Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-04 / 205. szám

2. DELMAGYARORSZAQ 1913. szeptember 4. szert. A 'közgazdasági téren pénzintézeteink, kereskedelmi, ipari és gazdasági egyesületeink fogjanak hozzá a megfelelő intézményeik létesítéséhez. A közoktatásügy terén kormányunk tegye meg a régóta sürgetett teendőket. Egyszóval, sürgősen meg kell oldanunk a balkáni fejlemények által ránk rótt föladatok egész sorát, amelyéket bővebben fejtegetni igazán fölösleges. Olyan dolgok ezek, amikről nem beszélni, de — cselekedni kell. Ha mindezeket a belső politikai föladatokat megoldjuk s ha eképen megvivhatatlan erőségeket emelünk határszéleinken, a legjobban biztosítottuk jó viszonyunk kilátásait a szomszéd kis államokkal szemben. Nekünk akkor nem kell az ő ellenséges próbálkozásaiktól tartanunk, a belőlük eredő aknamunka miatt gyanakodnunk, ők pedig bátran letehetnek a hiábavalónak bizonyuló próbálkozásokról s kormányaikra nézve is szinte erkölcsi kötelességgé válik, hogy alattvalóikat az irreális, haszontalanul izgalmakat, súrlódásokat okozó próbálkozásoktól viszszatartsák és rendőrileg is visszariasszák. Aki azt hiszi, hogv liberáliskodó beszédekkel, barátságoskodő üzengetésekkel féken lehet tartani a balkáni ellenséges erőket, nagyon téved. Ezeknek, ép ugy, mint minden más akcióba lépett erőnek a világon, csak a nagyobb erő imponál s azért gondunknak kell lenni arra, hogy a mi erőnk minden irányban felsőbbséges legyen. Bausvarinacaasv Dolcassé bukás*. A Vossisehe Zehung jelenti P,á.r*isbóil: Habár folyton aizt álilitjáik, bogy Delcassé visszatér Pétervárra, itt mindinkább erősödik az a nézet, begy Delcassé küldetése ' a szövetséges népnél véget ért. Hetessé állása Pétervárott megrendült és tekintélye nagyon csökkent. teizmvussal, mint az áradó élet a természet ereiben. — És mégis más ez, mint a Viktor Hugóé és más, mint a Verlaine-é — itt látod magad, minő badarságot állítottak: te és Paul. Paul még nem találta meg magamagát és te, kedvesem, te elrontottad a tehetségedet' tulsok tépelődéssel. Nézd — én Vénuszon dolgozom most. Hányszor nem alkotott Vénuszt szobrász keze! Én azonban nem törődöm sem Praxitelessel, sem Ganovával, sem Thorwaldsennel. Én tudom, hogy ez óriásokkal szemben nyomorult féreg vagyok, de vidáman és bátran dolgozom tovább — mégis csak 'találok bizonyára valami ujat, amit még a legnagyobbak sem pillantottak meg, ami éppen nekem ötlött eszembe és senki másnak! De miért is magyarázgatom ezt ily hévvel? Hiszen mindnyájan elaludtak körülöttem — ej'h, hát hadd szívjam el a pipámat nyugalomban. És valóiban: Hans és Paul aludtak, ákár csak éjfél volna. Juliűs álmodozott, félig lehunyt pillákkal. Nem válaszolt többé Guidónak, aki fatörzshöz támaszkodva elmerült gondolataiba. Köröskörül csönd honolt, juliusi- nap delének mély csöndje. Az eget fehér íelhőcskék boritották; árnyak kergetődzte'k a zöld fűben, a fák lombkoronái összesúgtak, a fűből illatok áradtak, a nád lassan hajladozott és a nap kacagó fényében még gúnyosabbnak tetszett a szatir vigyorgása. Július lassan fölkelt és odalépett a szobor elé. A dél bűvös tündöklésében — abban a pillanatban, amikor az embernek ugy tetszik, mintha a 'föld és a növényvilág lélegzését érezné — mintha a természet szivének dobbanását hallaná: e pillanatban beszélgetésbe elegyedtek a poéta és a szatir. A katonatisztek a polgári társadalomban. (Saját tudósítónktól.) A német birodalmi hadügyminisztérium figyelemreméltó akciót indított meg ama katonatisztek érdekében, akikfakár nyugdijaztatni óhajtják magukat, akar pedig azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy önként megválnak a hadsereg kötelékéből. A minisztérium ugyanis évek óta gyűjti az adatokat és megállapította, hogy a kilépett, vagy nyugdíjazott katonatisztek a polgári életben rendszerint nem tudnak olyan pozícióhoz jutni, hogy a katonatisztek társadalmában megszokott színvonalon élhessenek tovább. Ezek a volt katonatisztek nagyot esnek és tulajdonkép csak szaporítják a polgári társadalomiban azoknak nem csekély számát, akik alig tudnak valahogyan megélni, akik mindenféle megélhetési forrásból próbálnak meríteni, de nem lévén előképzettségük, a magukkal hozott egyoldalúságnál fogva, nem képesek boldogulni. Sokan válnak desperadókká, igen számosan letörnek, sőt nem ritkaság az sem, hogy a csalódás kétségbeesett lépésre ragadtatja ezeket. A hadügyminisztérium köriratban fölhívta az összes németországi kereskedelmi és jpari kamarákat: nyilatkozzanak arról, hogy ezek a kilépett vagy nyugdíjazott katonatisztek mikép, minő különös föltételek mellett boldogulhatnának a polgári életben? Még megjegyezte a hadügyminisztérium, hogy nézete szerint ezek a volt katonatisztek leginkább az ipari-, kereskedelmi- és bankszakmában álihatnák meg a helyüket. Ilyen előrebocsátás után a hadügyminisztérium azzal egészítette ki a fölhívást, hogy jelöljék meg a kamarák a szükséges előképzettség minimális mértékét is. A kamarák udvarias készséggel feleltek a birodalmi porosz hadügyminiszternek, hogy azonban feleletük kiefégiitettó-e a miniszter várakozását, az más -lapra tartozik. Szinte csudálatra méltó, mennyire egybehangzó a kamarák véleménye a fölvetett kérdés érdemében. Azt mondják a kamarák, hogy nézetük szerint a volt katonatisztek foglalkoztatása a polgári társadalomban általánosságban kívánatos tehet ugyan, mert ezek a volt katonatisztek rend- és fegyelemhez szokott férfiak, akik természetesen ezt a rend- és fegyelemszeretetet tovább származtatnák abban a polgári társaságban, ahová a megélhetés szüksége kényszeríti. De! Igenis: a kamarák előállanak sok-sok ellenvetéssel, számos „de"-vel, akiként gondolkodván, hogy az állampolgároknak azt a kontingensét, amelyet a hadsereg intézménye mint ilyen kiragad, ki'hasit a polgári életből, igyekezzék csak maga a hadügyminiszter elhelyezni. A kamarák ugyanis az általános frázisok és udvarias bevezetések .után nyomatékkal hangsúlyozzák, hagy a katonatiszti képzettség meg gyakorlat a polgári foglalkozásokra sem- általában, sem részben nem képesit, a katonatiszti állás polgári értelemben szakképzettséget nem jelenít, már pedig ipari, kereskedelmi téren, bank-szakmában csakis olyan emberek érvényesülhetnek, akik a szakmát igen jól értik. Kérdik azonban, bogy hol, mere -keresendő s hol található meg a katonatisztek 'pari, kereskedelmi érzéke, vagy szelleme (kaiifmannisdher Sinn und Geistj, arról nem is szóivá, hogy a katonatisztek -bankügyekben még kevésbé lehetnek járatosak. Á kamarák helyes gyakorlati érzékére vall, amikor szóba hozzálk, hogy feltéve, hogy a volt katonatisztek aránylag könnyű szerrel el volnának helyezhetők a polgári társadalomban, kérdés: minő fizetésre, javadalmazásra, vagy keresetre lehetne jogos igényük? Mert kétségtélen, hogy a hadsereg kötelékéből kilépett tisztek már nagyon beleszöktak az étet kellemességeibe, amikor pedig nyugdíjba mennek, vagy kilépnek, rendszerint a férfikor delén tul vannak, vagy legalább is régen meglett férfiak. Helyesen vetik föl a kamarák a kérdést, vájjon ezek a 30—45, sőt 50 éves férfiak el tudnák-e szenvedni lelki egyensulyuk megzavarása nélkül a kezdet, a szerény jövedelem nehézséget, ők, azok a katonatisztek, akik állandóan az olyan miliőben éltek, ahol derűs a kedv, sok a külsőség, -fény, csillogás látható mindenfelé s ahol a kadét gombja fényesebben ragyog, min't a gondok és munkaközben megkopaszodott polgár koponyája. Arra is kiterjed — Miért vigyorogsz, szörnyeteg? — kérdezte Julius. A szatir gúnyosabban vigyorgott. — Nem válaszolsz? Tudomásod van neked mindenféléről. Mondd meg: mit láttál itt, mióta ide állítottak téged, szólj! Nyilvánítsad előttem! — Hiszen elolvastad Viktor Hugó poemáját, — válaszolta a szatir, arcát elfintorítva. — Ah, értelek! Hogy is ne nevetnél te, te itt álsz, közel a természet szivéhez, gondolatait követve a csillagsugárban, meglesve minden gondolatát, a száraz lomb esését, a szél suttogását, a vadak és a madarak sikolyait, az ágak reccsenését. Te tanuja vagy a nagy életnek és kell, hogy magad is költővé légy, isten örök műhelyébe tekintve és az örökös fejlődésbe, mozgásba. — Mint ahogyan 'leirta poómájában Mallarné, vigyorgott a szatir. — Te vagy szimbóluma az időnek, mely tovasiklik, a múltnak és jövőnek. Te kacagsz itt a szenvedőklön ép ugy, mint a szerető sziveken, mert minden kiéli magát, elmúlik és csak te maradsz! — Nem szavaltál el az imént hasonló tartalma verseket? — vigyorgott a szatir. — iMi imaradt hát hátra számukra? Szó'lj, te tudod, de nem akarod megmondani. Érzem: még sok mindent lehetne mondani és kifejezni, sőt azt is: amit mások már kimondták, de miképen? — Ez titok. — A tied, kisértet? — Nem, nem az enyém, hanem a művészé. — Miért vigyorogsz hát olyan gúnyosan? — Kacagok azokon, kik elhaladnak itt. Elhaladnak a hársfa mellett és nem- hatja meg őket hangja, a szinek mellett és nem látják a harmóniát, a szunnyadó gondolatok mellett, mélyek lábaik alatt megzörögnek a hervadt levelekiben és nem mondják ki azokat. Van szemük és nem látnak, van fülük és nem hallanak. — De én tudni akarok, hallani akarok! Miért lopták el előttem mások a poézistől a fény és a szépség titkát? Én is érzem — remegve ?— a lelkemben, de im későn, mert mások mondták ki előttem. — Mindd te ki másképen! —Hogyan, hogyan?! — Lépj közelebb, én megmondom. Július közeledett a szobor elé. — Ku-sszál föl az oszlopon, ajkamig — illeszd reá a füledet — én nem hajolhatok feléd, én megkövesedtem az idők folyamán. Magasabbra, még magasabbra! — Nos hát. Július görcsösen átkarolta az oszlopot, a füle hozzáért a szatir töredezett kőajkához. — Most beszélj! Miért görnyeszt engem az átok, miért nem tudok előre törni, haladni, miért? — Mert nincs benned erő! E szavak ugv hangzottak, mint a rnenykőcsapás és villám sugarának erejével viszszavetették Juliuisf a pázsitra. Amikor szeme megnyílt: az eget sötét felhők -boritották é!s a mélységiből tompa hörgés zúgott föl. Julius odalépett barátaihoz. Guidó még mindig csöndesen szivarozott, Hans horkolt — Paul a szemeit dörzsölgette . , . Nehéz csöppek hullottak a fák koronáira—a vén szatir vigyorgott , . .