Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-23 / 19. szám

2. DSJLMAGYARORSZAQ 1914. január 23. amelyre a mi tisztviselőink, tanáraink és tanítóink is oly rég és oly epedve várnak. A sokpártu osztrák parlamentben azonban mindig akad olyan töredék, amelynek meg van a maga külön óhaja, programja, nyiit vagy titkos törekvése. És lxa nem boldogul vele, akkor egyszerűen az obstrukcio fegyveréhez nyul. A fegyver rozsdás, kopott, de hatásos. Hogy milyen áldozatot térit le vele, azzal egyik párt sem gondol. Közérdek, méltányos kívánalmak sürgős teljesítése, Ínségesek segítése, uj erőforrások föltárása — mindez nem jelent semmit. A párt minden. , Az adójavaslatot is derekasan megobstruáltáik a galíciai rutének, azzal a megokolással, hogy a lengyel befolyás olyan választójogot teremtett Gácsországöan, amely a ruténeket megfosztja szerzett jogaiktól. Néhány ezer rutén nem adhatja el a szavazatát, ergo: néhány százezer müveit család nemesük Galiciá'ban, haneim Tirolban és Voralberben, Krajnában és Karinfiában is less© s o r s á n a'k j obb r af or du1á s á t. Végre a rutén obstrukoiót valamilyen fogással sikerült elhallgattatni. A pénzügyi javaslat sorsa biztosítottnak látszott. Szükség is volt erre a kedvezőbb fordulatra, mert a fix terminus, február elseje sietséget követelt. Most ujabb bajok jelentkeztek. A kereszrény-szociálisták az adómentes létminimum elvi kérdésében ellentétbe jutottak a többi párttal, a felsőház az alsóházzal. Attól lehetett tartani, hogy különösen az urakháza és a képviselőház konfliktusából alkotmányválság élesedik ki. Ekkor fölmerült az a szerencsés ötlet, hogy a két háznak huszonhathuszonhat tagja gyűljön össze közös tanácskozásra, keresse a megegyezés módjait; a .határozatot aztán mind a két ház legalább vezérelveiben tartsa magára nézve kötelezőnek. Január 12-én, kedden délután összeült a közös konferencia. Roppant izgalmak, folyton hullámzó meglepetések közben a késő éjszakáig húzódott ez a ritka tanácskozás. Megannyiszor széjjeloszlottak, csoportonkin: tárgyahak, megint egybegyűltek, végre mégis megállapodtak. A pénzügyi javaslat szerencsésen elérkezett a második stádiumhoz. Most azonban a keresztény-szociálisták kezdtek nyugtalankodni. Tudták jól, hogy az urakháza ragaszkodik a megállapodás szószerint való szövegéhez. Ezzel tartozik a maga tekintélyének és a kompromisszum komolyságának. És mégis, vagy talán ép ezért pótló javaslatot nyújtottak be az adótörvényhez és ezzel fölborították az egész megegyezést. Szer int iilk a kormány javaslata és a két ház közös bizottságának megállapodása igazságtalan terhet ró a középosztályra és ők, mint ennek az osztálynak hívatott sampi ónjai, nem nézhetik tétlenül ezt az igazságtalanságot. Viszont azonban az osztrák parlament valamennyi pattja és ami több ennél, az. egész közvélemény ínég kevésbé nézhette tétlenül, hogy önző és kicsinyes pártérdekből megint elhalasszák a fináncjavaslat törvényerőre emelkedését. Ennek a javaslatnak keresztiül kell mennie haladéktalanul, akadály nélkül, ez a harci kiáltás hallatszik Ausztria minden részéből. A keresztény-szociálista-párt csúfos kudarcot vallott, mert egymagában' maradt éppenséggel nem fényes e I sziget el ségiben. Még csak a pártok is magára hagyták, amelyek különben mindig Wékoldusok vagyunk, de előkelöeknek akarunk látszani s mikor a hajó süllyedni kezd velünk, egy merész lendülettel 'kitigrunk a hajóból és az először, másodszor . . . hiarmadszort ugy iparkodunk kikerülni, hogy megpályázzuk azit az állást, mely rokonszenvesnek nem rokonszenves ugyan, de legalább nem a magunk, hanem a másók, felebarátaink vagyoni romjai fölött kiálthatjuk: — Először, másodszor . . . senkisem ád többet érte? . . . másodszor . . . harmadszor! eiomiiiimnumiiiaaiiiiiiiihiiihhcmimiu Magyar példára. (Saját tudósítónktól.) Az osztrák parlament megszabadult a fenyegető válságtól, a mely kettős veszedelemmel rémítette az alkotmány ottani hiveit; először azzal, hogy a munkára képtelen parlament tanácskozásait felfüggesztik és a rettegett 14. paragrafus alapján fogják kormányozni az örökös tartományokat; másodszor azzal, hogy az osztrák állam tisztviselői és tanítói rendje, ennek az államiságnak számra leghatalmasabb és érzésre leghivebb támasztéka Végkép elfordul a parlamenttől, amely régi és jogos kívánalmainak teljesülését pártos érdekékből és az obstrukcio rég megunt, gonosz játékával meghiusítja. A tisztviselők és tanítók rendje régóta, türelemmel várja helyzete javitását. Végre a kormány rászánta magát, liogy az uj adójavaslattal kapcsolatban, megoldja a problémát és pedig nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi részét is. Egyszerre keresztül viszi a íizetésjavitást és a szolgálati pragmatikát, ba. Nehéz, fojtó levegő csak arcába. A kis leány megijed a kidülledt szemű kártyázóktól. Sápadtan a félelemtől resZkietve, kiérő tekintettel nyutja tányérka ját az asztalok felé. összeszorult torkából egy szó sem fér ki. De senkise látja és a verkli fájdalmas hangja fülében ül, szivét tépdesi. — Takarodj innen! — kiáltották felé. Lassan, 'kétségbeesve ereszté le kis kacsóját. Amint ki a'kiar menni, ugy érzi, mintha lábai letörnének alatta, megáll és szomorúan, révedező tekintettel néz köriil. Az ajtó mellett üllő ember megszánja ésl öt iparát nyújt felé. A verkli elhallgat. A kis leány az éhségtől és fáradtságtól félig holtan közeledik fivéréhez és a pénzdarabot felé nyújtva, elhaló hangon sóhajtja: „Csa'k öt para!" , A kis Giusitino egy nehéz sóhajt fojt el, hallgat és utolsó erejét összeszedve, hátára emeli a nehéz verklit. Sohasem volt az oly nbhéz, mint ezen az estén. Mindketten hazafelé tartanak. A sarkon megállana'k. A kis leány bemegy a boltba és vesz egy kiflit. Sürü eső kezd esni. A cseppek egyre sűrűbben hullanak arcukba. Egy kapu bejárata alá térnek. A kis leány .szájához emeli a kiflit és látja, hogy kettőjüknek nagyon kicsi és az egészet bátyjának nyújtja. Egye meg az egészet, mert ő nem éhes. Giustino is esküdözik. hogy egyáltalán beim éhes és kérleli húgát, hogy egye meg ő az egész kiflit. Hosszas huzódozás után megosztoznak a kiflin. ÉS' amint éhesen majszolnak, lassan megerednek könnyeik. Bőrig ázva, a hidegtől reszketve megölelik egymást, egymáshoz simulnak, hogy megmelegedjenek. Sós könynyei'k elvegyülnek az utolsó falattál. Igy maradnak néhány percig, öntudatlanul, félig ájultan. Szemeik égnek, halántékuk erősen lüktet és csuklóikat heves fájdalimak hasogatják, mintha üvegszilánlkokkal vagdosnák. Es mindkettőnek szive elszorul, mintha a végbucsura, a halálra készülnének. De az eső eláll és tovább kell menniök. A szűk, piszkos, lámpa nélküli utcákon lassan, csüggedten folytatják útjukat, a nagy csendben csak nehéz bocskoruk csattogását hallják. Giustino megy elől, gyötri a tudat, hogy kis nővére szenved; Rosalba bánatosan követi, ugy szeretne segíteni bátyjának, aki alig cipeli már a verklit. Ezen a napon ugyancsak elhagyta őket a mennyei gondviselés. Átázott ruhákkal, fáradtságtól megtörve, éhségtől és hidegtől elgyötörve, dűl a 'két gyermek a ihideg kályha mellié, a földre tetttett ponyvára. Összebújnak és markukat fújják, hogy gémberedett ujjaikat fölmelegítsék. Kint egyre jobban zuhog az eső, a szél az ajtót és az ablakokat rázza és a szoba mélyéből az öreg asszony egyhangú horkolása hallatszik. A gyermekek sokáig ébren maradnak. Fülükben még ott csengenek a verkli dalai, a szomorú, panaszos hangok. Szemeikből lassan szivárognak a könnyek, a fáradtságtól elbágyadva alszanak el. Néha-néha fölriadnak, a szomorú élmények beleolvadnak álmaikba. Ma,guk nyoimoruságáért, — egymás nyomoruságáért szenvednék. * Mily nagyon szerencsétlen volt a 'két gyermek, hogy rbegöregitette őket a sors kegyetlensége. Olyan kicsinyek voltak és oly nagyon öregek. Amikor reggel fölébrednek, őszi napfény árad be az ablakon és kipihent tagjaikon jótékony melegség fut végig. A sziük ablak piszkos üvegén 'keresztül; ragyogó sugárkéve esik szegényes fekhelyükre és megkönnyebbülten, újjászületve ülnek föl. A nap síit; ez a legnagyobb boldogságuk. Vidáman kelnek, föl, szivük tele van bátorsággal és reménynyel, amikor útra kelnék. A szép, napsütéses őszi reggel visszaadja gyermeki lelkük minden derűjét. Az azuros klék ég, a sárga napsugaraik hazájukra emlékeztetik őket, szabadon, frissen mozognak. Egy kapu előtt mennek el. Az udvaron néhány gyermek játszik. Giustino leteszi a verklit a kapuibejárat alá és jókedvűen forgatja, vig nótát játszik. Egy cselédnek tetszik a nóta, jó kedve va'n és három tizbános't ad a gyermeknek. Miiyen boldogok most! Tiz bánért túrót vásárolnak, húszért kenyeret és miközben reggeliznek, szemeikbe örömkönnyek gyűlnek. > Az utca végén, kis, szabad téren, újra néhány játszó gyermekre akadnak. Sohasem látták egymást, de azért hamar megbarátkoznak. Közéjük elegyednek és hangosan tanácskoznak, hogy mit játszanak. Szembekötősdit! Igen, szemlbekötősdit. Ugrándozva, tapsolva, sapkákat a levegőbe hajigálva kezdenek a játékhoz. Az egyik gyermek leoldja nyakáról a kendőt, Giustino félreállítja verklijét és nyugodtan áll, mig szemeit bekötik. A kis Rosalba alig fér a bőrében, annyira örvend a játéknak. Elfelejtette a kiáltott szenvedéseket, az éhséget, a hideget. Egy délelőtt nem idegenek, nem árvák, nem szegények. És amint keresztülimegye'k a téren, — arra visz utam — gondolataimból vidám zaj ébreszt föl. Két sovány, kis kar hátukról átfogja térdeimet és örömtől harsogó hang kacagva kiáltja: „Megvagy, megfogtalak!" De rögtön érzi, hogy nagyobbat fogott, mint társai és le akarja oldani szemeiről a kendőt. A többi gyermek lármásan tolong feléje és kacagva kiáltják: „Ne Oldd le, ne oldd le!" És éti megállok és nézem őket, mig befejezik játékukat. Azután útnak indulunk, Giustinóval és Rosalbával. És amig mellettük megyek, Giustino elmondja élményeit, imádandó naivitással és csapnivalóan rossz románsággal.