Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-12 / 161. szám

Szerkesztőség Kárész-utca 9. MIM Telefon-szám: 305, ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12*— negyedévre K 6 — egy hónapra K 2-— Egyes szám ára iA SiUc, ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K28- félévre . . K 14.negyedévre K 7 — egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára IS BItér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, I9!3. II. évfolyam 161. szám, Szombat, julius 12. Kétféle demokrácia. A miniszterelnök nem mondott azzal ujat, amikor tegnapi beszédében kijelentette, hogy ő a politikai radikálizmusnak nem barátja. Az ország tisztában van vele, hogy Tisza István gróf a nemzet érdekeivel számoló, okszerű, demokratikus haladás terén óhajt megmaradni. A nemzet jól tudja, hogy ez az ő demokráciája nem frázis és nem szemfényvesztés, hanem nagyon is komoly igazság és kifejezésre jut abban a választójogi törvényben, a mely csak röviddel ezelőtt került az ország törvénytárába s amely a választók számát hatalmas arányokban megszaporította. Tisza István nem olyan fából van faragva, hogy őt a hangulatok és a taktikai érdekek az egyszer helyesnek ismert meggyőződésétől eltántoríthatnák. Ebből • a szempontból.mérhetetlenül felette áll ellenfeleinek, akiknek épen a politikai radikálizmusról vallott felfogása mindkét irányban igazán megdöbbenő kilengéseket mutat. Emlékszünk még rá, hogy Kossuth Ferenc annak idején csoportonkint rendelte magához hiveit a kereskedelmi minisztérium tanácskozótermébe, ahol órányi előadásokat tartott nekik arról, hogy a választójog veszedelmeit a többes szavazati szisztéma meghonosításával lehet csak ellensúlyozni. Mennyivel messzebb megy ennél a tervezetnél az a törvény, amely Tisza István gróf közreműködésével készült! És amely ma a többes szavazati rendszer egykori hiveinek szemében a reakció megszemélyesítője. De mit szóljunk annak a férfiúnak példátlan pálfordulásához, aki a pluralitás egész szisztémáját kieszelte s aki a neve aláírásával ellátott indokolásban hatalmas argumentumokat csoportosított a választójogi radikálizmus nemzeti veszedelmének igazolására. Tanulságos volna ma az Andrássy Gyula törvényjavaslatának indokolását és bőséges statisztikáját szembe szegezni a pártalapitó uj álláspontjának. Találóbban és meggyőzőbben mi sem tudnánk érvelni ő ellene, mint saját maga teszi. Emlékezünk rá, hogy egyik, sokat emlegetett választójogi beszédében Andrássy Gyula kifejtette, hogy rettenetes volna az, ha végül két olyan élesen ütköző meggyőződés, mint a Tisza István és a Justh Gyuláé, egy kalap alá volna hozható. Az elvtelenségnek olyan visszataszító megnyilvánulása volna ez, amelynek láttára igaz elkeseredéssel kérdezné a nemzet: hát már minden humbug Magyarországon? Nos hát Andrássy Gyula nem csaló-' dott sem Tiszában, sem Justh Gyulában. Justh megmaradt radikálisnak, Tisza pedig a politikai radikálizmus ellenségének. Andrássyban azonban Tisza is, Justh is csalódott. Csak egymásután való sorrendben. Először csalódtak a radikálisok, amikor Andrássy miniszter korában a paktumban vállalt általános választójogot a pluralitással kikorrigálta. Azután csalódott a másik tábor, amikor az ingó-lengő politikai karakter egy nem éppen graciózus fordulattal a Justbék táborához simult. Előbb a radikálisok, most pedig a racionális és a nemzeti érdekeinkkel számoló haladás hvei fordulnak Andrássyhoz az ő szavával: hát már minden humbug Magyarországon? Eszünkbe jut mindez, olvasván a Tisza István gróf beszédét, melyben ezt az egész témát éppen csak megérintette. És elmélkedünk rajta, hogy valami nagy hiánya van az olyan államférfiú kvalitásainak, akiről az ország se lehet tisztában, hogy döntő jelentőségű problémákban mi lesz az álláspontja? Elmélkedünk rajta, hogy hogyan lehet közvéleménye egy olyan politikusnak, akinek egyazon kérdésben rövid idő alatt majd az egyik, majd a másik irányban leng ki az álláspontja? Vájjon ugyanazokra számit-e a politikai radikálizmus támogatásával, a kik kevéssel ezelőtt még a pluralitásban támogatták? Avagy akkori hiveit egyszerűen cserben hagyja s a másik táborban keres következőket? Minő más az olyan államférfiú, akinek elvszilárdságára a hivei mint a sziklára épithetnek! Aki után a tábora ha egyBáléj egy régi fogadóban. Irta : Krúdy Gyula. A zenekar a „Hölgyek szeszélye" cknü gyorspoíkát látszotta és a nők arca már kipirosodott a tánctól. Bál volt a „Szőlőben" és a falvidéki városka asszonyai és leányai, miután hetekig. készültek a mai estére, önfeledten, boldogan, de teljes uri magatartással fogadták a városi zenekar meglepően sikerült tánczenéit. A városban ötven esztendő óta Madame Kunieke nevű asszonyság neveli finom .manlerra és eleganciára a leányokat. A francia Sacre CoeUr'ből nem kerülnek ki olyan gyöngéden neveit hölgyök, mint madame keze alól. Csupa kis francia arisztokrata-hölgy látogatta a Morvaí-féle cukrászdát és sétálgatott a promenádon. Egy Rohan herceg is találhatott volna feleséget a helybeli hölgyek között. Hisz Kunicke ur, — bár vörös németnek látszott, — viszont a francia szavak helyes kiejtésére tanította meg a hölgyeket. Volt (Ugyan egy konkurrense a rnoszsziőnek a városban, Sármai, a ragyás kisbőgős, aki tizenöt esztendeig muzsikált a Bunkó bandájában Parisban. A kisbőgös a Lajosok nyelvét könnyedén kezelte, de, saj'n'°s, az (ortografiában teljesen járatlan volt, "demijnony"-na'k irta a derríi-monde-ot. És hogy mégis szívesen látták az uri házaknál, ahol az eljövendő grófok é's bárók számára nevelték az ország legfinomabb kisasszony'káit, azért 'volt, mert Sármai néha magával vitte hangszerét és a férfiasan zengő húrokon eljátszotta a „Fodros tükörén' a haboknak, csolnakázilk egy pici csónok" 'kezdetű keringőt a Rip-ből, amely a legnépszerűbb melódia volt a Felvidéken. Régi ismerősünk, Szindbád egy drága női kéz után meghívót kapott a zártkörű mulatságra és habozás nélkül elutazott a városkába, az esti vonattal érkezett és mig fehér csokrát kötögette a tükör előtt, a fogadó túlsó részén már javában dolgozott a városi zenekar, Lobengrin nászinduló jávai' fogadván az érkező báli vendégeket. És a folyosón már érezhető volt az a különös illat, a mély báli-termekben észlelhető; lehetne rózsaszinü-szagnak nevezni, ha az illatoknak színük volna; a parfüm és friss női ruhák szagába a púder és gyöngyvirág illata vegyül. A ibüffének olyan szaga van még, mint egy kueséber-kosárnak és a nők lélelkzetvétele olyan üde, mint nyári zápor után az erdők lehelete. Az első négyes előtt vagyunk és a hölgyek ruhafodrai közül még tiszta háziillat vegyül, amelynek nyomán az ember könnyen elképzelheti a fehér-rámás ablak mellett álldogáló varrógépet, a frissen ropogó vásznat, a kötött teritőjü asztalon a kölcsönkönyvtár barna könyvei fe'küsznek, köztük bizonyosan a „Füst" Turgeniev-től és a magas, domború mellű dívány felett rokonok, apák, anyák, nagynénik fotográfiái sorakoznak; a szomszéd ablaknál tán egy kis leány ül, aki a francia szótáriban még aláhúzza a „l'amour"-t és most elgondolkozva, jövendő sejtésekkel nézi bálba készülődő nénje öltözködését. A valcer járta legtöbbször, mer: valcert tudtak legjobban táncolni a városka hölgyei. Szindbád a bálterem régies oszlopai alatt ődöngött, ahol még a bányakapitány egyedül itta savanyutvizes borát, — néki sietni kell, a felesége szívbajos és éjfélnél tovább nem igen birja a mulatságot, — egy előkelő tekintetű, sárga mellényes rendezőnek bemutatkozott és vivómesternek nevezte magát, mire teljesen békében hagyták és az ellenséges fiatalemberek, akiknek látszólag Szindibád bánatos feje, (amely már gyakran érdekelte hölgyeket egészen idegen városokban) azután nem vezényelték táncosnőiket az ácsorgó úriember 'felbontására. A vendég nyugodtan gyönyörködhetett a vidéki bál örömeiben és vissza gondolhatott múltjára, midőn a Sóstó-fürdőn harsány hangon vezényelte ia négyest. „Kólón" kiáltotta és a tekintete mindig egy barna hölgy arcára tévedt ilyenkor, akinek oly gyöngéd homloka volt, mintha az ezeregyéjszakáiról szóló mesekönyvből vágták volna ki s félig lehunyt, hosszupilláju szemei között ábrándok látszottak lakni, mint a messzi égboltozaton a fehér felhőfoszlányok . . . Ó, egykor n'agyon tetszett az álbmbeli hölgyeknek,