Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-06 / 80. szám

- - m Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon Éjjeli-telefon . . .305. 10-83. ELŐFIZETÉSI AR SZEOEDEN egész évre . K 24—félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28 — félévre . . K 14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca ft Kiadóhivatali-telefon. .305. Kiadó telefonja .... 81. Szeaed, 1913, II. évfolyam 80. szám. Vasárnap, április 6, Vidéki képzőművészet. A Képzőművészeti Egyesület legutóbb tartott ülésén — mint a Délmagyarország megírta — azt a határozatot hozták, hogy az idén nem rendeznek nagyobb méretű tavaszi képkiállitást, mert az állam eddigi kétezer koronás hozzájárulását nem adta rneg. Nincs jogunk kételkedni abban, hogy a város művészeti életében nemrég még jelentős szerepet játszott egyesület ezt a határozatát a viszonyok teljes ismeretével hozta meg, mégis ugy véljük, hogy ez a negatív eredmény nem annyira a viszonyok mostohaságának, mint inkább az egyesület vezetősége által ujabb időben sűrűbben dokumentált akcióképtelenségnek tükörképe. Mindenekelőtt különös, midőn egy határozott célra alakult egyesülés azt határozza el, hogy egyetlen föladatát nem teljesiti. A Képzőművészeti Egyesületnek csupa olyan tagja van, akik vagy művészek, vagy nem művészek. A művészek kiállítani, a nem művészek pedig képet venni, vagy legalább is képet látni akarnak, hiszen ezért tömörültek egyesületté és ha ezt az egyetlen pontra irányuló törekvést kifejteni nem tudják, ezzel az egyesületnek létjogosultsága szűnt meg. Itt nem lehet az időszaki pangást a rossz közgazdasági viszonyokkal magyarázni, hiszen a művészeknek ilyenkor is élniök kell, sőt ha valamikor szükségük van szociális támogatásra, ugy épen ilyenkor kétszeresen számot tarthatnak arra. De nem indokolja a tavaszi tárlat leszavaztatását az egyesület anyagi helyzete sem. Az egvesület igazgatója előadta, hogy mig évekkel ezelőtt egy tárlat rendezése alig háromszáz koronát igényelt, addig a budapesti Műcsarnok sokféle felszámításai miatt ma ugyanerre a célra 1200—1300 korona szükséges. Majd rögtön ezután kiderül, hogy az egyesületnek van 3000 koronája, melynek a felét akadály nélkül föl lehetne használni tavaszí tárlat rendezésére. Miért tehát a nagy ijedelem és megfutamodás? Ha az állam megvonja az ő szegényes kétezer koronáját, ebből rögi tön az következik, hogy a vidéken aludjon el minden művészeti mozgalom? A legnagyobb baj az, hogy az egyesület sohasem a maga lábán akart járni, hanem az államtól és várostól várt mindent. Ezek a fórumok pedig alig adhattak egyebet alamizsnánál, hiszen a hivatalos művészetpártolás Magyarországon nem egyéb tervszerűtlen és lehetőleg kevés áldozatba kerülő kapkodásnál. Egy ilyen fontos szerepet betöltő egyesületet elsősorban szervezni kell tudni, tagokat és alapítványokat kell gyűjteni, bevételi forrásokat teremteni s a már meglevőket reálisan kihasználni. A Képzőművészeti Egyesületnek igazán nincs szüksége valami nehezen előteremthető, nagy tőkékre, hiszen azt a néhány ezer koronát, amiből tárlatot lehet' rendezni, ha másként nem, közadakozásból össze lehetne rakni. Ha pedig ez a kis pénz megvan, kérdjük: mi szükség a budapesti Műcsarnok atyáskodó pártfogására? Ha a szegedi Képzőművészeti Egyesület alkalmas módon közhirré tenné, hogy ekkor meg ekkor tavaszi tárlatot óhajt rendezni s erre meghivja az összes magyar és elsősorban a helybeli művészeket, bizonyosak lehetünk benne, hogy a festők maguk fogiák hozni a képeiket és nem fognak engedélyt kérni rá a Műcsarnoktól. Szeretnők, ha Szeded a maga lábán tedna me<to11ni és ervfelől művészi politiMióval, másfelől tárlatainak helves ?azdnsáoó keresztülvitelével dokumentálni tudná önállósávra való kénesséveit. Külföldön a nacrv vidéki városoknak külön levegőink, művészetük és karakterük van, nem várnak mindent a fővárostól s van bátorságuk ujat is kezdeni. A művészek elsőrendű érdeke, hogy műtermékeik niacra találjanak s a Szevedi Képzőművészeti Ewesületet e részben iélentős kötelességek terhelik. Meg kell tehát csinálni azt a tárlatot, ha áldozat árán is, de mindenesetre több munkakedvvel és lelkesedéssel, mint amennvi mai közéletünket és benne a többször aposztrofált egyesületet is jellemzi. Egy jeles mulattatóról. Irta: Krúdy Gyula. Az a szólásmondás, hogy a „munka nemesit", meg a többi hasonló (például ez is: „dolog nélkül nem élhetünk"), a melyekkel az olvasókönyveket telerakták, korántsem voltak régente olyan örökigazságok, mint manapság. A régi Magyarországon akadtak olyanok is, a kik egész tisztességesen megéltek, a nélkül, hogy talpalatnyi földjük lett volna, vagy bármely komoly munkával erőlködtek volna. A forradalom utáni időkről — egész évtizedekről — irta valahol Grünvalü Béla. hogy ez az idő a lusták, álmodozók és szineskedők kora volt; valamint ez volt a szelíd csalások és hazugságok kora is. Annyi semmirekellő léhűtő és tunya bolond sohasem lesz egyszerre hazánk földjén, mint akkor volt. Dolgozni meg nem is annyira szégyen, mint inkább — hazaárulás volt. A sok semmittevő lengyel évtizedeken át fújta: „magyar és lengyel, két testvér gyermek" és ez a nóta eltartotta őket; a furfangos bujdosók hazugságait ha könyvbe gyűjtenék, az volna a leghazugabb könyv a világon. A magyar nem tett egyebet, mint sírt és vigadott, az Istennek sem akart kijózanodni. Be sokan haragudtak a poros toabátu megyei fiskusra, az „öreg úrra", a mikor bölcseségével véget vetett a folytonos honfiúi bánkódásnak! A mi vármegyénkben a legnevezetesebb semmittevő Enyiczky Gyuri volt. Hiszen akadtak még kivüle is néhányan, a kiknek az volt a meggyőződésük, hogy igaz hazafi ezekben a zord időkben egyebet nem tehet, mint tököt ültet és nézi, hogyan érik a tök, — csakhogy a furfangos Enyiczky csak mondta ezt, de maga nem cselekedte. Bizony cselekedett ő kegyelme egyebet is a tök nézésén kívül: pincéket látogatott és házasságokat oldott meg kötött, de főként bolondos tréfákon törte a fejét szüntelen. Az volt a nevezetessége, hogy senki sem tud ugy kacagni, miint ő. Teli torokból, megkönnyeztetően, hasrengetően, elzsibbasztóan tudott kacagni. Kacagott esttől reggelig, a könnyei csurogtak és a ki látta, hallotta: vele-kacagott. A nevetése tette, hogy országos nevezetességű férfiú lett belőle. (Igaz, hogy akkor könnyebb volt még a nevezetesség, mint manapság. Lányi Ábrahámnak csak egy farkasbőr bundája volt; ismerték ezt a bundát mindenfelé az országban. A Lisznyay Kálmán cifra szűrének is akadt volna tán párja, ha jól körülnézünk, mégis mindenki csaik az ő cifra szűrét emlegette. Virágli Bence Kállón egy akkora sárga tököt termelt, hogy négy ember alig birta föltenni az ökrös szekérre; olvashatja -még ima is, a ki akarja, a régi „Vasárnapi Ujság"-ban. A nevezetességet nem Mikszáth Kálmán osztogatta; hires lehetett mindenki a maga emberségéből. Lahocsinszky — a későbbi követ — egyetlen anekdotát tudott. Bizony én már nem igen emlékezem, melyik volt az az egy anekdota, csak annyit tudok, hogy Lahocsinszky bejárta az egész országot ezzel az egy anekdotával. A hol elmondta: tejben-vajban íürösztötték. Vájjon ki indulhatna neki manapság az országnak ilyen kevés uti-podgyászszal?) De hát térjünk vissza Enyiczky Györgyhöz. Köpcös, vörösarcu, kopaszodó ember volt és ha láttad volna őt a kis kétablakos házikója előtt sütkérezni az őszi verőfényben, a mint busán gunnyasztott a kapu küszöbén, feje fölött a bemeszelt családi címerrel, azt gondoltad volna: — Ez az ember beteg. Még pedig minden valószínűség szerint májbeteg. Furcsa, de való, hogy Enyiczky György otthon a legszomorúbb ember volt. A felesége néha napokig szavát sem hallotta, legfeljebb panaszkodni tudott: a dereka fájt, mindig csak a dereka fájt... — Elhullok, mint a levél a fáról, — dünynyögte keservesen és busán bólongatott a fejével. Az ételhez immel-ámmal nyúlt, a bort, a mit megivott, gyanakodva nézegette szeme elé emelve. A pipát is lassan, elkényszeredve tömte meg és köhécselve, aprózva eregette a füstöt. — A pipáról is lemondok, — mondta oly hangon, hogy szegény felesége sirva fordult be a szomszéd szobába. Még csak csizmát se húzott otthon. Papucsban csoszogott ide-oda; az ing megfeketedett rajta, szakálla sörtés lett, haja homlokára lógott,