Délmagyarország, 1915. január (4. évfolyam, 1-28. szám)

1915-01-10 / 10. szám

Szeged, 1915. január 10. DÉLMAG Y ARORSSZÁiG 5 Apró dolgok a kárpáti nagy eseményekből, A Délmagyarország kiküldött munkatársától. — Sátoraljaújhely, január 7. (Nem magán a harctéren vagyok, de olyan 'helyen, ahová az ágyúdörej elhaló, tompa moraja elhallatszik. Zemplén megyé­ben. A városban, ahol vagyok, semmiféle kü­lönös izgalom. A legnagyobb rend és nyuga­lom, mindenki végzi a dolgát, a kórházakban ápolják és gyógyítják a betegéket és sebesül­teket és senkinek eszeágába se jut, hogy el­mozduljon a helyéről. Azt mondják, meg­szokja az ember azt is, ihogy ágyuszó mellett végezze mindennapi dolgát. Sőt ugyanilyen nyugalom uralkodik a határhoz és az operá­ciós területhez még jóval közelebb fekvő Ungvárolt is, amint azt egy onnan üzleti ügy­ben, még őszintébben: pörös ügyben Sátor­aljaújhelyre jött kereskedő beszélte. Nem pusztán a megszokás eredménye ez azonban, hanem folyománya annak a nagy és (föltétlen bizalomnak is, mellyel a Felvidék lakossága a mi honvédeink és csendőreink 'Iránt visel­tetik. Kimondottan ő irántuk, bár más csapa­tot is vannak odafönt. Miután magán a harctéren sajna nem jár­hatok és csak a pereméjét látom azoknak a hegyeknek, amelyeknek a tetején, a lejtőin és völgyein folyik a véres küzdelem, nem szol­gálhatok harctéri tudósítással, bár sok olyan dolgot hallottam, még pedig megbízható (for­rásból, amelyből egy ilyen, tudósítás kitelnék. Ahelyett küldök néhány jellemző apróságot, melyet itt az olvasóközönség számára meg­rögzítek. Olyanoktól hallottam ezeket, akik vagy rriagu'k élték át ezeket a dolgokat, vagy legalább szem- lés fültanúi voltak azoknak az eseményeknek, amelyeket nekem elbeszél­tek. Az oroszok kárpáti inváziójának sok ká­ra mellett egyik megbecsülhetetlen haszna, hogy russzofil ruténjeink russzofilizimusukbó'] máris és talán örökre és teljesen kiábrándul­tak. Az oroszok .hadviselési módjáról, a pol­gári lakossággal való bánásmódjáról, a tulaj­donjog tiszteletbentartásáról annyi szépet és jót hallottunk a háború kezdetén, hogy szinte önkéntelenül is bizonyos rokonszenv fejlődött ki nálunk az oroszok iránt. De ugylátszik az oroszok nem sokáig érezték jól magukat a kultúrember maszkjában, levetették azt és mihamar egész barbár mivoltukban mutat­koztak be. Most már Felső-Magyarországon is rabolnak, gyu.itoga.tnak, erőszakoskodnak, fajtalankodnak és semmiféle kíméletet neim ismernek senkivel szemben. A 8—10 éves kis ártatlanságok ép ugy ki vannak téve az ő bestia! itásüknak, mint 60—70 éves vén asz­szonyok. Megható és hátborzongató családi tragédiák játszódtak le a Felvidéken. Egyik­másik rutén paraszt családi becsületének a védelmében fejszét ragadott. Az ilyenekkel azután mint lázadókkal bánnak el az oro­szok. A lakosságtól elszednék minden enni­valót, a fizetség: ütleg es rúgás. A bútorokat összetörik és feltüzelik, jóllehet az erdőségek­n á n ak' tüze tó fát| FfiSS S1P ll 3 n 10 K. Beszélték, hogy az oroszok közeledtének a hírére Cirókaófalu lakosai meg akarták menteni az orosz sáskák elől egyetlen táplá­lékukat: kru'mpli.iiukaf. 'Ezért a temetőben sir-gödröket ástak, azokba rejtették el a krumplit s aztán szépen fölhantolták a síro­kat. 'Mikor az oroszok bejöttek a faluba, fel­tűnt nekik a temetőben a sók frissen hantolt sir. Kíváncsiak voltak, oroszok vannak-e ott eltemetve, vagy osztrák-magyar csapatbeli­ek ÍS azért felbontották a sírokat. Nagy volt az ámulatuk és az örömük, amikor a sírókban krumplit találtak. A krumplit persze elszed­ték, a cirókaófalusia- jVh n B ünnőünii kat pedig jól elverték. I BHBS nüauHDn. A rutének testvéri érzéseinek a megcsap­panását nagyban előmozdítja a gyermekek, testvérek, feleségek és anyák meggyalázásán kívül az a kegyetlenség, amellyel az utolsó falatot is kiszedik a kozákok a rutén lakos­ság szájából. Az egyik ide menekült regále­bérlőnek panaszkodott egy sok gyerekes ru­tén paraszt: — Képzelje uram, ép akkor toppant be hozzánk egy gaz kozák, amikor készen volt a vacsoránk. Tudja, hogy tiz gyerekem van, hát tizenkettőnk számára készült a vacsora és az a betyár kozák egymaga falta fel az egészet. Csak beszéljen nekem még valaki arról, hogy az oroszok nekünk testvéreink, akik fel akarnak bennünket szabadítani. Én abból a testvériségből és fölszabadításból ugyan nem kérek. És egy paraszt sem az egész faluból! IÜ2 uduaulas plébános, Az egyik község rutén papja a bevonuló oroszok parancsnokánál jelentkezett. Oroszul üdvözölte, majd ajánlkozott, 'hogy a falu ha­tárában elesetteket, az oroszokat és magya­rokat egyaránt egyházilag eltemeti. — Mi közöd hozzá, te borotvált képű?! förmedt rá az orosz tiszt, 'miközben, kivette a lábált a kengyelvasból és akkorát rúgott a papon, hogy szegény rögtön fölfordult. Az­előtt és eddig ez a pap meggyőződéses rusz­szofil volt. Fel kell még.említenem azt is, hogy ugyanez a pap még a hadjárat kezdetén, minden eshetőségre 'elkészülve értékesebb hol­mijait és drága borait a pincében elfalazta, nehogy — a mi katonáink kezére jussanak. Sok-sok ezer katonánk vonult keresztül a falun és még egy szalmaszála sem veszett el a plébánosnak. Most azonban az oroszok di­namittal robbantották föl a .pincéjét és ami !T iiiihh in Az ellenség elől menekülni, nem 'minden­kinek áll módjában. Ezek közé tartozott a zellöi korcsmáros is. Szívbajos volt a felesé­ge, akinek az elszállítása, pláne olyan alkal­matosságokon, aminők a menekülők számára kínálkoznak, egyenlő jelentőségű lett volna a halállal. Volt egy 18 éves fia és egy gyö­nyörű 17 éves leánya is. A gyerekek .kijelen­tették, hogy apjuk-anyjuk nélkül ők sem me­nekülnek, jöjjön, aminek jönnie kell. Miután azonban az oroszokat megelőzte a rossz hí­rük és a zellöi korcsmárosék is ímegitudták, hogy a nőkkel szemben minős irgalom, a szép­séges Szálit elbujtatták a padláson, ahová éjjel és titkon Kóbi, a bátyja, vitt neki egy­egy napra való élelmet. Kínosan teltek az invázió napjai. Az oroszok már fölfaltak mTr den ehetőt és nem ehetőt. Néhány kozáknak tudomására jutott, hogy a korcsmáros három tehenet rejteget az istállójában. Már előre örültek a nagyszerű zsákmánynak. Amint aztán hatan beállítottak a korcsmároshoz a teheneket követelve, Kóbi kirohant az istálló elé, nekivetette a 'hátát az ajtónak, felhúzta a revolvere ravaszát és igy várta a. kozáko ­kat. Nem a teheneket féltette, ha neim. attól tartott, ihogy az 'istállóból majd valamelyik orosz 'kíváncsiságból fölmászik a padlásra és fölfedezi Szálit. Elhatározta tehát, hogy csak a testén keresztül mehetnek az oroszok az istállóba. — Akinek kedves az élete — igy kiáltott — az ne közelítsen. Megölhettek, mert töb­ben vagytok, de előbb kettőt-hármat én is átküldők a másvilágra. Az, oroszoknál azonban nem volt fegy­ver. Ők biztosra jöttek és nem számították ellenállásra. Fenyegetőzve elhúzódtak az is­tálló elől, ki az udvarból, az utcáról pedig visszakiáltottak: — Majd mind járt jövünk fegyverrel! És tényleg, alig telt bele néhány perc és jöttek fegyverrel — a mi huszárjaink, a vö­rös ördögök. Egy jószivü ezredorvos'unk azután föl­rakatta a zellöi korcsmárosnét' egy beteg­szállításra 'berendezett autóba, melléje ültette az urát, a Szálit és a Kóbit és elvitette Még bbu huszárról. őket Nagymihályba. Kóbi, a pájeszos, pedig még most is büszke arra, hogy milyen (hősül viselkedett IB széhelii huszár. Azok között a huszárok között, akik a kozákokat megugrasztották Zellőből, volt egy marosvásárhelyi székely tiu is, akinek a mel­lét az arany vitézségi érem diszitette. Csak hosszas faggatásra mesélte el hőstettét, a miért ezt az érmet kapta. — Ugy volt, — kezdte a huszár — hogy elküldtek putridba négy huszárral. Útközben találkozom egy barminctagu bakacsap a tital, amelyet egy zászlós vezetett. Egy falu irá­nyából jöttek és figyelmeztetitek, hogy ne menjünk tovább, mert a faluban vagy két század orosz van. Mondom erre: — Zászlós ur, támadjuk meg őket! — Tán elment az eszed, — a zászlós. — Hát ha a zászlós ur mem akarja, el­mehet, de ezek a fiuk jönnek. Gyütitök-e fiuk? kérdem. — Hogyne mennénk. Érre a zászlós ur is megemberelte magát s mikor besötéte­dett, harmincötén a falu szélén elkezdtünk lövöldözni. Ugy kitakarodtak az oroszok, mintha soha sem lettek volna ott. Én erre vágtatva a mi csapatunkhoz, amely aztán szépen elszállásolta magát a faluban. Hát ezért kaptam- ezt az aranyérmet. De már nem bánnám, akárhogy volt, akármint lesz, csak az édes anyámnak mutathatnám meg ezt az arany medálját. Weisznak hívják a takcsányi korcsmá­rost, aki utolsónak menekült a faluból. Sza­lontai tiu, talán azért olyan bátor. Ámbár mi tűrés-tagadás benne — ő maga vallotta igy — menekülő utamban, melyet gyalogszerrel kel­lett megtennem, egyszer mégis csak inomba szállott a bátorság. Egy erdei völgyben ha­ladtam. Egyszerre csak hallok valami csör­tetést, mely a domboldaliról mind közelebb hangzott. 'Neszeltem és kémlelődtem, de az erdő olyan sűrű volt, hogy senkit sem láttam, csak az egyre közelgő esörtetést hallottam. — Na most neked, Weisz, — gondoltam magamban, — kellett ez neked? Mit hősködtél és miért nem menekültél a többiekkel? Most itt a nyakadon a kozákok. Aggodalmam egyre növekedett, szinte elállott a szívverésem ís. Egyszerre csak magyar szó, sőt: magyar káromkodás tör ki az erdő sűrűjéből: — Az apád szentségit, de nehéz vagy! — s egy pár pillanat múlva előbukkan a bokrok közül egy huszár. Müniiciós ládát cipelt a vál­lán és csak ugy szakadt róla a verejték. Ki­kérdeztem, honnan, merre s elmondta, hogy B...be kellett volna .muníciót vinnie az ő szakaszának, de mire visszajött, már az oro­szok voltak a faluban. Most meg az a szán­déka. hogy elmegy Sz ... ra, bálba ott van az ő csapata. — Aztán mit cipeli agyon magát ezzel a ládával, vélekedtem én, miért nem dobja a fenébe? Azt is mondhatná, hogy megkerget­ték az oroszok, hát eldobta. Ki az ördög tud­ja azt? — Hát minek néz az ur engem? — mél­tatlankodott a huszár, — tálán csehnek vagy minek? S a huszár vitte hűségesen tovább a ne­héz ládát. Mikor aztán szembejött velünk egy menekülő szekér, melyen vagy tizen, ültek, azt mondtam a huszárnak: — 'Legalább tegye rá ezt a ládát erre a szekérre. — Csak van lelkem — válaszolt a huszár — és nem kínozom ezt a szegény párát. Elég nehéz annak azt a sok zsidó gyereket vinni! Ilyen a ma­gyar huszár! És ilyen általában a magyar katona. A felvidéki rutének és azok között is főleg azok, akik nem voltak süketek a guruló orosz arany-rubelek csengésévei szemben, most ámulva látják, milyen nagy a külörnbség a magyar és az orosz között. A magyar tisz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom