Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-04 / 128. szám

ISSS^U • m 11 ifll Szerkesztőség Kárász-utca 9. ••••• Telefon-szám: SOS. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24 - félévre . . K 12 negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 23 - félévre . . K fiinegyedévre K ?•— egy hónapra K W® Egyes szám ára 10 DH6r. Ki kl Kárász-utca 9, Telefonnám« 306. II. évfolyam 128. szám. Szerda, junius 4. Szeged, 1913. Kultura az esővízben. A magyar kulturideákra legjellemzőbb a kultúrpaloták terve, amelyben a volt koalíciós kulturminiszter lekötötte a kormányt több vidéki várossal szemben. Építették is nyakra-főre ezeket a palotákat, mindenfelé elszomoritóan Ízléstelenül és stilus nélkül, hatalmas nagy hombárok, kaszárnyák nőttek ki a földből, amelyek csodálkozva viselik homlokukon az aranybetűs föliratot: „a magyar kulturának!" Persze, sem az épület, sem a megajándékozott városok nem tudták, mi történjék már most? A ház készen van, vannak benne termek, szobák, azokba tenni is kellene .valamit. Igen, de mit? Kulturát nem lehet, azon egyszerű oknál fogva, mert kultura nincsen. Hiszen még a mindenttudó jó isten sem tudná megmondani, micsoda olyan kultura van például Nyitrán vagy Marosvásárhelyen, amit ki lehetne állítani s ami nélkülözte volna eddig a kultúrpalotát. A hol volt kultúregyesület, ott még ment a dolog valahogy. Ott adtak az egyesületnek hivatalos helyiséget, a titkároknak lakást, szóval ilyen helyen legalább egy-két szobát kapott a kultura is. De ahol ez nincsen? Ott beletették a tanfelügyelőséget, kulturtanácsosokat csináltattak, ezeknek is hivatalos helyiség, llakás, míiegymás kellett. A minisztérium küldött te a kultúrpalotával megajándékozott városoknak 15—20 képet, ami különböző tárlatokon az állam nyakán maradt, intézkedett, hogy néprajzi muzeumok keletkezzenek, amelyeken a város és környékének etnográfiái és egyéb vonatkozásai domborittassanak ki, szóval nagy keservesen kieszeltek mindenféle olyan dolgot, amire eddig sem volt isemmj szükség és ezután <sem lesz semmi. De hát az elv az volt, hogy ha már egy teljesen gyakorlatiasan sohöngeist ilyen sok pénzbe kerülő inproduktiv ötletet valósitótt meg, legalább szégyenszemre ne álljanak a paloták termei abszolút üresen. Igaz, hogy a becsületesen gondolkozó emberek a vidéken is mindenfelé azt mondották: nem kultúrpalota kellene nekünk, hanem becsületes kövezet, több iskola, óvódák, a messzebblakó gyermekek részére napközi otthonok, európai nivón álló, normálisan fölszerelt kórház, rendőrség, jobb világitás s az is igaz, hogy a millióba meg másfélmillióba kerülő kultúrpaloták árából csakugyan lehetett volna okosabb dolgokat is csinálni. De hát a kultúrpaloták állanak s hirdetik a vidéken mindenfelé azt a kultúrpolitikát, amely nem az analfabetizmus ellen küzd, nem az iskolákat, a kórházakat szaporítja s amely )a falvakban istállókat bérel ki iskoláknak, de nagyzási hóbortjában palotákat emeltet nem létező kultura számára. Tipikusan magyar dolog ez. De még tovább is van s nem volnánk Magyarországon, ha csak eddig lenne. Az aradi kultúrpalotát szintén fölépítették. A jóizlésü ember, még ha laikus is, kacagva nézi ezt a torzszülöttet. Először is nem valami térre építették, ahol érvényesül, hanem — gondolván, hogy jobb, ha az ilyen építészeti bakklövés nem érvényesül — eldugták a vidékies kereskedelmi iskola és a városháza háta mögé. Beleépítették két párhuzamos vonal: a város főutcája és a Maros-part vonala közé, amelyet egy harmadik egyenes, a főutcától a Maroshoz vezető elég széles utca köt össze. Pallérintelligencia sem kell ahhoz, hogy az épületet, különösen, amikor hely volt elég, frontjával párhuzamosan a főutca felé, párhuzamosan a környékező épületekkel, bele a főutcából vezető utca tengelyébe épitsék. Nem, ez tul normális dolog lett volna, tehát megtervezték ugy, hogy a palota mindenhez, a Marosparthoz, a főúthoz, a városházához ferdén, tompa, vagy hegyes szög alatt viszonylik. S eldugták ugy, hogy a front sehonnan sem érvényesül. Mintha csak keresték volna, hogy lesz a dolog művészietlenebb, Ízléstelenebb. Az elhelyezésnek megfelel a stilustalanság is. Elől ógörög stilus — nyomott lépcsőföljárattal, zug oszlopközökkel — hátul valami kétségbeejtő vegyüléke a renaissance félének és a románnak. Valami meghatározhatatlan uj, kultúrpalota stilus. Az épület kész, ráköltöttek talán más1 fél milliót s majd egyszer, talán évszázaUtolsó szonett Eadhoz. — Anton Wildgans — Nem. bánt, hogy miami máskép esett, Mint a szerelmi vágy előre szánta, Kezembe szállott egy kedves madárka, Elszállt, sugallván ezt az éneket. Hiszen miatta, lett e szűk jelen, — Mely az idő árjába folyna vissza, — Az eltűnő gyönyörtől szűzi tiszta, Örök valóm váló győzelem . . . Az uton, amely a sirkrtbe lép, Földem felé tart holmi szőkeség, Már mosolyogva rám szemet vetett. Hogy mit müveit velem, sohase tudja, E nimfa, mely faunnal ineseleg, Nem volt Ead, de én Pán lettem ujm. JUHASZ GYULA. Modern szivek. Irta: M. Tedersröm. Egyszerűen, elegánsan berendezett szalon. Az ablaknál pár kényelmes karosszék van elhelyezve, amelyben jelenleg két hölgy ül. Az egyik szőke, nem fiatal többé, meglehetősen (hosszú, karcsú, kissé merev tartású, biztos megjelenésű: Nagoniting Fanny kisasszony. A másik a háziasszony. Csinos házibhiz és a taivalyi kosztümszoknya van rajta. Barátnője végig tekinti és ugy találja, hogy odahaza sokkal csinosabb, mint az utcán. De ezt nem mondja, mert okos ember magának tartja la véleményét. Egy kis asztalon tea, teasütemény. — Még egy csésze teát parancsoljál — kínálja Dogmár asszony. — Nem, köszönöm. Egy ideig 'kitekintettek az ablakon, hallgattak, azután Dogmar újra kezdte: — Igazán kedves volt tőled, hogy eljöttél. Remélhetőleg még sokszor meg fogod tenni — Nagyon' szivesien kedves Dogmari. Hisz jó barátait nem felejti el áz ember, annál kevésbé azt, akivel annyi kellemeset élt át. Ismét szünet, újból kitekintettek az ablakon ... Az utcán egy feltűnően elegáns nőt pillantottak meg. — Nézd csak, Kjélson asszony — mondta Fanny. — Hallottad, hogy elvált a férjétől? A napokban' találkoztam vele, nagyon csinos volt, nem tudtam, hogy köszöntsem-e? — Hogy köszöntsed-e? . . . Hisz ismered. — Ismerem, de csák futólagosan. És különben is ok a szakításra egy olyannál, aki ... — Nem szereti a férjét és alighanem egy másikat sem — mondta Dogmar aszszony élesen. — Nem kedves Dogmar — felelte a másik, anélkül, hogy félbeszakítani engedte volna magát — ne igy fogd föl a dolgot. Tudod, hogyan gondolkoznak az emberek. Látszólag modernek, de odahaza meglehetős konzervativek. — Odahaza! Otthon te is huszonötharminc évvel vagy fiatalabb, mind az apád vagy az anyád, előttük esetleg konzervatív vagy, de alapjában mégis modem. — Modern — felelte Fanny gúnyos mosoly kíséretében — ez csak jeílszó. Egyébként egészen komolyan magam sem hiszem, hogy modern vagyok. — Miért mpndod ezt annyi szomorúsággal? — kérdezte nagyon elővigyázatosan Dogmar. Fanny hallgatott. DogmaT megfogta kezét és jóakaratulag folytatta. — Meséld el. Sokszor jól esik az embernek magáról beszélni. — Kedvesem — mondta és idegesen nevetett — igazán egy közönséges, nevetséges történet. És te az egyetlen ember vagy, akinek elmesélem. Lehúzta kezéről a svéd fceztyht. Ujjain a gyűrűk egész tömege ragyogott. Sorra lehúzta őket és csak egyetlen egy keskeny, egyszerű gyünüt hagyott ujján. — Mi jelentőslége van ennek — kérdezte Dogmar és a gyűrűre mutatott. — Ennek? Igen . . . Emlékszel, amikor öt-hát évvel ezelőtt Párisban voltam? Hogy miiért, még ma sem tudja senki. Ugy v( H,