Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-05 / 206. szám

- • • DELMAGYARORSZAQ 1913. szeptember 3. taná egymással. Akikor, amikor megtör­ténhetik a lassú és észrevétlen átmenet: az emberiség testének különböző tagjait annyi közös szál fogja egymáshoz fűzni, hogy ezek a tagok egyszerre észre veszik az összetartozáságukat, mert azt keli érezmiök, hogy ha egymást bántják, azzal magukat is marcangoljáík. Jól esik elképzelni, hogy ez a mos­tanában minden esztendőben összeülő in­terparlamentáris konferencia annak a vi­lágparlaimentnek lesz a csirája, melyben majd a népek közös erővel intézik el a közös dolgaikat. Igy lesz-e valóban, ki tudná azt megmondani? A különböző né­pek parlamentjéből érkező kiküldöttek egyelőre a távoli jövő útját /egyengetik és lelkesedéssel végzik azt a gyönyörű munkát, mely a népek szolidaritását erő­siti. A magyar parlament tagjai is ott vol­tak szép és tiszteletreméltó számmal a megnyitó gyűlésen. Csak éppen az ellenzék tagjai tüntették a távolmaradásukkal. On­nan, ahol a munkás és lelkes, ideális cé­lokért dolgozó emberek az emberiség jövő­jének az alapjait rakják le, az ellenzék tün­tetőleg távol maradt. Ebből a munkából a magyar ellenzék ugyanugy nem kér részt, mint a magyar parlament munkájából. Munkás, lelkes, ideális célok ... ez mind szép dolog, de ezzel nem lehet kormányt buktatni és a legfőbb hatalomra az utat egyengetni. Albánia lobogója. Fiuméből jelentik: Az alibáni kormány már .megáll,sipította, bogy mi­lyen, lobogót kell ikitüana az albán kereske­delmi hajókra. ,A tengerészeti hatóságihoz ér­kezett értesítés szerint az uj kereskedelmi lo­bogó megegyezik az albán nemzeti zászlóval. A zászló vörös sziiniü ós vörös mezőiben két­fejű f ekete sas áll. A felső ipariskola, Szeged és a délvidék érdekei. (Saját tudósítónktól.) Megnyíltak újra az iskolák kapai. Szeged utcáin osak ugy höm­pölyögnek az idegenek, mert a legnagyobb idegenforgalmat városunknak az iskolák csi­nálják. Nagyszakállú szerb és oláh papok, a jóléttől meggömbölyödött sváb gazdák, a közeli megyékből való magyarok hozzák fiai­kat Szeged jóhirü iskoláiba, hogy itt a kul­tura részeseivé váljanak. A fölvételre vonat­kozó igényeket az iskolák ki tudják elégí­teni, mert aki az egyik gimnáziumiból, ke­reskedelmiből vagy polgáriból kiszorul, be­iratkozik a másikba, lévén ezek az iskolák párosával. Ép azért párosával, bogy lehető­leg minden jogos igény ikielégíttessék ás sen­ki se legyen kénytelen másfelé távozni. De mégse. Lesz közel száz szülő, aki hiába jött és költött napokig Szegeden, fölvételre nem Máinak. Nem találhatnak — helyszűke miatt. A m. kir. állami felsőipariskola az, a mely képtelen a jelentkezők befogadására. Az az iskola, amelynek létesítésére maga a város horribilis áldozatot hozott. Hogy rész­letesen is fölsoroljuk, mit áldozott ezért az iskoláért a város, papírra kell vetnünk a következő, Végösszegükben igazán tekinté­lyes számokat: az uj épület telkének az ér­téke 60 ezer, maga az épület 800 ezer, a régi épület telke 30 ezer, a régi épület, — .mely továbbra is ipariskolai célokra szolgál — 80 ezer korona. Mindkét iskola környékének a rendezése 120 ezer korona. Ez összesen és kereken egy millió 200 ezer korona. S ha még hozzászámítjuk ehhez a városnak csak­nem' 10 ezer koronányi évi hozzájárulását, elmondhatjuk, hogy ez a maga nemében pá­ratlanul álló áldozatkészség. Joggal elvár­hatná téhát Szeged város közönsége, hogy ennek ellenértéke, még pedig financiális és morális ellenértéke gyanánt legalább is azt kapja, hogy a selejtes elemek kivételével minden jelentkező fölvételre találjon. Ámde mit látunk? Ez idén is 160 tanuló jelentke­zett fölvételre és ezeknek ép a felét kell majd az igazgatóságnak — nem az illetőknek tu­dománytalansága vagy arra nem valósága miatt, hanem helyszűke mitt visszautasíta­ni. De különösen sérelmes az, hogy az igaz­gatóságnak rendeletileg van utasítása arra, hogy 10—15 helyet fentartson olyanok szá­mára, akik a pesti iskolában nem nyernek elhelyezést. k Hát kérjük alázattal az illetékes ténye­zőket, mi nem a pesti és a Budapesti föld­rajzi és egyéb érdekszférájához tartozókért hoztuk ezt a nagyon nagy, tekintélyes áldo­zatot, hanem igenis gondoltunk a szegedi és délvidéki tanulókra. Azokért nekünk semmi­féle áldozat nem tulnagy, de hogy másunnan kiszorultak, olyanok, akik maguk sem töre­kedtek ide, mert különben nem kérték volna a pesti felsőipariskolába valló fölvételt, hogy olyanok nyerjenek itt elhelyezést a mi saját fiaink, vagy legalább is a hozzánk minden­képpen közelebb állók rovására, ez nemcsak méltánytalanság, de egyenesen sérelem. Olyan sérelem, melyet a város hatósága nem hagyhat, nem szabad hagynia szó nélkül. Ez ellen a leghatározottabban tiltakoznunk kell. Szívesen látunk mindenkit Szegeden, de nem a magunk kárára, rovására. Ez nem önzés, hanem legsajátosabb önérdekünknek a lehető legjogosabb kielégítése. Ez ellen a legélesebben tiltakozni, ezt megakadályozni legelemibb kötelességünk. E helyről is fi­gyelmébe ajánljuk a város hatóságának, hogy menten terjesszen föl óvást a keres­kedelmi minisztériumhoz, hogy máshonnan kiszorultak ide dirigáltassanak aíkkor, ami­kor közel száz, itt fölvételre jelentkezett ta­nulót kell visszautasítani. Ez az évről-évre megismétlődő vissza­utasítás majd oda fog vezetni, hogy a szülők nem fogják magukat és gyermekeiket meddő kisérletekneík és kudarcoknak kitenni akar­dolkozni? Miért gondolkozik? Mit akar ő az élettől? Ezek a kontárok növelik a mi fátu­munkat. Az életet szomjúhozni és átkozni nincs sok embernek joga. Ennek az Ottónak nincs. Végre ő is nappal él. A hajnal neki munkát parancsol. Favágó ez az Ottó.) Az este szomszédjai: ezek voltunk. És figyeltük szorongással, haraggal egymást. Nagyon különös volt a szomszédságunk. Én indultam a nap életét élni, mely élet az éj­szakában pihent s várt reám. Ottó már le­élte a napot s pihenőre indult. És este hat órakor találkoztunk. Szinte minden estén egy villamosba szálltunk. És a szemeink nagyok voltak. Borotvált arcaink hervadtak és sár­gák. Kisértett és kínzott ennek az Ottónak az arca. Töprengtem. (Ez az ember nappal él. Meg kellene kérdezni tőle. Én már elfe­ledtem. Világosabbak-e a dolgok nappal? Nem ostobák az emberek? Van-e valami uj íz a nappali csókban? Több erőt kapnák az inak? A fejünk nem kattog napszakán? Az élettől többet várunk?) Este pedig szomorúan, csuifolódóan bá­mult reá Ottó. Mintha sirva kacagott volna reá az én gondolataimra. Éreztem: ettől az embertől semmit sem fogok megtudni. Egyszer nővel szállott a villamosba Ot­tó. Ama vékony pénzű nővel, aki Ottókáin­nak szólitotta. A nő ugy bánt vele, mint egy kutyával. Ottó szepegve beszélt hozzá. En­nek nagyon megörültem. (Nyomorult, nap­pali ember, látod. Nappal sem jobbak az asszonyok.) Nagyon vig voltam ezen követ­kező éjszakán. Máskor valami pocakos úrral diskiA rált a villamosban Ottó. A pocakos Ur is fes­tett, de okosan. Ez igenis jómódú ur volt. Veregette a vállát Ottónak. Balga fiatalem­bernek nevezte Ottót: — Nagyon jó, nagyon jó. Látom, hogy balga fiatalok mindig élnek. Az én korom­ban is igy volt. Én nagyon örülök ennek. Fia­talság — bolondság. Csak higyjék a fiatalok, hogy ujat vár tőlük a világ. Fenét vár, nem ujat. Én már éhen döglöttem volna, ha el nem kergetem magamtól a csacsiságokat. Nem festeni kell, fiacskám. Élni, ismerkedni, embereket bolonditani. Szegény Ottó, néztem az arcát. Lát­tam a lelkét. Szerettem volna ráugrani a po­cakos úrra. Orditva harapni a pocakját. Én bennem pedig diadalmaskodott a gonosz. Nagyon örültem újra. (Látod, Ottó. Te nap­pal élsz. Az én életem fordítottját éled. Hát sok hasznod van belőle. Ottó? Hát erősebb vagy? Ottó, Ottó, én veled találkozni fogok az éjszakában.) A pocakos ur leszállott a villamosból. Ottó kinszenvedéses szemekkel nézett engem. Alighanem megérezte az ér­zéseimet. Tél jött s Budapest jobban fojtogatta az embert, mint valáha. Én már ekkor tul vol­tam a meglepetésen. Mikor először néztem a vért a zsebkendőmön, jajgattam. Meg le­het ezt szokni. Két hét múlva már vidáman tudtam, hogy jön a Halál. Ottó pontos volt s pontos voltam én is. Sápadt és különösen hervadt volt ez estéken a fiu. Szemben ült veleim s köhögés fogta el. Odanézek s látom az ajkán a vért. (Brávó, Ottó. Egy kicsit szemtelenség, hogy ennyire utánzói. Mind a ketten banális fickók va­gyunk. Ezt a tüdőrombolást bizony elkerül­hettük volna. De te is félsz a revolvertől. Én is félek Ottó.) Csillogtak az Ottó nagy sze­mei. Éppen olyanok voltak, mint az enyé­mek. (No Ottó, hát nappal is leselkedik az emberre a Halál? Hát a te más életed sem tudott téged megmenteni, Ottó? Ez bizony nem nagy vigasztalás azoknak, akik az éle­tet nagyszerűnek tartják. Meghalsz, Ottó s még össze sem hasonlítottad az éjszakát a nappal.) Igy történt s azóta nem láttam szom­szédomali, Ottót. Emitt várom a Halált ezutál­latos Mentonban. Hol lehet Ottó? Harag­szom erre a fiúra, ö vigyázhatott volna ma­gára. Értem nem kár. Kizárólag helybeli, hirne­Teiefon ves asztalosmesterek által 5,5 készített, elismert jóminő­WW^f ségít és bámulatos olcsó bntorok első kézből csakis az Egyesült Műasztalosok Buforraktárában (Szeged, Tisza Lajos-körűt 19. szám alatt, Kertész pékkel szemben) kap­hatók; esetleg részletfizetésre is

Next

/
Oldalképek
Tartalom