Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-23 / 19. szám

SitrkesztAség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, 1914. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12 negyedévre K fr— egyhónapra K 2-— Egyes %*Am ára 19 ESIár. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . K14.negyedévre K T— egyhónapra K 2*48 Egyes ziAm ára 19 SHér. Kiadóhivatal Káráez-aáea «. Telefon-szám s 305. Hl. évfolyam 19. szám* Péntek, január 23. Először, másodszor... harmadszor! Mikor szegény emebre'kről beszélünk, sohasem vagy legalább is nagyon ritkán gondolunk francia vagy angol szabású kabátban járó uri emberékre. Megszoktuk rnár, hogy a szegénységet külvárosi viskókban, odúknak nevezhető városi pincelakásokban keressük. Azok között, a kik két kezük munkája után élnék, illetve a munkátlanság következtében éheznek. Csak rossz megszokás pedig, hogy köztük keressük a szegénységet, mert nem mindig a ronggyal takaródző nyomorúság a legnagyobb szegénység. Tömd meg a rongyos éhenkórásznak a száját és gyomrát és az boldogan fog fütyürészni, nem törődve a világnak száz bajával. A leginkább szánni való szegény: a nincsetlen uri P ember. Uri ember, akinek nem azért vannak vágyai, mert nagyravágyó, hanem azért, mert azok műveltségének mintegy velejárói; akinek tanulmányai folytán tágabb a látóköre s aki a dolog természeténél fogva kulturális miliőben óhajtja életét leélni. Igen ám, de ahoz, hogy valaki műveltségének megfelelő kulturóletet élhessen, ahhoz az a három dolog szükséges, ami a háborúhoz: pénz először, pénz másodszor és pénz harmadszor. Először, másodszor . . . harmadszor. Ezek a tipikus, legtöbbször könnyeket facsaró, egy-egy élet összeomlását jelentő szavak adták tulajdonképcn a tollat a kezünkbe. Hirlik ugyanis, hogy az egyik megürült szegedi végrehajtói állásra nern kevesebb, mint hetvenkilenc pályázó jelentkezett. Bár közérdeket betöltő állás a végrehajtói állás s nekünk eszünk ágában sincs bármely állást is lebecsülni, a valóság mégis az, hogy nem a rokonszenves állások közé tartozik. Olyan állás, amelynek a betöltésére nem mindenki vállalkozik szívesen. Nem szívesen, mert a szegénység és nyomorúság filléreiből alakul ki ennek az állásnak egyébként törvényes és eléggé tekintélyes jövedelme. Amikor tehát háromnegyed száznál több pályázó jelentkezik erre az egy állásra és ezek között — mint halljuk — végzett jogászok, pénzügyi fogalmazók stb. stb., szóval jóval magasabb kvalifikáció ju egyének, mint aminő minősítést a törvény megkövetel, ez csak annak az éppen nem felemelő jele, hogy nagy a nyomorúság és hogy sokan vannak, akik szivesen cserélik föl a cifra nyomorúságot egy jól jövedelmező, ha nem is rokonszenves állással. A cifra nyomorúság a ilegszánandobb, mert legborzalmasabb nyomorúság. Ha bizonyos filozófiai magasságból tudnók az életet nézni, vagy még inkább: az életet élni, akikor egyszerűen nern volna cifra nyomorúság. Csak a bölcseknek adatott meg, hogy szakítsanak a társadalmi előitétetekkel. Hogy ne becsüljék tul azt a társadalmat, mely a legönzöbb és önzésében a legkegyetlenebb moloch. Moloch, a mély minden áldozatot megkíván tőlünk, rnint az őskori, ököríejü kánaánita istenség, de helyébe semmit, de semmit sem ad. Az igazi bölcs, megtagadja ezt az áldozatot és a lehetőség határain belül mozog. Nem ad a társadalmi előítéletekre és hóbortokra semmit, de nem is törődik vele, ha a társadálom bolndot kiált rá, mint azt már oly sok bölcs csel megtevé. Ámde köztünk, gyönge emberek közt, Kevesen vannak a bölcsek és a legtöbben szivesebben vállaljuk a cifra nyomorúság minden kinját, keservét, semhogy a társadalomnak legtöbbször teljesen jogtalan kívánalmainak eleget ne tegyünk. Aszszonyaink korgó gyomorral viselik a plőrözős kalapokat, mert azokat látja a világ, ellenben üres gyomrukat hitelbe vásárolt selyembélésű télikabát takarja el a világ kandi szemei elől. Mi férfiak, vasalt nadrágban és lakkcipőben tapossuk a nyomorúság cifra kövekkel kirakott útját. Ki-, sőt tülfinomitott ízlésünk tiltakozik az ellen, hogy a piacra vigyük nyomorúságunkat, a cifrát s másokat ámítva önmagunkat csaljuk meg. Proletárok vagyunk, de szégyeljük proletárságunkat, Szembekötősdi. Irta: Vlahuta Sándor.*) Kicsinyek mindketten: Qiustino tiz-, Rosatba csak hét éves. Szegények, árvák és idegenek. Az apjuk a kapuk alatt kirrtornázott és jó emberek aprópénzt dobtak néki. Igy jöttek gyalog mindhárman Firenzéből. Akkor Giustino még csak hét éves volt; táncolt, tornászott, karikán ugrott keresztül, mig Rosalba csak nevetni tudott és kacsóival tapsolt a zenéhez. De az apa nagyon sok bort ivott és olyankor rossz és csúnya volt; — igen, olyankor nagyon rossz volt az apa. Este, ha nem volt már pénze, nem siríhattak ha éhesek voltak, mert a sirás felbőszítette az apát és kegyetlenül verte őkiet, — halálát is egy nagy fölindulás okozta. És egy öreg koldus, aki nagyon megharagudott az apára, amiért meghalt, el akarta venni tőlük a verklit, de ők oly hangosan sírtak az öreg hangszerért, hogy az ember visszaadta nekik és ők elmentek a verklivel és soha többé nem jöttek arra felé. Most egy öreg asszonynál laknak messze, messze kint a város végén. Egész nap verklijükkel kóborolnak, csak este térnek haza egy kis kenyérrel és néhány pénzdarabbal. *) Egyike a legkedveltebb és legjobb román íróknak, osztályfőnöke a román kultuszminisztériumnak. Mindezt a kis Giustino mesélte el nékem csodálatraméltó naivitással és elbűvölően rossz románsággal. Nagyon gyakran találkoztam a szegény gyermekekkel. A fiu testét színehagyott, bő, kiszakadt zsebii kabát fedi és meggörnyedve cipeli a verklit, — a leányka szoknyája foltokból van összevarrva, derekára ócska kendőt kötött. Giustino mindén reggel kétszer a kisleány nyaka körül hajtja az ócska kendőt, két végét át,fordítja mellén és hátul jól megköti, hogy a kis teremtés meg ne fázzon. És szomorúan, fáradtan vánszorognak a szegény kicsinyek, a fiu élői, nővérkéje messze elmarad1 és mindkettő lábán nagy, nehéz cipőhöz hasonló lóg, kivül-belül lucskosan a tapadó külvárosi sártól. A bekerítetlen telkeiken megpihennek. Giustino hátra hajlik és leereszti verklijét. Csöndesen meghunyászkodnak egymás mellett. Néha aggódva nézegetik rongyos ruháikat. Nagyon jól ismerik egymás baját és azért csak ritkán nyilik ajkuk panaszra. Néha megakad révedező tekintetük egy ponton, mig elvész a végtelen láthatáron. Hogyha szép az idő, ugy érzik, mintha egy jó anya telepedne melléjük és simogatná őket. Szomorú örömmel, bágyadt mosollyal nyújtogatják nyakukat, sápadt, megnyúlt, öreges és mosatlan arcuk megszépül a napsugarak melegétől. Kis szemeik mélyen fekszenek a keskeny homlok alatt, füleik nagyok, arccsontjaik kiállók, mint a mongoloké, ajkaik megnyúltak, keskenyek, szárazak és kékesen vértelenek. De elrnulcban az ősz és az idő egyre zordabb lesz. Az égbolt már nem mosolyog, a házak sötétebbek és az emberek rosszabbak. Egy hideg, esős őszvégi napon, amelynek nagy részét a kapubejáratok alatt töltötték, elhatározták, hogy egy merész kisérlettel igyekeznek pár garast szerezni. Giustino méiyen felsóhajt, halkan, nehogy a kis Rosalba meghallja. Hátára veszi verklijét és mindketten éhesen, fázva és leihangol tan indulnak meg a hosszú, üres és nedves utcákon. Már alig vonszolják magukat a siirü ködben, amely lassankint ránehezedik a sötétedő városra. Az erős szél arcukba kergeti az utca fölkavart szemetjét. Fáznak és dideregve dugják hónuk alá vizes, meggémberedett kacsóikat. Egy sötétebb utcában megállanak. Giustino leteszi verklijét egy kávéház elé és a Donauwalzert kezdi forgatni. Kezei majd oda fagynak és egymásután cserélgeti őket, ntajd az egyiket, majd a másikat melengeti leheletévei. Rosalba az ablak alá húzódik és a függöny résén kérésziül kémleli a bentülőket. Az izzadt ablakokon keresztül csak egyegy beteg fénysugár szűrődik ki. A közelben egy kivert eb nyújtja előre fejét és hosszú, vontatott üvöltéssel kiséri a verkli nyekergő hangjait. Oiustino más dalba kezd. a reszkető Rosalba kinyitja az ajtót és belép a kávéház-