Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-09 / 57. szám

Szeged, 1913. I!. évfolyam 57. szám. Vasárnap, március 9. Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: Éjjeli-telefon: 305. 10-83. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24-— félévre.... K 12 — negyedévre K 6— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28-— félévre.... K 14 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász - utca 9. • • • • * Kiadóhl vatali-telefon: 305. Kiadó telefonja: 81. Ma nékem ... Gyakran találkozunk a szociáldemokrata párt sajtójában azzal a fölfogással', hogy az osztályérdek minden közélett! tényezőnek mindennapi kenyere és hogy ennélfogva akinek bár-miféle hatástköre van, abban legelső sorban is a saját vagyoni előnyét keresi. A szociáldemokrata pártsajtó és a proletár vezérek most élvezhetik ennek a helytelen fölfogásnak a gyümölcsét, mert most az ő párthiveik közhangulata kiáltja feléjük, hogy: meg vagytok vesztegetve. Nagyon tudjuk, hogy semmi sem lehet kegyetlenebbül eső érzés, mint az, hogy ha valaki becsületesen és hiven teljesítette kötelességét és ezért elismerés helyett gyanusitást és rágalmazást kap azoktól, akikért föláldozta idejét, erejét, nyugalmát. Méltányolni tudjuk tehát azt a lelki állapotot, melybe a proletár vezérek jutottak, akiknek most módjukban áll fölismerni, hogy milyen kimos hatású méreg van az olyan sajtóbeli marásban, amilyennel ők eddig -minden Skrupulus és megfontolás nélíkül töltötték meg hasábjaikat. Minthogy nincsen olyan képtelen és durva rágalom, melynek ha nyomtatásban olvasható, hivője ne akadna és pedig igen sok hivője ne akadna — most aki hasonló fegyverekkel , akarna harcolni a proletárvezérek ellen, amilyenekkel ők harcoltak eddig minden tekintély ellen, nagyon kizsákmányolhatná a tegnapi fordulatot, de épen olyan tévedést követne el a sajtó tónusának tisztessége ellen, mint amilyenbe a szoeiálista pártsajtó eddig oly gyakran belemerült. Aki azonban tudja azt, hogy a sajtóban a nyilvánosság előtt megjelenő vitatkozások hangjának, — csak tónusnak magának mi a jelentősége — ez éppen a szembeötlő momentumban köteles rámutatni arra, hogy: sem a szoeiálista sajtó, sem pedig a szoeiálista párt vezérei nincsenek megvesztegetve, köteles kimondani azt, hogy a proletár vezérek és az ő sajtójuk, a tömegsztrájk ügyében minden tisztességet kielégítő és közbecsülést megérdemlő módon jártak el. Sem a kormánynak, sem senkinek ezen a világon nem állott érdekében, hogy a proletár vezéreket megvesztegesse, ellenkezőleg, az egész polgári társadalomnak — főleg az államhatalomnak — egyenesen érdekében állott, hogy a jelentkező alkalmat fölhasználja és a tömegsztrájk fenyegető veszedelmével egyszer és mindenkorra leszámoljon. Soha ennél kedvezőbb alkalom nem volt és talán sohasem is lesz többé ilyen alkalom a leszámolásra, — mondhatjuk ,— mert hiszen ma még mindössze is csak 80.000 szervezett munkással kellett megbirkóznia. Akik most mégis gyanúsítják, rágalmazzák és megmarják a proletár sajtó és a proletár vezérek lelkét, azok csak .azokat a példákat követik, melyekkel a vezérek járták elől akkor, midőn azt hitték, hogy a munkástársadalom öntudatra ébresztéséhez okvetlenül szükséges az a durva frazeológia, melyet ok sajtójúikban is, szónoklataikban is meghonosították. A sajtó tisztességes tónusának védelmezői tehát csak okulhatnak azon, hogy most teljesülőben van az a bölceség, hogy aki karddal vág, az kard által fog meghalni. Okulhatnak, hogy egy lehetetlen frazeológia ezúttal súlyos csorbát szenvedett és kihalóbán van, mert elképzelhetetlen, hogy akik most ennek a fraezológiának a marásától megsebesülnek, jövőre megint ehez la frazeológiához forduljanak. A szociáldemokraták politikájában nagyon sok az igazság. Hogy a polgári társadalomban sok szoeiálista követelés mégis ellenkezésre talál, ennek az az oka csupán, hogy: vannak mély igazságok, melyek a gyakorlati életre nem alkalmazhatók. Vagy azért nem alkalmazhatók, mert még idő előtt, korán jelentkeztek, vagy azért, mert ellenkeznek az emberi sajátságokkal és az ma még eltörülhetetlen társadalmi fölfogásokkal. Az igazság azonban minden körülmények között erős és semmiesetre sem szorul arra, hogy durva Az ősök. Irta: Krúdy Gyula. Egy szomorú öreg nemes ember lakott a falunkban, bizonyos Zahorai Pál, akit csak vasárnapi templom járáskor lehetett látni végighaladni a falun. A parasztok tiszteletteljesen billentették meg a kalapjukat, ha Zahorai Pál szikár, imagas alakja feltűnt, kezében az imádságos könyvvel. Télen-nyáron fekete selyemkendő volt a nyakára csavarva és simára beretvált arcán beteges sápadtság terült el. Hogy még különösebb legyen, 'valami olyan ódivatú forma ruhákat viselt, amilyen divatra már az öreg asszonyok se Igen emlékeztek. Rövid derekú kék frakkot öltött vasárnaponkint, amelyen cseresznyeimag nagyságú rézgombok voltak. Sziik pantallójával — többnyire nankingsárgát hordott és recsegő, kecsegeorru csizmájával olyan volt Zahorai Pál, mintha valaimely régi divatlapból vágták volna ki. Simoda, a kallói kecske, aki hébe-korban ruhát varrt az öregnek, büszkén emlegette: — Már hogyne érteném a mesterségein! Még Bécsben sem varrnák meg jobban a Zahorai uram ruháját! Persze, persze. Simoda tudta, hogy mit beszél. De hát könnyű volt neki az ódivatú 'ruhát megvarrni. Egy tucat életnagyságú 'olajfestmény függött a Zahorai Pál házában. Vörös-fehér arcú ősök, aranyrámákban és különböző ruhában. Zahorai rámutatott az égyik képre: . — Most olyan ruhát szeretnék, mint a milyen a Zahorai Miklósé volt, a nagybátyámé. Aki udvari kancellista volt. A régi piktorok lelkiismeretesek voltak. Ha nem is találták el mindig hűségesen az arckifejezést, a ruhát, ékszert gondosan megfestették. Simoda akár az egykori udvari kancellistáról vehetett mértéket. Tehát ott függtek a falon az ősök és közöttük sétálgatott Zahorai Pál. Csupa bajuszos-szakállas, olyik sima arcú, ahogy éppen az idő dirigálta a borbély kezét. A rossz nyelvek szerint volt itt olyan kép is, amelyhez Zahorai árverés utján jutott. Mert a harmadik határba is elment, ha hirét vette, hogy egy kép eladó. Csak olyan képet vett, amin diszes öltözetű férfiú volt megfestve. Aztán fölakasztotta az ősei közé. Kinevezte valami régi Zahorainak és mindjárt történetet komponált hozzá. Függött egy pásztorbotos, aranygyűrűs püspök is, pedig a Zahoraiak mindig kálvinisták voltak. , — Renegát volt szegény Tivadar! — sóhajtott föl busáin Zahorai és szemrehányólag nézett a püspökre. Pedig annak talán semmi köze sem volt a Zahoraiakhoz. A falusi urak lassan beletörődtek, megszokták a Zahorai Pál mániáját. Utóvégre 'mindenkinek van Valami bogara, hóbortja. Az egyik emberé visszatetsző, a másiké közömbös. Ugyan kinek jutott volna eszébe azért haragudni, hogy Zahorai Pál disznótorban, keresztelőn, megpillantva valamely arcképet a falon, figyelmesen szemügyre vette és bizonyos idő múlva fölkiáltott: — A két kancámba mernék fogadni, hogy valami Zahorai-ivadék. Az álla, az orra, a szeme egészen a Zahoraiaké. Nincs is igazság a földön, ha ez nem Zahorai. — Nem, nem, bátyám, — mondta egyszer Krivácsy János. — Ez éppen Deák Ferenc képe itt. Zahorai megzavarodott: —• Biztos vagy benne, öcsém? — kérdezte kétkedve. — Teljesen bizonyos. Zahorainak ilyenkor rossz kedve lett és haragosan dünnyögött: — Ejnye, hogy csalódik az ember! Ki hitte volna, hogy Deák is hasonlit a Zahoraiakhoz? / Később a tréfás szomszédok nyakára küldték az összes acélmetszeteket, amelyek faluhelyen divatosak: Petőfit, Kossuthot, Garibaldit. Az öreg eleinte nem vette észre a turpisságot és valamennyiben fölfedezett egy-egy Zahorait. Majd mikor rájött, hogy bolondot járatnak vele, megharagudott és bezárkózott a házába. Ha föl is kereste valaki, iaz őseit sohasem mutogatta, pedig beh Szeretett velük azelőtt dicsekedni. Gyanakodva, fürkészve figyelte látogatóját s ha valajmi öélzást vett észre beszédében az ősökre, haragosan hátat fordított: — Tegyétek bolonddá az öregapátokat — dörmögte, s igy lassan-lassan elszokott az emberek társaságától. Addig se volt va-