Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-20 / 219. szám

2. DÉLMAGYARORSZAG 1913. szeptember 20. hamedán világnak. A konstantinápolyi béke után újra dagadnak a török birodalom megtépett vitorlái s a népöket legjobban föntartó önbizalom és életkedv ismét viszszatér a szultán alattvalóiba. A bírák szegedi leánykonviktusa. (Saját tudósítónktól.) Mig a fiuiniövolés (szolgálatáíban Szegeden 10—12 fconrvoíktius áll, a leánynevelés céljait. mindössze négy kicsiny létsaáímlu -leány-konviiík'tus szoligáljá. Hogy pedig a leányoknak ,ép ugy szükségük van, a gorid-os, szakszerű nevelésre, az evidens. A magunk részéről neon tekintjük ugyan ideális intézménynek a, nevelés céljaira a konviktust, mert mi tünés-tagadás benne s eizt a legkiválóbb konvi.ktus sieim cáfolhatja meg, a gyermek legtermészetesebb környezete a család, Csakíhogy — és itt a hökkenő — a vidéken -Talk-ó isizülőik iskoláik hiányában nem nevelhetik otthon, családjuk körében gyermekeiket. (Kénytelenek őlket idegenbe adni. Idegenbe, ahol sclk-szor egy élő lelket sem ismernek s -igy "-ejte-l-müík sem lehet róla, h-ogy a gyermekek •ellátására kiimiálkoizó családok közül, melyik annyira megihizható, hogy fiaik, pláne leányaik nevelése nyugodt lélekkel rábízható. Mindenekelőtt azzal kell leszámolnunk ós e-z. az ültetőktől reissiz néven sem vehető, sőt a tegtermésizetes-ebb valami, hogy azok, akik i-degen gyermekieket. ellátásra Vállalnak, azon valamit (nyerni akarnak. De nem is ez a. kérdés bibije, hanem az, hogy tuidj,a-e az ültető család azokat az erkölcsi és szol tenni feltételeket -nyújtani,, amik a nevelésre kedvező (befolyásnak? Ennék a megitélése vajmi néhéz, sok esetben pedig lehetetlen. -Egyik-másik család életé-ben történnék olyan intim dolgok, amik a legközelebbi rokonokra és legjobb barátókra nézve is mélységes titkok, de magában a családban! élő, ellátásra vállalt gyermekekre nézve a legnagyobb vesztedéi-Biet jelentik. Ha tehát a konviiiktmsök n-em is azdk az ideális nevelőéntéz-méniyek és nem is pótolhatják tökéletesten a szó nemasteJbb értelmében vett családi életet, ide mindenesetre több garanciáját nyújtják a rájuk bízott növendékeik helyes nevelésének, mint az idegen magánház. Ennek megállapítása után örömmel üdvözöljük Grecsák Károly és Somlyódy István azon törekvését, hogy a Bírák és Ügyészek Országos Egyesületének leánynevelőintézetét Szegedén akarják felépitenii. Nem a kicsinyes lokálpatriotizmus beszél belőlünk, midőn a liely megválasztását szerencsésnek jelezzük. Nemzeti és szociálptedagogiai érvek egyaránt .Szeged mellett szólnak. Hogy fővárosiunk leigkeivésíblbé megfelelő nuüiőjte a j helyes, céltudatos .nevelésnek, azt talán nőm ' ell bővebben fejtegetnünk. Nem mintha a ányok erkölcsi fejlődését félte-nők a fővárosi élettől, ámbátor álhoz is szó férhet, de higiénikus szempontból seim nagyon kívánatos a füstös, poros, zajos főváros. Helyes gyakorlati érzékre vall a iSzegedeu épitendő lteányk-oiwiiktus gondolata azért is, mert ,a. konviktusi leiánynövendókeíkneik itt minidenféle leányiskola áll rendelkezésére, poligám leányiskolák, tanítónőképző, IMj?ő)h(b- jleányiislkoia, női fpani jkolá, fífrjő ik'eí reskedelmi isikal-a és reméljük mihaimarabb leány gimnázium. Nagyabb sz abású konviklus csakis ilyen helyein prosperál, mert itt minden igény nyerhet kiielégitést 'akár kenyérkereső életpályára, szánják ,a szülők leányaikat, akár es-ak magasabb műveltség elnyerése ,a. oé'l. Szent meggyőződésünk, hogy amint Somlyódy István úgyszólván a semmihői teremtette meg Szegted egyik legszebb palotáját: a Református-palotát, ugy a leánybonv.iktusra vonatkozó terve tis mielőbb a megvalósulás stádiumába fog jutná. Külön dicséretre méltó az a terv, hagy ebben az intézetben a háztartási teendőket nemerak elméletileg, de gyakorlatilag is fog ják tan; tar.; Már többször hangsúlyozták lapunk hasábjain, bogy Szegedniék minden eszközt ós módot -meg kell adnia arra, hogy iskolavárossá fejlődjék. Mert az iskolák egy,részt kultúrát jelentenek, .másrészt idegenforgalmat s ezzel kapcsolatban ipari életet és kereskedelmi lendületet is. (Ha tehát a Bírák és Ügyészek Országos Egyesülete épitendő leánykonviktusa számára ingyen teliket kér a. várostól, nem szabad vállvonogatva a-zt mondani, (bogy nincs, vaigy csak valahol a julhszélen. Ha anyagi áldozatába is kerül a városnak meg kell hoznia az áldozatot, mert ez (bizonyára jó, sőt rentábilis befektetés lesz anyagilag és erkölcsileg egyaránt. ,'soü3hísa»oab«cabbbmnb«b«sba3si5sauiiíiaaaaa£»bb»agb»»! Az EMKE. Kolozsvárról jelentik : Az Emkét több izben sulyos-an támadták azért, mert minden pénzt eladminisztrál, ugy, hogy a magyarság fölsegít,ésére — amelyre az egyesület tulajdonfcépe-n alakult — semmi sem jut. Az egyesület működését a folytonos személyi torzsalkodások teljesen megbénították. Most az igazgatóválasztmány tagjai elhatározták, hogy Béldi Áákos elnöklete alatt rendkívüli közgyűlést tartanák. Sándor József főjegyző valószinüleg le fog mondani -és más személyi változás is valószinüleg bekövetkezik. Piros rózsák. Irta : André Víollis. — Luce, nem engednéd-e, hogy kis válladra támaszkodjam és igy a botot pótolnád öreg nagybátyádnak? — Itt vagyok, bácsikám. — Hallgass csak rám, Luoe, az elébb, mikor zubbonyomat gomboltam, az ablakon; át egy illat szállt felém, melyet ezer közül is fölismernék: a kert végében levő öreg rózsabokrokon kinyíltak az éjjel a rózsák; pici piros rózsák nyílnak rajta, gömbölyűek és csodálkozok, mint-a te arcocskád: már akkor szagoltam őket, mikor még én is csak olyan apró voltam, mint te, Luoette és a világ minden sarkában, ahová később eljutottam, a legszebb virág sem tudta velem elfeledtetni az én hazámnak kis piros rózsáit ... Az előbb, -mikor öltözködtem, a rózsák illata egy régi történetet juttatott eszembe; nézz jól rám, ! kedves kis Luccom: ugy, ahogy látod a te ! öreg bátyádat, én már halott vagyok, igazán és valóban meghaltam: ötven éve lesz már ennek cseresznyeéréskor . . . — Oh, -bácsi! Én azt hittem, hogy csak egyszer hal meg az ember. — A többiek igen . . . De a te bátyád nem olyan,, mint a többiek .... ötven évvel ezelőtt nem voltam ilyen szomorú, hajlott hátú, reszkető öreg ember, minit ma; huszonnégy éves voltam, háromszor olyan idős, mint te ma, drágám, — a fogam a vasat kettéharapta volna, a hajamba beletört a, fésű, altiszt voltam a Szfiniksz nevü hadihajón, a mely akikor -Brazília partjainál cirkált. Horgonyt vetettünk Rio-De-Janeiróval szemben és én többször végigsétáltam ezen az átkozott városon, mikor egyszer csak a sárga láz! Három napi láz, eszm-életlenség, hideglelés, hányás és a bajjal járó reszketés után csak leejtem fejem a vánkosra és elalszom valami furcsa, nehéz, sötét, üre-s -alvással; pokoli alvás volt ez . . . Hogy meddig tartott, nem tudnám neked megmondani. Amikor eszméletre tértem, n-em ébredtem föl igazán, hanem, csak valahogy éreztem saját magamat, nem tudtam megmozdítani se kezem, se szemem, -nem tudtam kinyitni a szám . . . Dühös leszek, nyögök, káromikodok, d-e mindezt csak magamban, inert, amint már mondtam, ennek a nyomorult masinának egy darabkája sem engedelmeskedett hívásomra. Mégis -érzem, amint hozzám nyúlnak, megfordítanak, visszafordítanak. Jól- van! Lemosnak, de kellemes a friss viz . . . Tiszta ruhát adnak rám: csak az bánt egy kissé, hogy karjaim, valahányszor fölemeltem őket, ugy esnek vissza, mint valami fabáb karjai. Visszafektetnek, kinyújtják lábaimat, kezeimet keresztve teszik mellemen és az állam alá tesznek valami hideg, kemény dolgot, a mit a fejem mögül vették l-e a falról. Hallom a karika csengését, bizonyosan a rézfeszület az, amelyik az ágyam fejénél lóg . . . Furcsa gondolat ez mégis! Azután beszélnek mellettem, megismerem a hangokat: a kapitány és a hajóorvos beszélgetnek: „Szegény fiu!" mondja a kapitány. „Huszonnégy éves korban meghalni egy ilyen szép gyereknek!" — Meghalni! Ki halt meg az én szobámba n? Most mint hogyha vitatkoznának: az orvos beszél: „Egy félórán belül él kell sülyeszteni ezt az embert, -kapitány ur, máskülönben, kiteszszük a ragálynak az egész hajót." „De kedves doktor, nem bánhatunk ugy egy admirális unokaöcscsével, mint valami szegény paraszttal ... A család ... Ily közel a szárazföldhöz . . . Partra fogjuk vinni . . ." A hangok eltávoznak . . . Admirális unokaöcscse? Az egész hajón csak egy van és az én. vagyok. Tehát rólam van szó? Halottnak hisznek? Emberfölötti erővel akarok megmozdulni, fölkelni, kiabálni. Nem tudok. Egy légy röpköd homlokom körül, leszállt pilláimra, a szájam sarkába. El, akarom kergetni, nem tudom! Más hangok, halkak, fojtottak. Sajnálnak. Fülembe súgja valaki csönj desen, zokogással: „Isten veled, szegény - Paul barátom" . . . Hisz ez legjobb barátom, | Pierre Larive. Egy könny hull kezemre. Majd megfogják fejemet, lábamat, befektetnek valami keskeny, szüik, kemény dai logba . . . Oh! hiszen ez a koporsó! A kaj pitány legyőzte az orvost . . . Hát még sem fognak elsülyeszteni? Ráhajtják a vásznat az arcomra.; azután, kalapácsütések, a szögek belefúródnak a fába . . . Rövid idő múlva eltemetnek élve . . . élve! Csöndes borzalom fogott el lassanként, de minden hatás nélkül; gondoikozok, figyelek, várok; ugy tűnik nekem, hogy mindez nagyon messze tőlem megy végbe, én vagyak az, aki itt fekszem mozdulatlanul, hidegen s hogy még sem én vagyok . . , Talán igy van ez, bácsi, ha az ember igazán meghal? — Lehet . . . Felmennek a lépcsőkön, végigmennek lassú, ütemes léptekkel a fedélzeten, megállnak, latin szavak mormogását hallom, a pap végzi most föladatát, azután levisznek a csónakba. A mig az evezők nyikorognak és csapkodják a vizet, az ő zenéjüket hallgatom. De mikor kikötnek és mindinkább (gyorsuló léptekkel visznek, arra gondolok, hogy pár perc múlva jön a fekete gödör, a föld koppanása koporsómon és azután a nagy, a rettenetes fojtogató csönd és a halál, a néma, a kínos, a borzalmas igazi halál! És akkor, Lucette, akkor magam előtt láttam oly tisztán, mint ahogy most téged látlak, az anyám drága arcát; ott ül a régi padon, számolja kötésének szemeit, fölemeli fejét, fölsóhajt, ránéz a kinyílt rózsákra és