Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-19 / 91. szám

Siirketztiiég Kárász-utca 9. Nappali-telefon . . . .305. Éjjeli-telefon . . . 10-83. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEOEDEN egész évre . K 24-— félévre . . K 12 negyedévre K Gr— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre K 28"— félévre . . K14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 BUér. Kiadóhivatal Káráaz-utca 9. Kiadóhivatal!-telefon . .305. Kiadó telefonja .... 81. Szeged, 1913. Quo vadis? Az ország újra, hamarosan fölvirrad a legújabb parlamenti életre. Az ellenzék még maga se tudja, mit akar csinálni. Csak az bizonyos, hogy valami „harcot" fog produkálni. Talán nem mennek be a parlamentbe, talán bemennek, — mondják. Esetleg a választójogi kérdést fogják megbolygatni, de mindenesetre előhozzák a Lukács-féle vádakat, — ezt is mondják. Az ország csak vár. Mi lesz vájjon? Ugy látszik, az ellenzék részéről még rosszabb, mint eddig. S az emberek, akiknek néha eszükbe ötlik, hogy talán politizálni is illik, hát ezek az ártatlanok szeretnék föladni a kérdést minden ellenzékinek, csak ugy, egyszerűen, szinte naivul: — Quo vadis, Domine? Bizonyos, hogy 'Imindegyik Domine arra gondolna, hogy a hatalom felé. Mert minálunk csak ez a római ut marad meg, Róma nagysága és a hit vagy tudás igazságai nélkül, csupán az ellenzék, mint Domine miatt és csakis ezért. S a „Quo vadis?" cimü klasszikus kérdésre az ellenzék próbál még olyan ideális feleletet is adni, hogy egyesülni akar, az egész ellenzék. Érdekes. Mert az ellenzék egyesülése — Andrássy dezavuálása. A perszonálunio hangoztatása válasz Andrássynak. A negyvennyolcasság az ő 'ki-tessékelésével egyértelmű. II. évfolyam 91. szám. Csatlósát — Désyt — már dezavuálták. Határozatokkal indirekte rosszalták közvetítését. Próbált — leintették. Andrássy zempléni beszédére kijelentették, hogy hiába megy Lukács, még sem lesz rend; és 'hogy az egész rendszernek buknia kell. Ez is Andrássynak szólt. Eléggé érdes felelet . . . Tehát Justhék az egész párt bukását kivánják — azaz lehetetlent. És a perszoná'l uniót — ami szintén nem lehetséges. Mi lelte őket, hogy egyszerre ilyenek? Hiszen paktáltak ők egy időben bárkivel; hiszen szegre akasztották a perszonál-uniót; de most ki kell szorítani Andrássyt, most egyszerre felélednek az elveik! És — érdekes hallani — egy vezér kell a jövőre és egységes vezetés. De hát ki legyen a vezér? Hiszen azért kell két negyvennyolcas párt, azért kell négy ellenzéki csoport, hogy legyen minden vezér számára párt; s szegény Holló és Apponyi még igy is párt nélkül marad! Ki lesz a vezér? Justh vagy Kossuth? S mit szól a másik ehez? Hiszen ilyenek a magyar közélet problémái, — hiszen ezek elsősorban az ő 1 egn agyobb gon dj aik! Régebben is akartak pártegységet s mi azt hittük, hogy ezt részben szeméremérzetből is teszik. Látják, hogy nem igaz az a jelző, ami a zászlón van; látják, hogy Szombat, április 19. nem' igaz, ha azt mondják, hogy ezért küzdenek: azt akarják tehát, — igy képzelődtünk akkor — hogy egységes pártalakitás cimén becsületesen és nyíltan szakítanak azokkal az elvekkel, melyekben már régóta nem hisznek s amelyeket állandóan szegre akasztanak. Hiu ábrándozás! Ezt ugyan ne várjuk a hazafiak seregétől. Hogy ők őszintén megmondják azt, hogy mit akarnak: ezt tőlük meg nem érjük soha. Mikor kezükben volt a hatalom, még akkor sem mertek igazat mondani; hogy mernének most, amikor minden ponton elvesztették a csatát. Hisz ez az egyetlen menekvésük. Hiszen ez az egyedüli fegyverük. Politikusai abból élnek, hogy hirdetik az oly elveket, melyeket sem nem tudnak, sem nem akarnak megvalósítani. És most, amikor összetörve, az ország nyugodt közönye mellett lehetetlen helyzetben állanak: most beszélnek perszonál-unióról és más hasonló játékról, az ámuló közönség előtt. Mennyivel őszintébb lett volna ezt mondani: nem kell Andrássy. Ezt megértettük volna. De azért nem kell perszonáluniós képtelenségeket állítani. Azért nem kell az egész párt eltűnését várni — mire még igen sokáig kell várniok. Szomorú vergődés. A balpárt vesztét érzi. Igen, igen, eljött a hőn óhajtott választói reform s majd jön az urnához a I hőn óhajtott nép. Flóra leány marad. Irta: Ady Endre. A Szajna megbiosakolta magát: szőke hullámai uj szenzációk után sikoltoztak. A Szajna nem barbár folyó s utálja a filiszterséget. Partjain kik élnek, csöndesek és banálisaik nem maradhatnak. Miért tűrje a Szajna, hogy állandóan bizonyos valakiké legyen a szerencse? És miért is tűrje a Szajna, hogy Flóra hercegnő férjet válasszon s gyermekszülések közben megaggosodjék? Párist uj lázban és mozdulásban akarta látni a Szajna. Egy nem szép napon jebukott a trónjáról az epigon Napoleon. Égett, robbant és üvöltött a viliág ezidőben. Flóra hercegnőt ez a vihar kikergette egy gyönyörű és sugaras karámból. Sohasem fog ilyen nagy életet látni már többé az Elysée. Utolsó, bágyadt, de csapongó vágyai röpködtek itt a szibarita-életnek. A dámák még egyszer utóiiára kiillatozták nemük minden édes és beteg illatát. Érkezése előtt a piszkos demokráciának hófehér keztyüket húztak magukra a lelkek. A férfiak trubaduri köpenyben járultak a hölgyek elé kézcsókra. Puhaságot és bizánci bujaságot hirdettek a maguk eszközeivel mindenfajta művészek. Csak Flóra hercegnő nem tudott ragyogni e ragyogó világban. Makacs ajkait összeszorította s az első halleluját akkor engedte kirebbenni rajtuk, mikor a nagy omlás bekövetkezett. Szomjazó és szerencsétlen nimfaként ledérkedett kényszerű ledérséggel Napoleon és Eugénia körül. Pogányul sugaras érzései elfordították őt az udvar férfiaitól. Csak nevének és millióinak súlya alatt hajolt meg és várakozott. ! Szabadulás jeleit akarta kiolvasni még a téli éjszakák csillagaiból is. Megkeményedését áhította ez elpuhult világnak s egy újféle férfiú megérkezését. Untatták őt a finom és arisztokrata irók. A lágy, gyönge és 'tobzódó lelkű piktorok. A gáláns és nagyszájú katonák. A ravasz és hülye diplomaták. Az Erő korának nagy érkezéséről álmodott s Szedát után ugy kacagott, mint egy szabadon bocsátott gerle. Szüzén, árván és magányosan hagyta el őt éppen ekkor a harmincadik esztendő. Csak szépségben növekedett, finomodott, nagyobbodott Flóra. Aztán szüzén nekiindult a vénülésnek. ' A Szajna mesterkedései sikerültek s Páris elváltozott. Mehetett, röpülhetett el innen régi vágyai szerint Flóra hercegnő. Saját yachtján, ha igy akarta, s egyszerű elbolyor.gással. iha erre telt kedve. És Flóra hercegnő ment, vonult az Idő elé, mely uj férfiakat hoz. Differenciálódott, uj. különös lelkével Is finomodott testével megérezte, hogy uj erkölcsök s uj szépségek korszaka van ébredőben. Gyakran nyitotta s meresztette neki az ismeretlenségnek nagy ibolyakék szemeit Flóra. Hátha ki tudná nézni belőle a férfiút, ki jön, jön, okvetlenül jön s kinek rendeltetése a Flóra leányságának végét vetni. Millióival egyelőre nekivágott a világnak Flóra hercegnő. Párisban még most vetette a Jövendő nászágyát. Itt még nem születhetett meg Flóra vőlegénye. A vőlegény, ki nem lesz empire-ember, de erős, büszke és egész. Méltó olyan nagy szomjuhozásra, mint amilyennek Flóra szomjúhozta az igazi, uj férfiút. A Szajna partjain pedig, mig készült a véres, szomorú nászágyon fogaint Jövendő, Flóra hercegnő finom, fehér arca harctere lett egy bűvös ütközetnek. Az álmok, emlékek, évek, vágyak, finom ráncok mögé kezdték sáncolni magukat, hogy innen ostromolják meg Flóra hercegnő szépségét. Flóra nyugtalankodott, de arcának gőgjével csillapította le magában a nyugtalanságot. Elmondta hangosan, keményen, százszor tükre előtt, mely még mindig gyönyörűeket beszélt, ha Flóra az ő testéről kérdezősködött: — Egész szépséges leányságomnak meg kell maradnia az én vőlegényem számára. Olyan diadalmat akarok aratni, amilyet még nem aratott szűz asszony. Egy korszakból, melynek a férfiai nekem nem kellettek, áthoztam testemet és lelkemet egy másik korszak számára. A Tuilleriákon meg szabad látszaniok az éveknek. Én egész szépségemmel és leányságommal megyek, megyek az én vőlegényem elé, ki egy uj korszakból jön elém. Már-már Párisba is ellátogatott néha