Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-01 / 151. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24- félévre . . K 12-negyedévre K 6 — egyhőnapraK 2'— Egyes szám ára 10 flllér. ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K28- félévre . . K 14.negyedévre K T— egy hónapra K 240 Egyes szám ára 10 Hltér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, 18Í3. H m- & II. évfolyam 151. szám. Kedd, julius I Országos testnevelés. A kormány kinevezte az Országos Testnevelési Tanácsot, amelynek föladata az, hogy a testnevelés és testedzés ügyét, valamint a külföldi hasonló irányú mozgalmakat tanulmányozza, ezeknek a hazai viszonyokhoz leendő alkalmazása tekintetében jvaslatokat készítsen és a közoktatásügyi kormánynak minden szakkérdésben véleményező szerve legyen. Az u] tanács tehát a Közművelődési Tanács mintájára alakult s ugyanolyan nagy apparátussal indult neki pályafutásának, mint az. Megalakulása óta már is igen sok támadás érte az uj kulturszervet. S meg kell hagyni, hogy a támadásoknak egy jó része teljesen jogosult. Az uj tanács ugyanis olyan emberekből van 'Összeállítva, akik nem a legmodernebb testedzésnek a hívei; félő tehát, hogy információjuk sem a helyes irányba fogja terelni a középiskolai oktatást és a hivatalos testnevelést. Ebből pedig igen nagy bajok származhatnak. Iskoláink tanrendjében a testgyakorlat eddig elenyészően kis szerepet játszott. A tornaórák betartása teljesen az osztályvezetők belátására volt bizva. Ismerünk elemi iskolákat, hol hónapszámra soha sem tartották meg a tornaórákat, sőt az is előfordult, hogy a gyerekeket még az óraközökben sem engedték ki a folyosóra. Hogy ebből a torz pedagógiai intézkedésből mi lyen fejlődési hátrányok keletkezhetnek, azt nem kell bővebben magyarázni. De maga a tornaóra is alig volt egyéb, mint az izomfejlesztés céljából teljességgel irreleváns szabadgyakorlatok lanyha leperegtetése. Középiskolai oktatásunk hivatalosan még mindig nem szabadult föl a német rendszerű, úgynevezett nehéz testnevelési utasítások hatálya alól. A már emiitett szabadgyakorlatokon kivül kevés változatosságot nyújtó szergyakorlat s ez is majdnem teljesen a diák tetszésére és kedvére bizva, — ennyi volt mindössze az, amit az iskolai oktatás produkált. Ujabban mind több pedagógus szabadítja már föl magát a sablon alól és a szabad délutánokon kiviszi a maga növendékek a napsütötte játszótérre, hogy az összetett mozgások egész sorozatával fejlessze és erősítse a rugalmas ifjúi testet. A sportnak egyetlen nagyjelentőségű, igazán fontos ága a szabadtéri sport és annak legalább is huszonhatféle változata. Az úszás, vivás, evezés, futball stb. a test összes izmait foglalkoztatja és elősegíti az erők egységes, harmonikus fejlődését. Ezeket a sportágakat kellene az iskolában művelni, persze nem óraszerüen beosztott és megkötött programmal, hanem az öszszes szabad délutánok foglalkoztatásával. Tessék már egyszer végkép elrendelni, hogy a szellemi foglalkoztatás csupán a délelőtti órákat foglalja le és délután se rendkivüli tanítás, se otthoni Írásbeli föladat ne kösse szobához a tanulót. A tanítás gerincének, a megtanultatásnak ott kell végbemennie a leckeórán. A délután tisztán a testnevelésé legyen és pedig tudatos és szakszerű vezetés mellett; az iskola létesitsen uszó és futball-pályákat, tennisz-tereket, futó-, rugó- és diszkoszdobó mezőket, ahol az ifjúság zavartalanul, de szakavatott tréner utmutatásai szerint élhessen szórakozásának és teste tudatos fejlesztésének. Véghetetlen fontossága van ennek a programnak, mely a magyar iskolák levegőjétől még meglehetősen messze áll. Látjuk ezt az Országos Testnevelési Tanács összeállításából, melyet épen nem jellemez a sportok újszerű jelentőségének fölismerése. A kultuszkormányt határozott ellenszenv tartja vissza a szabadtéri sportok támogatásától; ezért tiltja meg, hogy középiskoláink tanulói nyilvános versenyeken részt vehessenek. Mintha bizony a régi spártai korban dicsőségszámba menő nyilvános versengés rossz megitélésben részesítené a diákot. A nagyközönség egészen másként fogja föl ezt a dolgot. A sporttelepek váratlan és erőteljes fölvirágzása és e fejlődésnek üzletileg kitűnően megalapozott fejlesztése olyan reményeket váltott valóra, mélyeknek teljesülésére egy évtizeddel ezelőtt senki még csak gondolni sem mert. A közönség valósággal lelkesedik egy-egy futbailverseny izgalmáért s anyaén A sinek mellett. Irta: Léon Lafage, Már hat hónapja voltö hogy Jean Paillot elhagyta Madame Paulinenek, a keresztanyjának gazdaságát és kiment dolgozni a „sínekre", az uj vasúti vonalon, mely Cahors és Capdenac között épült. Most csak minden vasárnap reggel jött haza a hosszú, vállas, izmos, csontos alakú, rőthaju, duzzadt ajkú, csillogó szemű fiu. És Mme Pauline boldog mosollyal fogadta e várva-várt, derűs reggeleken keresztfiát, kit ő nevelt, ő gondozott egy anya féltő szeretetével, huszonöt éven át. Most is, hogy immár meglett ember volt Jean, a szigorú erkölcsű matróna régi, kipróbált elvei irányították. Most is a mahagóni asztalka zöld gombos fiókjába rakta Mme Pauline minden vasárnap a szép csillogó ötfrankos pénzdarabot, melyet a fiu megtakarított heti keresetéből és lelkiismeretesen „hazahozott". De azért nagyon büszke volt abban az időben Jean Paillot! Büszke a szabad életére, rövid mellényére, bugyogós nadrágjára, melyet a csijpő fölött összeszorított a kék vászon-őv. Mult az idő és szaporodtak a kincsesládában a csillogó pénzdarabok. Egy vasárnapon azonban hirtelen aggodalom nyilait a nevelőanya szivébe. Paillot égkék szinü nvakravajót viselt, korálmelitüvel; a bajusza, mely rendesen lefelé kunkorodott: most föl volt pödöritve, mellénye zsebéből szines zsebkendő csücske kandikált elő. A fején hetykén félrecsapott szürke nemezkalap ... Reggeli közben Paillot a korcsmáról beszélt, ahol a déli kávét isszák a fiuk. Nem drága ott az ital. Négy souért jót kap az ember. Aki a friss reggeli levegőben dolgozott: annak szüksége van egy kis melegítőre. — De csak egy pohárkával Jean — egyetlen pohárkával! — Ne féljen. Különben, tudja, nem is' azért megy oda az ember, hanem, hogy a pajtásokkal a kandalló köré gyűljön . . . Mélie, a korcsmáros leánya, szeret nevetni . . . Csinos kis barna — csupa élet és egészség — és milyen kedvvel végzi a munkáját. És tiszta — modoros, ah! elhiheti. Mme Pauline. — Akkor bizony nagyon megváltozott, dörmögte Annette, a vén szolgáló, ki a családhoz tartozónak tekintette magát. Ismerem én őket, eorcsmárosékat . . , Búcsúzás előtt zavartan odaszólt keresztanyjának Jean: — Képzelje csak — és ma nem hozhattam ötfrankosat . . . Az uj öltözetem ... De becsületes arcát pir borította. A következő vasárnapon nem jött haza Jean Paillot. A második héten sem. Csak két nappal később, alkotnyatkor. Az arca be volt esve, szeme lázas fényben ragyogott. Vasárnap, ugy beszélte, beteg volt. A doktor azt ajánlotta neki, ne dolgozzon, csak minden másodnap. Nagy bosszúságára most a megtakarított pénzhez kell nyúlnia. De hogy reá szegződött Mme Pauline okos szemének tekintete: a fiatal ember nem mert mélyen belenyúlni a kincsesládába . . . A korcsmában zajos volt a hangulat. Mélie egy feketefürtös, nápolyi fin tréfáin kacagott. Paillot belépett. Leült egy sarokasztal elé és abszyntot rendelt. Mélie a viaszkos vászonra tette az üveget és a poharat és meg akart fordulni . . . — Ca'horsból jövök, — szólt Paillot halkan. — Selyemkendőt vettem — egyébre nem tellett — nem kaptam ki a pénzemet . . . Mélie közömbösen megvonogatta a vállát és tüzes fekete szemének tekintete megvetőleg siklott végig a férfin, aki a fiatal vére minden szenvedélylével szerette őt. — Visszalépett a beszédes olasz mellé. Paillotnak ökölbe szorult a keze. összerázkódott ; ugy érezte, mintha könnyár tódulna föl szemébe. Sirni, zokogni szeretett volna, hogy könnyítsen feszült idegein, szorongatott szivén ... Ez a leány még a haragjára sem méltatja őt. — Mégis — mégis küzködött még lelkében a remény. — Hirtelen visszaemlékezett