Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-17 / 14. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24 — félévre . . K 12negyedévre K 6'— egyhónapra K 2Egyes irám Ara 10 KBár. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . K14.— negyedévre K T— egyhónapra K 2*40 Egyes síim ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárán-aéea L Telefon-szám: 385. Szeged, 19(4. III. évfolyam 14. szám* Szombat, január 17. A munkanélküliek. Sovány vigasz ugyan azoknak, akik most korgó gyomorral hideg szobában, fűtetlen kályha mellett dideregnek, hogy majd tavasszal lesz lágy kenyér és jó meleg, melyet részben a nap leküld a most megdermedt földre, részben a munkával járó fáradság fog előidézni, de mégis vigasz. Vigasz ez a nagyszabású munkaalkalom, melyet a több milliós szegedi építkezés kilátásba helyez. Azt mondják, az idő pénz, erre azonban rácáfolnak a szegedi munkanélküliek, akiknek ép azért nincs pénzük még az elsőrendű életszükségletekre sem, mert túlontúl sok idejük van. Nem az idő pénz, hanem .pénz a munka, melyre a tervbe vett építkezések által oly bőséges kilátás nyílik. Nem száz, de ezer meg ezer erős karra lesz szükség. A munkanélkülieknek legalább oly mérvű foglalkoztatása, hogy télen is megkereshessék legalább az éhség elűzésére szükséges betevő falatot, égető társadalmi kérdéssé vált. Rossz tanácsadó az éhező gyomor, siralmas látvány a didergő gyermek, innen van, hogy téli időben rendesen sokkal több a bűntény, még ha azok csak apróbb lopások formájában is megnyilvánulnak. A társadalom önmagával cselekszik jót, ha valami úton-módon kieszeli, mi módon lehetne a munkanélküliséget megszüntetni. A vezető társadalom minden arEgy csokor nefelejts. Irta.: Catulle Mendés. A szanatórium udvarán, egy padon, egy alig tizenhétéves örült nő ült. Dacára zavaros, szoimoru szemeinek, szép volt sápadt, törékeny szőkeségében. Körülötte a fiél mindent befödött ezüstszinti hótakaróijával, de a nap sütött és enyhe, csaknem langyos szellő fújdogált. Januárban szokott nélha ugy egy órára kitavaszodni. De a fiatal örült nem törődött sem a hóval, sem a napsugárral. Fázósan belebújt kockás nagykendöjóbe s ölyan félénken öszszekuporodva ült a pad sarkán, mint valaki, aki fél; a veréstől. A fejét szomorúan (lógatta lefelé és egy kis csokor nefelejtset szorított az ajkaihoz. A könnyei lassan potyogtak a virágra. Az ápoló, aki ebben a szomorú háziban körülvezetett, intett, hogy közdledlhetem a szegény gyermekhez és beszélhetek vele. Valóban nem lehetett veszedelmes ez a szegény. gyönge teremtés. Amikor lépteim zajára fölnézett, egy pillanat múlva eltűnt az arcáról a szomorúság és bágyadt mosoly futott át a vonásain. — Értem jön, uram? — kérdezte, mi közben két kezét kérőleg kulcsolta össze, — Elvisz innen, ugy-e? Azonnal elvisz? Oh, milyen boldog vagyok! Mert látja, uram, nekem ki kell innen mennem még ma, mielőtt beesteledik. Már olyan régen nem voltam nára hivatott tényezőjének kell összefognia ennek a problémának okos és tervszerű megoldására. Nem a mi dolgunk erre vonatkozó programot adni, de a közönség figyelmét ezen anomália megszüntetésére fölhivni, kötelességünk. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi évtizedekben haladtunk valamelyest a szociális berendezkedések terén, de mindaddig, mig lesznek olyanok, akiknelk maguknak és családjuknak munkaalkalom hiánya következtében éhezniük kell, hacsak lopásra nem szánják el magukat, mindaddig a társadalom adósa a szegényeknek. A nélkülözés éppen a téli hónapokban a legrettentőbb, a legkínzóbb. Jóllakott gyo mórral, jó meleg, fűtött szobában i§ borzasztó még csak el is képzelni ezeket a gyötrelmeket, de mit szóljanak azok, akik ezeknek a gyötrelmeknek szenvedő, rettenetesen szenvedő részesei? Kétségbeejtő anomália, hogy a munkatorlódás és munkanélküliség ugy váltakoznak, olyan szabályszerűséggel, mint a nappal és az éjszaka. De éppen ez a szabályszerű váltakozás jele annak, hogy ez az anomália okos előrelátássál, bölcs beosztással valami úton-módon szabályozható. Mig az. év enyhébb idejében nem találunk elegendő munkabíró kart a sokszerü teendők elvégzésére, addig téli időben alig, vagy egyáltalán nem kínálkozik alkalom sok-sok erős, munkabíró kar foglalkoztatására. Amikor belátjuk azt, hogy a legtöbb munka időhöz és évszakhoz kötött, kétségbe vonjuk azt, hogy ne volnának olyan munkák, amelyeknek elvégzése ne volna elodázható oly időre, amikor a mai rendszer, a mai beosztás mellett nincs munka, nincs kenyér, nincs meleg szoba, de van az éhségtől gyomorkorgás és a fázástól fogvacogtató didergés. Igazságtalanok vclnánk azonban, ha csak a társadalom vezetőinek tennénk szemrehányást. Nagy szociális bölcseség a bibliai hét sovány és hét bő esztendő meséje. Akik most éheznek és fáznak, gondoljanak a bő hónapokban a.sovány téli hónapokra és ne költsék el minden áron, ha nem is nagy, de elég tisztességes keresetüket. És még egyet! Ne fázzanak az olyan munkától, mely nem tartozik szigorúan megszokott foglalkozási körükhöz. Nézzék csak a szegedi u. n. intellektuelleket, a lateinereket. A legtöbbjüknek ugyancsak fölkopnék az álla, ha hivataluk sovány keresetéből akarnának megélni. A legtöbb keres és a legtöbb talál is valamilyen tisztes mellékfoglalkozást, melynek mellékjövedelméből meggyarapitja nem éppen busás keresetét. Az emberi tehetség távolról sem olyan szükkörü, mint a legtöbb ember hiszi. Csak egy kis erős akarat kell az emberben szunnyadó különböző, sokszor nagyon is különböző tehetségek és ügyességek kifejlesztéséhez. la, hegy beszélgessek véle és vigasztaljam. Szegény, bizonyára unatkozik és szenved egészen egyedül. — Kihez akar elmenni? — kérdeztem. — Hozzá, — felelte. — Ki az? — Róbert Dániel. — A szerelmese vagy a vőlegénye talán. — Oh, nem. Jane-nek a vőlegénye. Kissé meglepetten ismételtem: — Jane-nek a vőlegénye? — Igen. — Várja magát? — Igen. Hat hónap óta mindennap. — És hol várja magát? — Hát atbol van. A temetőben, A koporsójában. Nem ismeri a sírhelyét? Nagyon szép. Fehér márványból van a sírköve, de nélha, amikor a nap rásüt, akkor roózsaszinü. A neve, Róbert Dániel, bele van Vésve és mellette van egy szenteltvíztartó, amelyből a madarak szoktak inni. Csodálkozva, szomorúan néztem a szegény leányra. — Ab. igen, — mondta — maga ezt nem érti. Maga sem érti meg. Maga is azt hiszi, hogy mindennek vége, ha valalki meghal, hogy a halott nem gondolkozik, nem érez, nem mozog többé. Ez nem igy van, uram. ön nem tudja, mert még sohasem hallgatózott, hogy mi történik egy sárban. Azelőtt én som tudtam, hogy az elköl tözőt tek élnek. Nem haragszom magára, hiszen maga nem tudhatja ezt. Egy percre elhallgatott, gyöngéden érintette ajkaival a neíelejts-csökrot, azután halkan folytatta: — Egyszer egyedül kimentem a PereLaohaise-1emetöbe, egypár szál virágot akartam kivinni egy veit is'koíatársnőrn sírjára. Letettem a virágot és visszafelé indultam. Györgyörü idő volt és én végtelenül jól éreztem magamat azon a csöndes, szomorú helyen. Boldog voltam és jókedvű. Egyszerre egy sir mellett mentem él, amely tele volt friss virággal. Kinyújtottam a kezemet, egy szál virágot akartam szakítani. A következő pillanatban rémülten álltam meg. A kő alatt valaki beszélt. Oh. nem tévedtem, egészen tisztán hallottam. Egv panaszos, reménykedő hang kérdezte: „Jane, te vagy az?" Lehajoltam. — „Jane, te vagy itt végre? Felelj!" — hallottam újra a hangot. Előbb nagyon féltem, de most már elmúlt. Semmi félelem. Csak rokonszenvet és gyöngédséget érettem. Fölnéztem. Róbert Dániel nevet olvastam a sirkövön és azt, hogv httsz évet Ólt. Mindent megértettem. Az, aki itt feküdt és akit halottnak hittek, élt s várta a Jane nevű asszonyát, aki megígérte neki, hogy elmegy hozzá a temetőbe és nem ment ki. Ö mindig várta és valahányszor lépéseket hallott, azt gondolta, hogy most végre betartja Jane az igéretét és mindig megkérdezte: „Te vagy az?" De senki sem felelt neki. Én feleltem. Szegény, mennyit szenvedhetett ott. hidegben. sötétben, abban a szük koporsóban! Rosszul tettem, hogy meg akartam vigasztalni? Szóltam hozzá és hazudtam nekt. —