgessen és billiárdozzék. Szenvedélyes billiárdtjátékos volt), egyben elsőrendű is, aki öreg korában is megmaradt matadornak. Egy izben hogy a délutáni órákban bekukkantott a kávéházba, a megszokott asztalnál ott találta egyik kollégáját, akivel szóba ereszkedett. A kartárs vitte n szót. Elmondta, hogy jó paciensre talált, a hol nemcsak a .családfőt gyógyította ki súlyos betegségéből, hanem a fiát is, akinek már lemondtak az életéről. — Busás honoráriumot kaptam. Mit gon- I dol, kedves kollégám, mennyit kaptam? — Csak a felét, — válaszolta célzatosan az öreg Redliék doktor. * iMakó Lajos első szinigazgatása idején a szegedi színtársulatnak tagja volt Földvári Jóska, akit a pályatársai „a paraszt" néven nevezték. Földvári Jóska népszínmű énekes volt ós mint ilyen, mint mondani szokták, megállta a helyét. Egyszer operában is játszott, a Hunyadi László-han Gara nádor szerepét. Előadás után megkérdezte tőle Molnár László, a Nemzeti Színháznak most már érdemes tagija, ihogy: — Tudja-e kartárs ur, hogy ki volt az a Gara? — Ugy áll a szerepben, hogy valami nádor lébetett. — Ha nádor volt Gara, honnan van az mégis, hogy a kartárs ur ének közben a két ujjával csirizeit? (Földvári Jóska ugyanis mielőtt a művész pályára lépett, a csizmadiák tisztes mesterségét iizte.) Földvári nagyot nyelt, nem szólt semmit, hanem eltávozott. Pár nap múlva Lmi király-1 próbálta a színtársulat. Próba közben a tagok zúgolódtak, hogy a darab na; gyon meg van húzva, alig maradt valami a szerepekben, csak a Lear szerepe maradt meg majdnem teljes épségében. A darabot Molnár László rendezte és ő játszotta a címszerepet is. Földvári Jóska próba közben ott settenkedett a színpadon és amikor meghallotta a tagok zúgolódását, ezzel vigasztalta őket: — Ugyan mit ütődtök meg azon, hogy a rendező meghúzta a darabot. Tudhatnátok, hogy ő még a regényeket is meghúzva szokta olvasni... Beszélgessünk. * (Színhely: a régi, vagyis a Széchenyitér, ahol a fagidibában áll a fahonvéd. Idő: éjfél. Már alig lézeng egy-két ember.) A fahonvéd: J>e föl vau virágozva, uraiul Én: Virágos a kedvem is. Mulatságról jövök. Tiz esztendős házassági évfordulót ünnepeltünk, derék emberpárt, akik közül a férfi sok katonát meggyógyított, az aszr szony pedig ugy ápolta a sebesüli, beteg- katonákat, mintha édes gyerekei tettek volna. A fahonvéd: Tudom, hogy kikről van szó; -szeretettel beszélnek róluk a bajtársaim is. Az asszonyt röviden szőke angyalnak hívjuk egymás között. Angyali jó szive van. Nem tülekedik, nem szerepel, kitüntetés után se törekedett, igaz, 'hogy nem is kapott, amit ós ahogyan cselekedett, a szerető, érző szive diktálta. Én: És a katonáknak szánt szappanon sem osztozkodott. A fahonvéd: Maga is hallott róla? Ez is szép kis ügy. Sok van ilyen mostanában. Száz mázsa szappan sem volna elég lemosni a foltokat, nemhogy tizenkettő. Én: Most az a nóta járja: Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni... A fahonvéd: Szabad ám, de nem a katonáknak szánt szappannal. Én: Kiapadhatatlan ez a téma, mint a Haditermény ügye, meg az élelmiszerek áremelkedése. A fahonvéd: A hadilábon álló terménytársaság, ugy látszik, megelégelte már, liogy a közönség panaszkodik rá, most hát fordított egyet a soron és most már ő panaszkodik a közönségre. Én: Panasszal van teli most a Világ. BÉLM A 0 Y A.RORISZ A (1 Szeged, 1916. augusztus 12. Krumplit most már. csak a milliomosok vehetnek, ehetnek. Megfordítva kell már mondani a szólás-mondást: Ha nincsen krumpli, jó az ananász is. A fahonvéd: A jó hal se rossz, csak kapni lehessen. Egyik bajtársunknak a felesége még húsvétkor kapott hal-utalványt, de azt mondja, hogy boldog lesz, ha karácsonyra hozzájuthat a halhoz. Én: Fehértóban van egy hal, annak neve: harcsa, aki utalványt kap rá, az zálogban tartsa. A fahonvéd: Ha igy haladunk, mindenünk zálogba kerül, csak aztán legyen, aki kiváltsa. Én: Akadnak még könyörületes szivek, akik szép szóért, egy-egy mosolygós tekintetért a kiváltást majd osak eszközlik. A fahonvéd: Annyi szent, hogy most ugyancsak divatban van a becsapás. Ugy értse a szót uram, ahogy akarja. Én: Értem, hogy mire céloz. A becsapások nyomában keletkeznek az uj és drága toilletek. A fahonvéd: És majd ezután következnek az elcsapások. Mert- kell, hogy a bűnnek bűnhődés járjon a nyomába. Én: Mint a szép asszonyoknak a gavallérok. A fahonvéd: Nem mindenki gavallér, aki annak tartja magát, vagy aki a strandon félmeztelenül is monoklival jái*. Én: Megmondta ezt egy szép asszony is, aki jogos felháborodásában olyan beszédes volt, mint egy Tízián kép. A fahonvéd: Maga jár-e még a strandra? Én: Már nem. A fahonvéd: És miért nem, ha nem tolakodás a kérdésem? Én: „Nagyon is bánt a nap, uram". És rosszul veszi ki magát egy felöltözött ember a félrnihátlanok között. A fahonvéd: Maga is ugy lehet -vele, mint az egyszeri ember: egymaga elnézné n leplezetlenül hagyott idomokat, de többed magával nézni nem szereti a látványosságot. Én: Ha még látványosság volna! De a Kép olyan, mint egy ro-sszn 1 sikerült film. A fahonvéd: Az ám, nini, a filmről jut az eszembe, ihogy a Korzó-mozi hétfőn kezdi meg a több estére terjedő jótékonysági előadásait, amelyeknek teljes jövedelme a szegedi béna katonák javát -szolgálja. Vett-e a részemre jegyet? Én: Vettem és el is hoztam. Mindenkinek el kell menni ezekre az estékre, mert szent célt szolgálnak. Kár, hogy hétfőn Jászai Mari nem szerepelhet, de a nagyasszony a 16-án megtartandó előadáson itt iesz. A fali rmvéd: Tudjuk, hogy ha jöhetett volna, itt lenne. Mert kevés asszonynak nyilatkozott meg oly emberségesen a szive, mint az övé, a harcban álló és megsebesült katonák iránt. Én: Nemcsak a szive nyílt meg, de a pénztárcája is. Húszezer korona felé jár már az az összeg, amit a megsebesült katonáknak juttatott. A művészete, aminek a révén felejthetetlen perceket szerzett a sebesült hősöknek, kincsekkel ér fel. A fahonvéd: Örök is a hálánk iránta. (Egy szerelmes pár suhan el mellettünk.) És örök a szerelem is. Én: Már amelyik nem időszaki. Ez Virít m-ostaiiá'ban. Uccu m-a, nem lesz holnap soha! A fahonvéd: Aki csak a mának öriil és nem telik meg a szive gyönyörűséggel, ha a tiz év előtti dolgokra emlékszik, az nem érdemli meg, hogy a holnap uj szépségeket hozzon neki. Én: Az igazi szépségek nincsenek időhöz kötve, mint az ármaximálások. A fahonvéd: Mindent maximáltak már, csak még a szerelmet nem. Ugyan erre mikor kerül a sor? Én: Amikor a kereslet nagyobb lesz, mint a kínálat . , ,