Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-05 / 206. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305, ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN II ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K24— félévre . . K 12- il egén fon . &»-iéterre , .KKnegyedévre K 6— egyhémpnK 2— íj aegyedévre K 2— egy hónapra K 240 Egyes szán ára M KSfe. |j Egyes %s*m ára If WM*. Kiadóhivatal Kárász-utca 9, Tel©f©n-®zám: 395. Szeged, 1913. II. évfolyam 206. szám Péntek, szeptember 5. Szolidáris emberiség. Hágában megkezdte a tanácskozásait a tizennyolcadik interparlamentáris konferencia. A minap fölaviatott békepalotában azokért a célokért, amelyekért a békepalotát fölépítették, ezúttal dolgoznak először. A fölavató ünnepségek után rnost az interparlamentáris konferencia szenteli iöl az uj palotát a munkának. Milyen munka az, amit az interparlamentáris konferencia folytat? Amikor a világ minden részéből összegyűlnek a népképviseletek tagjai, milyen eszme és milyen munka egyesit! őket? Az az eszme, hogy keressék és kutassák mindazt, ami a népeket egyesitheti és egymáshoz közelebb hozhatja és keressék mindannak a békés megoldását és kiegyenlítését, ami a népeket egymástól elidegenifchetné. A konferencia munkája tehát rokon a békékoingresszus csak imént befejezett munkájával, mert ez is a népek szolidaritásán és békés együttérzésén dolgozik, azonban mégis különbözik attól, legmarkánsabban azáltal, hogy az interparlamentáris konferencia inkább a közeli jövő föladatait veszi munkába és azokat készíti elő. Azt lehetne mondani: az interparlamentáris konferencia azért dolgozik, nogy előkészítse a talajt a békekongresszus céljai számára. És azért ennek a kongreszszusnak a munkája épen ugy megérdemli az egész müveit világ rokonszenvét, mint a békekongresszusé. Akkor, amikor az interparlamentáris konferencia által reprezentált haladást akarjuk fölbecsülni, arra a korra kell visszagondolni, amikor az idegen egyúttal ellenség volt. Amikor az volt a szabály, hogy mindenkivel, aki az ország, vagy a törzs lakóhelyének a területén kivül lakik, állandó a háború és az volt a kivétel, ha két ország vagy két törzs békét és fegyverbarátságot kötött egymással, természetesen azért, hogy annál biztosabban in eg t ámadhassan a k és tönkre tehessenek egy harmadikat. Ezt a kort, az emberiség kiindulásának a korát kell elképzelni és hozzámérni a mai korhoz, amikor még azok is, akiknek hivatásuk és dolguk volna a háború, mindig azt keresik, ami a népeket egybe köti, nem pedig azt, ami a népeket elválasztja. Bizonyos, hogy ama primitív korszak óta a háború is veszedelmesebb és kockázatosabb lett. Azóta a rettenetes hadigépezetek és gyilkoló szerszámok miatt tömegesebben folyik a vér, a néphadsereg fölállítása kisebb Zsoldos seregek és hivatásos katonák ügye helyett a nemzet ügyévé teitte a háborút és a modern hadviselésben mozgó óriási tömegek ugy megdrágították a háborút, hogy nagyon nagy nemzeti érdeknek kell annak lennie, ami megéri a háború milliárdos költségeit. Mindezek az okok együttesen azt eredményezik, hogy a háború esélyei állandóan csökkennek, hogy egy ország sem visel háborút csak akkor, ha az már el; kerülhetetflennek látszik és más megoldás nem képzelhető. A népek önző érdeke legalább annyira szól a háború ellen, mint az a belátás, hogy az idegen nem okvetetlen ellenség. Az emberiség igy egyre hajlik a szolidaritási eszmék fölismerése felé. A nagy kultur-érdekek szolgálatában: találmányok, fölfedezések, uj orvosságok, uj gyógymódok hasznositásában, már majdnem teljes ez az egység és napról-napra több és több ügye lesz az emberiségnek, melyről kiderül, hogy azt közös ügynek kdll tekinteni, mert mint közös ügyet sokkal eredményesebben lehet szolgálni és előre vinni. És ezeknek a közös dolgoknak lassú szövődését kell figyelemmel kisérnie annak, aki érdeklődik az iránt, hogy miikor lesz meg az emberiségnek az a közös, nagy testvérisége, melyről minden fölvilágosodott ember álmodik? Akkor lesz meg, ha ezek a közös dolgok olyan számosan lesznek és annyira megerősödnek, hogy dacolni birnak minden olyan erővel, ami a népeket elválasztaná és szembeálhAz este szomszédjai. Irta : Ady Endre. Akarom, hogy az én különös esetemet olvassák. Ez a Mentone itt rettenetes hely. Tegnap gondolkoztam, miivel kicsi lázam volt. Vilgosan látom., hogy még két hétig élhetek. Ezek a nagy, kék hegyek beletaszítanak a tengeribe. Meg fogok halni itt bizonyosan. Miért is 'hoztak engem ide? Veszett tüdőmmel hiába keresem a levegőt. Kószálok a nagy promenádon, nézem a tengert s várom a Halált. Engem nagyon alaposan megtréfált az élet. Nem elég nekem a magam dolga. Véres, lázas, halálos dolog ez különben. Minden perében eszembe jut: mi van a másikkal? Hogy ki a másik? Egyszer egy vékony pénzű, finom, szőke nő Ottókámnak szólította. Téhát Ottónak hívják a másikat. Mi van vele? Hol lelhet most Ottó, akit nem ismerek? A Nilus mellett? Avagy Budapesten tesped? Havas levegő beszivásának okából a Tátráiba vitték? Vagy Svájcban van? Hiányzik nekem ez az Ottó. Gyakran sirok is miatta. Félek, hogy Ottó meghal, Iskola öltöny fik, felöltök, costUmök fiuk és leánykák miként meg fogok halni én. Ki marad ott helyettünk? Ott, Budaipesten? A villamosba ezután már csak ép tiidejü s ép célú emberek szállnak be? Haragszom erre az Ottóra. .Neki még sem illik meghalnia. Ö egy nyomorult festő. Mit akar az élettől egy piktor? örült volna, hogy festhetett, örült volna, hogy néha ránéz egy leány, ö ellenben haldoklik. Semmi joga sincs ehhez. Nagyon haragszom rá. Engem igenis meghurcolt az élet. Nekem nagy szomorúságaim voltak. Nekem szabad meghalni. De Ottónak nincs igaza. 'Egyébként pedig leirom ,az esetünket. Haldoklott a nyár akkorában Budapesten. Rászállt a szürke és hideg ősz a Duna tájékára. Engem nagy csalódások belekergettek az éjszakálba. Minden napszaka ijesz-, tő. De Budapesten a legszörnyűbb a nappal. Ac emberek egymás hátát tapossák. Kin és kétség minden arcon. Mindenki ellenség, aki él. Egy nagv nyöszörgés a nappali Budapest élete. Szóval: én megszerettem az éjszakát. Miket miveltem az éjszakában? Akarom, hogy ez írásomat leányok is olvassák. Annyit vallok be, hogy csúnya, pusztító életet éltem. De mámorok rózsás felhői úszkáltak süriift felettem. Leányok kacagtak bele gyászos gondjaimba. Nagy percek ereje fogta át nem egyszer a lelkem. Ha jó volna a tüdőm, bizony visszamennék az éjszakába. Iszonyúan hatalmas férfiúnak éreztem elégszer magam. És az élet célja nem ez? Kár, hogy a tüdő gyönge gép. Alkonyatkor ébredtem mindig. Lámpa világossága mellett öltöztem. Forró volt a fejem. Szemeim bután révedeztek. Lármázott az esti Budapest. És én nekiindultam az éjszakának. Valahányszor pedig beszálltam a villamosba, beszállott Ottó is. Fáradt volt rendesen s egyszer valakivel beszélgetett. Ekkor tudtam meg, bogy Ottó fest. Hajnalban jön erre a vidékre. Itt van az ő műterme. Itt dolgozik ő alkonyatig. Akkor pedig megy haza. Olvas egy keveset s átaludja az éjszakát. Mikor először láttam, már haragudtam reá. Ilyenféléket gondoltam. (Ez a legény nem idősebb, mint én. Valószínű, hogy álmodni mer ő is. Vizsgálja az életet. Szeretné a maga számára kisajátítani, mint én. És sokat átkozódik. De ő egy nyomorult piktor. Fessen az ebadta. Muszáj neki gonNEUMANN M. Kérjen árjegyzéket. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál részére kaphatók Szeged, Kárász-utca 5.