Délmagyarország, 1913. december (2. évfolyam, 280-303. szám)

1913-12-18 / 294. szám

8l*rkeizt6ség Kárász-utca 9. Telefoa-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24-— félévre . . K 12 negyedévre K 6-— egy hónapra K tEgyes szán Ara íf Elíér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre .-K 28 — félévre . . K 14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szint ára 14 fillér. Kiadóhivatal Káráaz-otca «. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913 II. évfolyam 294. szám! Csütörtök, december 18 A béke fehér galambjai. Az ellenzék nagygyülési, parlamenti és delegációs szónokainak van mostanában egy sokat variált, kedves formulájuk, amelyet nagyon szívesen variálnak, mert hatást, tetszést remélnek tőle. Ha megemlékeznek a horvát alkotmányos állapotok visszaállításáról, a nemzetiségekkel való béketárgyalások hireiről, azt mondják: ha a kormány és a többség mindenkivel békül, miért nem békül a magyarral. Apponyi a szatmári nagygyűlésen is elismételte ezt a szépen hangzó elmésségét az ö szokott csillogó, szines modorában. Azokat a tényezőket, melyekkel a kormány békülni akar, apró patakokhoz hasonlította, melyeket szabályoznak, mocsarakhoz, melyeket kiszántanak, evvel szemben áll, mint megannyi tenger a magyar nép, a melytől a többség visszariad és mindenáron megakarja akadályozni ennek a nagy erőnek tömörülését, ennek a nagy életerőnek életreébredését. A kép, bár csillogó és szines, de azért egy kissé zavaros. A zuhogó hatalmas tengernek tömörülését, életre ébredését nincs hatalom, amely megakaszthatná. De hisz itt nem a metafora a fontos, hanem a gondolat, amely ujabban százféle variációban avval vádolja a többséget, hogy mindenkinek békét kinál, csak a magyaroknak nem. Két asszony között. Irta: Berkes Imre. Tizenegy óra volt, a leányiskola kiürült, Szilárd úgyszólván egyedül volt a nagy épületben. — Egy hölgv keresi a tanár urat, — mondta a szolga suttogva, amint benyitott Szilárd szobájába. — Hölgy? — csodálkozott Szilárd. — Ki lehet az? — Nem ismerem. Le van fátyolozva. Szilárdnak sejtelme se volt arról, ki lehet a titkos látogató. — Be akar jönni, vagy? . . . — Nem... Azt mondta, hogy itt akar beszélni a tanár úrral. — Akkor bocsássa be. Szilárd fölállt. Hirtelen arra gondolt, hogy talán valamelyik lánykának az édesanyja jött el hozzá. Ez máskor is meg szokott történni. Különösen a rosszabb tanulók szülői fordultak meg néhanapján az iskolában. Az ajtó kinyilt. A látogató belépett . . . Szilárd ijedten nézett a feketeruhás nőre. Állt egy helyben, köszönni is elfelejtett, a keze kissé mereven illeszkedett bele a látogató keztyüs kezébe. — Elza ... — mondta csodálkozón, mintha a rajzórán volna s mintha még most is igy szólítaná, egyszerűen Elzának, régi, kedves növendékét. Ha nekünk is csak az olcsó pelomiában és a dialektikában telne gyönyörűségünk, hát erre könnyű volna a válasz. Azt felelhetnek rá, hogy hisz nem a magyarok békétlenkednek, nem a magyar nép zúgó tengere háborog, hanem csak a háttérbe szorult politikai pártok és azok vezérei elégedetlenkednek. Parlamentáris viszályokban a békétlen és elégedetlen kisebbséget hiba volna összezavarni a néppel, az országgal, a közvéleménnyel, mert hisz mindenütt nagyon közeli a föltevés, hogy e békétlenség mögött csak egyesek, vagy pártok kielégítetlen ambíciói, érvényesülési törekvései, gyülölségi és boszuérzései s nem országos érdekek lázonganak. De hát nincs kedvünk olcsó és könynyü dialektikai sikerekre. Elismerjük és hirdetjük már régóta és hirdetjük szakadatlan, hogy az az ellenséges viszony, a mely a többséget és a kisebbséget a magyar pártokat nem parlamenti küzdőfelekké, hanem ádáz ellenségekké tette, végtelenül veszedelmes. Sokan, jó magyarok és jó hazafiak azon állásponton vannak, hogy ma inkább arra volna szükség, hogy egyesüljön minden magyar közös célok, közös veszedelmek ellen közös védelemre. De abban talán pártkülönbség nélkül mindenki egyetért, hogy a minimum, amire törekedni kell, a magyar politikai pártok között a túlzó és ellenséges gyűlölség megszüntetése, a közélet békéjének, a pártok — Én vagyok, Groll Elza, — mondta szelíden Szilárd régi tanítványa. — Igen, igen — dadogta Szilárd s ebben a pillanatban felesége jutott az eszébe .. . Megijedt, hátralépett . . . — Bocsánatot kérek, kisasszony, hogy csak a keresztnevén szólítottam, igen ... — s arra gondolt, hogy írni lesz ebből, ha ezt a felesége megtudja ... — Mivel szolgálhatok? — kérdezte aztán s lesütötte a szemét, kissé előregörbedf, hogy a szeme valahogy ne találkozzék Groll Elza szemével. — Asszony vagyok, — mondta Elza szomorúan. — Asszony? — kérdezte Szilárd s fáradtan ült le a karosszékre. Elza elébe. Nem szóltak néhány pillanatig, csak ültek, ugy, ahogy még soha egymással szemben nem ültek ... A szigorú ezredes leánya és Szilárd Kálmán, akinek otthon hangosan sírdogált a fiacskája és betegen hánykolódott a felesége ... És közben asszony lett Elzából s ő minderről nem tudott semmit, nem hallott semmit, mintha valami penészes lyukban sinylődő rab lett volna. Holott itt élt ebben a városban, ahol Elza, ki se mozdult innen, amióta a miniszter kinevezte s mégse mondta meg néki senki, hogy Groll Elza férjhez ment . . . Ugv érezte, nem egészen tisztán, de némi fájdalommal, vagy keserűséggel, hogy megcsalták, mert négis csak tudnia kellett volna, hogy férjhez ment az a leány, aki miatt verekednie kellett az ezredessel . . . Mindaz az öröm, ami néhány nap közötti normális viszonynak helyreállítása. Épen ezért nem is indulunk ki abból a föltevésből, bármily közel fekszik, hogy Apponyi beszédében ez a gondolat csak hatást kereső szólásforma, amellyel a kormányt és a többséget 'keseríteni akarta. Föltesszük, hogy a szónoki fordulatban a béke gondolata volt a fontos és nem a támadó él és a csillogó forma. Ám ez a kérdés: miért nem békítik ki a magyarokat, meglehetősen tökéletlen. A kérdés helyesen igy hangzanék: Miért nem békülnek a magyarok egymással? Mert azt talán sem Apponyi, sem Andrássy, sem Károly, sem Rakovszky soha kétségbe nem vonta, hogy azok, akikkel ők szemben állanak, akik ellen ádáz dühvel és nem csak megengedett fegyverekkel, de méreggel, tőrrel, robbanó lövegekkel is harcolnak, szintén magyarok? A többség vezére maga a nagy parlamenti párt, a párt hivei pedig az országban, a törvényhatóságok politikai és társadalmi szervezetek, ezek ugyebár a legvérmesebb ellenzéki számítás szerint, amely oly szívesen szeret különbséget tenni igazi és meghamisított többség között, ezek a^ért ugyebár mind magyarok? Hát ha ők komolyan vallják és hiszik, hogy itt szükség van a magyarság belső békéjére, erejének tömörülésére, miért hirdetnek ádáz, kérlelhetetlen, engesztelhetetlen harcot, óta betöltötte a lelkét, hogy fia született, hogy ellenőrzés nélkül, boldogan járhaíott-kelhetett az iskolában, beszélhetett akárkivel, megértett szomorúsággá vált benne .... Most már ránézett Elzára, eszébe jutott a múlt. az átdöfött festmény, az eltűnt gyürü, minden, minden . . . Es hogy ő feleségül vette az igazgatónőt , . . Mért jött ide Elza, mit akar tőle? — hirtelen ez izgatta, de már nem merte azt mondani, hogy mivel szolgálhat. Boszankodott, hogy ostoba szavakat használt, amikor kedves és finom emlékek illatai kóvályogtak a levegőben. — Maga is megházasodott, — mondta Elza, de minden jelentőség nélkül, éppen, hogy mondjon valamit, mert látta, hogy Szilárd küzködik magával. — Igen . . . Fiam született ... — hadarta Szilárd. — Hallotta? — Nem. Ezt nem tudtam. Szép fiu? — Nagyon szép, ha látná, milyen szép. És ön, nagyságos asszony? . . . önnek?... — Én nagyon boldogtalan vagyok, — mondta egyszerűen Elza. Olyan egyszerűen, világosan, hogy Szilárdnak sajogni kezdett a szive s a szivével együtt megnyilallott a fájós karja is. Ügyetlenül a karjához kapott s Groll Elza részvéttel kérdezte: — Fáj még? Szokott még fájni? — Néha. Sokszor minden ok nélkül. — Én nagyon sokszor gondoltam magára, — mondta most gyorsan Elza, — a mióta kimaradtam az iskolából . . . Azóta évek teltek el. Én vártam magát, tanár ur,