Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-14 / 239. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24-— félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 iiilér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28-— félévre . . K14.­negyedévre K T— egyhónapraK 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. • •••a Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 239. szám Kedd, október 14 Társadalmi epidémia. Soha <még olyan szörnyűségeik nem történtek, mint napjainkban. Vér, gyilkos­ság, öngyilkosság, tönkrement exiszten­ciák, börtön, szökés; mindez napirenden van, sőt tömegesen jönnek. Rémítő lát­vány mered az ember szeme elé, bármer­re nézzen is. Csak kézbe kell venni talá­lomra, tetszés szerint, akármelyik újsá­got. Egymásután jönnek a hajmeresztő vé­rengzések. Különös vonása ez a mostani nyomorúságos életnek. Napról-napra tö­megesen mennek tönkre a kisexisztenciák, sőt a nagyok is. Valamelyik újságban olvastam egy igen szellemes jellemzését az uri társa­dalom mai helyzetének. A fővárosi társa­dálomról szólt. El volt mondva, hogy min­den nagyobb városnak van egy rétege, a melyet felső tízezernek neveznek. Ez a felső tizezer néhány száz olyan emberből áll, akik mindenütt ott vannak. Színházi premiéreknél, hangversenyeken, korzón, a lóversenyen, cukrászdába szóval minden­hol. Nos, az idén kevesebben jöttek vissza őszkor, mint ahányan nyáron elmentek. Megtizedelve jöttek vissza. Letörte őket az élet és a pénztelenség. Az egyik öngyilkos lett, a másik megszökött, a harmadik elbuj­dosott és igy tovább. Nagyban hozzájárult a megtizedelésfiez az is, hogy néhány kár­tyaklubbot bezártak. Igen sok uri exisztenciának, sőt uri családnak végső pusztulását jelentette egy-egy kártyaklub bezárása. Ha ma vala­ki állás nélkül van, de ért a kártyához, vagy valamely szerencsejátékhoz, az még koránt sincs elveszve, az még mindig él­het uri passzióinak. De mondják ki egy­szer, hogy beszüntetnek minden néven ne­vezendő szerencsejátékot, akkor egyszer­re ki fog ütni a forradalom, mert akkor igazán nagyon sok ember nem tudna miből megélni. Beszélgettem a nyár folyamán egy pár emberrel arról, hogy minek kelle­ne történni Magyarországon, hogy forra­dalom legyen. Elkezdtem beszélni a politi­káról, törvénytelenségekről, panamákról, álllamcsinyről, minderre azt mondották, hogy ez semmi és még annyi mozgalmat sem tudna előidézni, hogy két ember abba­hagyja ilyesmiért az alsóst, ellenben, ha törvényt hoznának, amely azt mondaná: vége minden kártyának, szerencsejáték­nak, lóversenynek, akkor látna valamit a világ. ''Fi — Egy életem, egy halálom, de a kár­tyapartimat nem hagyom, fegyverre! A léhaság, a könnyelműség, dologta­lanság és urhatnámság a forrásai azoknak a szörnyűségeknek, amelyek mostanában oly megdermesztően ijesztő gyorsasággal következnek. Egy asszonynak drága, divatos ruhák kellenek, párisi-modell-kalapok drága disz­szel, selyemharisnyák, drága cipők, éksze­rek. Miből? Az urának polgári keresete van, de ha ez a kereset nyolc-tizezer ko­1 rónát tesz is ki évente, az a nőnek még csak ruházkodásra sem elég, még ha az egész összeget is arra fordítaná. Pedig él­ni is kell, az uri lakás is kell, a kényelem­ről és a szórakozásokról sem lehet lemon­dani. Mit tesz ilyenkor az asszony? Bará­tot keres, lehetőleg olyant, akinek sok pén­ze van. És aki keres, az talál, főleg aki szép, csinos és kívánatos. Aztán egy szép juliusi napon megjön a férj váratlanul, fölfedezi az asszony hűt­lenségét és innentől kezdve szédületes ro­hamossággal fejlődnek az események odá­ig, hogy a megcsalt férj két revolvert vá­sárol, az egyikkel agyonlövi az asszonyt, mikor a hitvesi ágyban alszik, a másikkal agyonlövi önmagát. Egymásután több ilyen hasonló eset történt mostanában. Más. Előkelő társadalmi állású embe­rek, jó családból való fiatalemberek, bank­hivatalnokok, akik előtt még nagy jövő áll, csalnak, lopnak, sikkasztanak, hogy költe­kező életmódjukat, uri passzióikat folytat­hassák. A kerék megakadt, a csalások ki­Tizennyolc fiakker. Irta: Alphonse Karr. A minap éjjel a rue Fontaine-Saint­Georges egy háza előtt egy fiakkerkocsis ült a bakon. Arra ment egy másik fiakkeres, meg­állította a lovait, s az egyenlő magasságban beszélgetni kezdett a két kocsis. ' — Mit csinálsz itt? — kérdezte a jöve­vény. _ III':!?; — Én? Egy utast várok. — Szerencséd van! Nekem semmi kere­setem se volt ma ... De mi van itt? Valami estély? — Azt hiszem. Az én pasasérom pom­pásan volt öltözve; moccani se mert, félve, hogy összegyűri a ruháját. — Furcsa, hogy nem látni világosságot az ablakokban. — Talán az udvarra nyilnak: hisz mon­dom, hogy az én emberem ugy volt öltözve, mintha lakzira menne. — Nos, ha estély van, amely még most, fél kettőkor se végződött, akkor szükség lesz íiakkerekre . . . — Valószínűleg. — No akkor ide állok mögéd. Néhány perc múlva egy másik fiakkeres feSfflftők, costOmSk fink és leánykák — Ipszilonné asszony — szólt magában — akinek oly régen udvarolok, sohse látott még ilyen szépnek és <nem is remélem, Ihogy valaha még igy lát'hat: — hisz nem jár tár­saságba gyásza miatt; elmehetnék tehát hozzá igen rövid látogatásra. Most kilenc óra, ott maradok egy negyedóráig, aztán bálba megyek. Ennek két előnye lesz; látni fog szé­pen öltözve és észre fogja venni, hogy van­nak összeköttetéseim; aztán annak az időnek, amelyet vele tölt az ember, mindig van érté­ke és sohase jönnék zavarba afölött, ihogy mire fordítsam . . . Eiakkert hozatott, megmondta a kocsis­nak, hogy óraszámra fogja fizetni és a rue Fontaine-Saint-Georgesba hajtatott. A ház, amelyben Ipszilonné asszony la­kik, nyugodt, csöndes ház, ahová a háziúr nem fogad be gyerekéket és kutyákat és a ihol a házmester félfrank büntetést fizettet minden lakóval, aki tizenegy óra után tér haza. Ipszilonné unatkozott; az én bálba ké­szülő emberemet szivesen fogadta. Ez azt mondta, hogy muszáj ebbe a bálba elmennie, hogy unalmas kötelességet teljesít és kérte Ipszilonnét, hogy sajnálkozzék rajta. Ezt a hölgy nem tette meg, mert minden részvétét NEUMANN NL Kérjen árjegyzéket. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál ment arra hazafelé, kérdezősködött, ugyan­azt a választ nyerte, s mögéjük állt. Aztán egy negyedik fiakkeres . . . Ugy-e értik? Nos, hát beszéljünk inkább az utasról. Az utas se öreg nem volt, se fia­tal, se szép, se rut. — Mint mindenki . . . — Igen. A rue Labruyereben lakik. — De hisz az itt van, közel! — Itt. — — Hát esett az eső? — Nem. Csillagos volt az ég. — Talán sár volt? — Nem. — — Hát miért tett meg fiakkeren ily kö­zeli utat? Ha valakinek magánfogata van, értem, hogy henceg vele. De a fiakker csak hasznos lelhet. — Hát véletlen játszott bele a dologba. — Hogy-hogy? — Ugy, hogy az én emberem máshová akart menüi. íme története: Valami nagy bálba akart menni s pompásan kiöltözött, a kocsisa is mondta, ugy-e. Megfésülködött, csodaszép mellényt vett föl, galambszürke keztyiit, selyem-harisnyát, kerekorrú lakkci­pőt; — megnézte magát egy tükörben s ugy találta, hogy nagyon szép. Ez aztán egy esz­mét sugalt neki. részére kaphatók Szegedi Kárász-utca 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom