Délmagyarország, 1916. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1916-04-09 / 84. szám

Szeged, 1916. április 9. DfcLMAG YAKOKSZAtí 9 — Felderer és Stupner már aludni mentek? — kérdezi az egyik bajtárs, Hahndle, aki a kimerültségből már egy kissé magához tért. — Felderer... Felderert nem láttam ... És Hahndle eltakarja kezével a szemét. Sirt. Megsiratta Felderert, aki már aludni ment... Azt az álmot alussza immár, a melyből többé nincs ébredés. Szegedi tiszt az oroszok visszaveréséről Hindenburg frontján. (Saját tudósítónktól.) H. M. szegedi főhadnagy, aki előbb mint összekötő tiszt téliesített szolgálatot a németeknél, később pedig mint egy osztag parancsnoka, Hindenburg főparancsnoksága alatt levő csapatoknál harcolt, részt vett az elmúlt hónap óriási küzdelmeiben és amikor az oroszok elkeseredett offenzívába kezdtek a Duna-fronton. A főhadnagy, aki a napokban érkezett Szegedre és szabadságát tölti, az alábbi érdekfeszítő dolgokat mondotta el a történelmi jelentőségű 'harcokról: .— A Düna-fronton hónapokon keresztül épitettük a gránátbiztos fedezékeket, a futóárkokat, a földalatti municiósraktárakat és ;t hat-, nyolcszoros, gyakran nyolcvan méter széles drótakadályokat. Csak mi tudjuk megmondani, mennyi munkánkba került mindez és miközben keményen dolgoztunk, mindig azt hittük, hogy kár a hiábavaló fáradságért, mert abban a hitben éltünk, liogy a tavasszal Hindenburg úgyis előbbre megy. Hegy ,az oroszok meg mernék támadni Hindenburg hadseregét, kizártnak tartottuk és épen ezért nem értettük, mi az ördögnek sáncoljuk el magunkat annyira. — Most' azonban egyszerre elhallgatott minden káromkodás és minden méltatlankodás a sok munka miiatt, mert a váratlan -seinény valóra vált: az oroszok megtámadtok bennünket. Nagy dühvel jöttek állásaink ellen és ekkor szivünk hálával telt meg előrelátó parancsnokunk iránt, aki rákényszeritett bennünket, hogy biztos fedezékben várhassuk meg az ellenség rohamait. Minden ajkról a gáncs helyett dicséretet lehetett hallani, mindenki büszkén hirdette állásaink és fedezékeink szilárdságát, amelyek ellenállának a leghevesebb ellenséges bombázásnak is. Bezzeg most bámulattal adóztunk Hindenburgnak, mert ha ő éles tekintetével bele nem lát a jövőbe, akkor most ugyancsak szenvedtünk és véreztünk volna az orosz ágyuk tüzétől. — Mialatt mi mindnyájan azt hittük, hogy az oroszok tavasszal az osztrák-magyar frontra fognak támadni, azalatt Hindenburg teljes csöndben elkészült az orosz offenzívára. Ennek az előrelátásnak az oroszok adták meg az árát, holott, ha nem foglalkoztattak volna bennünket a télen át a folytonos építéssel, nagy lett volna köztünk a pusztulás. Ha minden ugy maradt volna a Düna-fronton, ahogy szeptemberben hevenyészett módon beástuk magunkat, akkor az orosz offenziva aligha célt nem ért volna, — És jöttek az oroszok, sűrű, beláthatatlan tömegekben, mint a sáskarajok, örült pergőtűzzel vezették be támadásaikat, a melyre a mi tüzérségünk csak mérsékelten felelt. Órákig tartott az orosz bombazápor. amely elárasztotta állásainkat, lyukakat szakított a 'földben, itt-ott megrongálta a lövészárkokat és -futóárkokat, azonban fedezékeinkben nem okozott kárt. Mintha földrengés ráz.ta, volna meg a vidéket, olyan rettenetes volt az ágyútűz tombolása. Az orosz lövedékek jórésze nem robbant föl. Aggodalommal lestiik biztos fedezékeinkben, hogy miért nem válaszol a mi tüzérségünk. Az oroszok ugyancsak rosszul céloztak, mert a legtöbb gránát messze mögöttünk csapódott le, mások pedig a drótakadályok elé vágódtak. Azonban még igy is elegendő vasat kaptunk és szorogva gondoltunk arra, hogy mi történt volna velünk, ha régi fedezékeinkben ihuzódtunk volna meg. Az oroszok most egy kis szünetet tartottak a tüzelésben. Azután hirtelen meg szólaltak fedezékeinkben a riasztó harangok, amelyek arra hivtak föl bennünket, hogy siessünk elfoglalni állásainkat a lövészárkokban, mert jönnek az oroszok1 Egy perc alatt elfoglaltuk -helyünket. Megállapítottuk, hogy állásaink nem sokat szenvedtek az orosz pergőtüztől. Az oroszok sürü tömegei rohamra közeledtek. A távolság elég nagy volt, egyes helyeken kilométernyi, ugy, hogy kellő fogadtatásban részesíthettük őket. És ekkor, de csakis ekkor kezdődött a mi tüzérségünk hatalmas koncertje. Mintegy varázsütésre valamennyi ágyunk megszólalt és ontotta a vasat és az ólmot az ellenünk rohanó hadoszlopok közé. Láttuk, mint omlanak össze a rohanó oszlopok, mint vág köztük rendet a gránátzápor és iha a dolog nem lett volna olyan rettenetes. az embermészárlás olyan irtózatps, örömünkben fel ujj ringtunk volna, látván ütegeink nagyszerű munkáját. Ha egyes kisebb orosz csapatoknak sikerült egészen drótakadályainkig jutni, akkor gépfegyvereinkkel terítettük le őket. Aki ebből a pokolból élve került ki, az is levágódott a földre, hogy elkerülje a biztos 'halált és hogy az éj* szaka sötétjében megadja magát nekünk. Az orosz tartalékokból folyton ujabb és ujabb tömegeket hajszoltak előre, amelyeknek a sorsa azonban csakhamar betelt. Amikor A vándor. Irta; Miklós Jenő. Apám mesélte egyszer, kissé már borosan. Sok meséje volt, de tisztességes és józan életet ólt és a mesék elhagyták. Ez az egy akkor Meglátogatta.: Mikor a ki-sozoxi erdőkben lebontották a Pálosok zárdáját, a fekete kápolnába,n fekete szobrot találtak, mely arccal az oltáron hev«rt és kinyújtott -karjával a felső márványlapot fogta. A kí-sozori-ak hátéira fektették a szobrot, fából volt, és a palást alól kibúvó lába, meg a térde csonka. Nem tüzeltek be Vele, lianem a jegyző fásk-amrájába állították. A Jegyzőnó asszonyi hivatásának hetedik hónapjában heves sírógörcsöket ka-patt, ágyba feküdt, és gondosan elkészülvén a halálra, három nagyot sóhajtott és a fás-kamrába zárt szentet akarta látni. A szobrot lesikálták és beállították a Mgyzőné betegszobájáha. A szobor talapzatán fakó, töredezett, valamikor aranybet,ük csillantak elő: „Engam a szeretet küldött közétek." A betü-k világítottak az éj-be (á -beteg asszony látta), az •PJ'vos nagyfokú lázt konstatált és naponta tógysae,. járt el betegéhez. Betege mégis Meggyógyult. Az emberek mindent a szoborra fogtak, hire járt, hogy a szobor éjjel szelitón az asszony fölé hajolt s miközben a sok tóága csipkére odavolt a bámulattól, az asz•szo-ny szivét .egészségesre simogatta. Hire járt, hogy a szobor gyógyít. Eleinte néhány öreg asszony, néhány beteg asszony, -később szerencsétlen néhány fiatal asszony jött eléje, a lábát csókolgatták s abban az éltető reményben vétkeztek megint, bogy a szeretet, mely közéjük jött, mindent megbocsát. A falu vénei a szobrot templomukba akarták állítani. De a megyés püspök az egyszerű, csonka ' szentet nem engedte a selyembe és bársonyba öltöztettek közé. Különben is ehhez a szenthez olyan bűnösök is jártak, akikhez az egyházmegye -vallása csak -suttogva beszélt. A szobor végül odakerült a nagy piacra. Bemázolták, a térdéi© pléhdarabot ragasztottak és a templomi altárával szemben kivitték a piacra. De inár a következő éjjel a szobor elfordult a templom kapujától és a faluval állott szemben. Senki sem tudta, hogy történhetett! Egy szegény bolond, aki szabadon járt és a szegények konyháján ólt, inast azt hajtogatta, -hogy a szobor palástja alatt a baloldalán egy kis fadarab, valami görcs szívvé olvadt, melegen lüktetni kezdett s erre a szeretet elfordult a szeretet templomától. Most a nyomor embereit nézi. Aztán mintha lehunyta volna a szemét, másnap, reggelre már nem találták a talapzatán. Valaki ellopta, vagy megszökött a faluból. Kidobolták: mint csavargót köröztették. Harmadnap egy szegény .anyóka jelentkezett a falu tanácsa előtt és igy-ugy hosszú kerteléssel elmondta, hogy nagy csapást mért rá az Isten. Egyetlen leánya, akinek a szeme szebben kéklett minden ibolyánál, egyszerre csak hervadni (kezdeti, mert szerelmes volt a lelkem. Hervadt a lány, amig egyszer fájdalmából fölriadva a folyó partjához szaladt és lassan belefaküdt az ezüst hullámokba. Ki ágyazta sirjátl Az égen kialudt egy csillag és a mennyek országának trónusánál utolsót pislant egy vékony gyertyaláng. A hullámok elkapták, vitték a sápadt kis cselédet, az égen útját mutatta egy kialudt, fekete bolygó. Az anyóka — mondta az apáan — megtörülte a szemét és a tanács még nagyobb bámulatára folytatta: — Az égen a. kialudt, fekete csillag, a vizén sok íelbuborékoló, apró ibolyavirág. Egy-egy ilyen feldobott virággal mindig tisztább lesz a szerencsétlen, elkárhozott lélek. Sirva szaladtam a viz közepén uszó ibolyák után, de csak lassan-lassan emelkedtek föl, bát letörültem az arcomat és nem sirtam többet. Hiszen a sirás elvette vÖ*n a szemeimet, én pedig ibolyát kerestem a fii között is a parton. És egyre kevesebb ibolyát találtam. Tudtam, ha sok ibolyát -szórhatok a vizbe, a hideg hullámok közé, hamarább lenne tiszta gyermekem, a szegény lélek. — Fejezze hé már, — kiáltott az anyóra türelmetlenül a harangozó, — hiszen mindjárt delet harangozok. Ö megigazította a kendőjét és mint akinek nagy titka vau, csak hunyorgatott. — Ma reggel a parton hát szem-be jön velem valami idegen. Vagy afféle. Szemem elé teszem a kezemet, egyre jött, de -nem ismertem reá. Nem tőlünk való, gondoltam s lehajoltam az ibolyáért. Ekkor megállt előt-